Dr. Kemény Gyula ezredorvos palesztinai naplója – 25. rész
1918. november 28-án Kemény doktor és társai hadifogolytáborba kerülnek. Sorsuk ugyan nem volt irigylésre méltó, ám élvezhették az antant „jóindulatát”… Bezzeg szegény németek! A naplóíró hosszasan elmélkedik arról, hogyan fogadták Vilmos császár bukását az egykori szövetségeseik, és végül arra jut, hogy nem szívesen lenne a franciák helyében… A hírhedt „Nebenetappe” züllött vezérkara újra botrányosan viselkedik. A doktort továbbra sem hagyja nyugodni Liman von Sanders és lányai sorsának alakulása.
Az ázsiai fogolytáborban
Mindannyian, akik [1918.] nov. 28. után török területen maradtunk, az antant csapatok főparancsnokának, Franchet [d'Espèrey-nek a] rendelkezése alá kerültünk. Csakhamar megjelent a parancs, hogy záros határidőn belül a központi hatalmak minden katonasága és hivatala az ázsiai birodalomba internálandó.
Franchet d'Espèrey tábornok
(Forrás: Wikipedia)
Ennél primitívebb fogolytábort már el nem lehet képzelni. Csak azt említem meg, hogy még rendes árnyékszéke sem volt, ellenben a deszka priccseken hemzsegnek a különféle tetvek milliói s az undok patkányok éhes serege. Milyen élet lehetett itt! Most jön a dolog kellemetlen oldala; ugyanebbe a táborba zártak be minket. A tisztek még csak elhelyezkedtek valahogy a házakban. De a legénység a táborba került. Hozzá még főleg ipari munkásokból álló legénységnek jutott osztályrészül. Ezeken kívül volt még egy fogolytábor a számunkra Prinkipo szigetén. Ez a teljesen terméketlen, kősziklákból álló sziget messze bent van a Márvány-tengerben, még víz sincs rajta.
Prinkipo (Büyükada) szigete
(Forrás: wikimédia)
Ide internálták a k.u.k. legénység legveszedelmesebb tömegét, akikkel már lehetetlen volt bírni: a sofőröket, technikai munkásokat, villanyszerelőket s hasonló lázadozó elemeket. Ide került a magával is tehetetlen Langer Hpt. autóparkjának minden embere is. Direkt a folyton lázongó, engedelmességet megtagadó legénység került ide a tisztjeivel együtt. Tulajdonképpen szigorú fogságról nem is volt szó, főleg mi k.u.k. formatióbeliek élveztünk elég nagy szabadságot.
Nem úgy a németek, akiket tőlünk külön internáltak, szigorúan lefegyverezték őket, nekik csak bizonyos utcában, annak egyik oldalán s csakis együttesen, négyes sorokban volt szabad járkálni, bevásárolni menni. Mi szégyelltük ezt legjobban. A németek csípős hangon többször szóvá is tették az étkezdében ezt a megkülönböztetést. Szerintük ezzel is beigazolódott, hogy a mi uralkodónk igenis elárulta felesége révén úgy a Monarchiát, mint Németországot az antantnak. Szerintük ezért volna ez a különös kegy velünk szemben. Pedig dehogy ezért tett velünk kivételt az antant. Egyszerűen mert minket csak a német haderő kiegészítő részének, uszályhordozójának tartott, nem félt tőlünk, s ezért komolyan nem is vett bennünket. Lehet azonban egy másik ok is, sorainkban csehek, tótok, oláhok, szerbek etc. vannak, tán ezekre van az antant tekintettel. Azonban akár az uralkodó állítólagos árulása, akár a semmibe sem vevés, akár a nemzetiségeink jelenléte volt is az alapja megkülönböztetett helyzetünknek; tény, hogy a németeket minden tekintetben sokszorosan szigorúbban kezelték.
Az antantnak ezen velünk szemben tanúsított „jóakarata” még kellemetlenebb, még szégyenteljesebb lett ránk nézve jóval később, amikor megengedte, hogy a k.u.k. formatiók saját maguk bérelte hajón hazamehetnek. Ezzel szemben a németek ilyenről még álmodni sem mertek. Olyan volt a mi helyzetünk a németekkel szemben, mint azon véres szájú agitátoré, aki bármit cselekszik is, a rendőrség csak azért nem nyúl hozzá, hogy ezen kímélése által azt a látszatot keltse a tömegekben, hogy az illető agitátor tulajdonképpen a rendőrség kémje.
A táborban egyébként víg élet volt. Zenét állítottunk össze, estélyeket rendeztünk, bejártuk a környéket. Szóval, valóságos családi élet fejlődött ki, főleg Hajdár Paschán, ahol a német orvosok, ápolónők egész tömege volt együtt. A bolseviki zavarokon kívül csak egyszer vonult be közénk némi disharmonia. Egyik napon ugyanis betelepedett ide a lagerba a hírhedt „Nebenetappe in Syrien”. Sátrakat építettek s azok alatt laktak. Néha nálunk is ettek. De Šamanek és társai olyan botrányos lumpolásokat, éjjeli tivornyákat s egyéb csúf dolgokat követtek el, hogy a Lager csendje, rendje, de főleg a sok súlyos beteg éjjeli nyugalma teljesen felborult. Ezt a németek sem tűrték, feljelentették a dolgot. Friedrich ugyan, amikor kijózanodott, fűtől-fától bocsánatot kért, de mégis el kellett nekik Prinkipo szigetére menni. Egyébként az egész „Nebenetappe” holmi súlyos elszámolási s egyéb szabálytalanságok miatt vizsgálat alá került. A pár száz itt levő k.u.k. tiszt nem is érintkezett ezzel a hiéna társasággal. Mi pedig újra szégyenkeztünk ezen vígan élő, lumpoló társaság miatt, amely társaság tudomást sem vett a számtalan halottunkról, leveretésünkről, hazánk szomorú helyzetéről. Dőzsölve-lumpolva vígan utazta végig Ázsiát, mintha mi sem történt volna.
Felhasználtuk az időt nyelvek tanulására, a később leírandó itteni török társadalmi és vallási szokások megfigyelésére, nevezetes helyek felkeresésére. Terveket kovácsoltunk. Délibáb reményekbe, feltevésekbe kapaszkodva a legjobbat reméltük. A menageban állandóan nagy hadi és politikai viták folytak.
Hanem az is tény, hogy egymás közt maguk a németek sem élnek valami nagy harmóniában. Ha külföldről, ellenségről, főleg Franciaországról van szó, akkor ércfalat mutat kifelé a nagy német egység. De befelé már nem így van a dolog. Mint mindenütt, ahol németek vannak, itt is a porosz viszi a szót. A porosz gőg mindenkor és mindenütt azonnal előtérbe ugrik. A bajorok, szászok különösen gyűlölik a poroszt. Ahogy mondják, ők nem akarnak többé porosz járszalagon haladni, poroszok jobbágyaként szerepelni. Ez a poroszok elleni antipathia képezi legtöbbször a vita tárgyát, ez lesz talán valaha a nagy német egység megbontója is.
Kifele azonban acélkapocs módjára tartja őket össze a nagy német öntudat, a német nép biztosan elkövetkező nagy jövője. Kifele már nincs porosz-bajor etc., csak „wir Deutsche!” s amikor ezt a két imponáló szót kimondják, amikor minden vita végén a serpenyőbe beledobják ezen két szóból álló legnagyobb érvet, akkor szinte kihúzzák magukat, arcukat valami különös fensőbbség érzete önti el, mintha pöröllyel csapnának le, olyan öntudattal döntik el a vitát azzal, hogy „wir Deutsche!”. És ezen nagy nemzeti öntudatnak, biztos fensőbbségnek mint egyetlen megszemélyesítője áll ott mindig a háttérben a császár – „Der Kaiser”.
Ah! Der Kaiser! A császár! Amikor híre jött, amikor felolvasták, hogy lemondatták a császárt, hogy elmenekült, hogy ellene fordultak, hogy a császár lakását feldúlták; mint a kígyócsípésre szisszentek fel a németek. Nem találtak hirtelen szavakat. Megdöbbentek. Csend lett, halotti csend. Egyesek könnyekre fakadtak, főleg a poroszokra volt rettenetes a hatás. Hát lehetséges ez! A császár földönfutó, a nagy császár menekülni kénytelen! Hihetetlen. És egyszerre mintha egyetlenegy koponya gondolkodott volna helyettük, fergeteg módjára tört ki a német keblekből: Hoch der Kaiser – Hoch – Hoch! Éljen a császár! Szem nem maradt szárazon. Aztán megindul az elkeseredés vitája, minden német káromkodva könnyít a lelkén. Egyik porosz tiszt ordítva, könnybe lábadt szemekkel szónokol, hogy ez így nem maradhat, a császár császár marad, hanem imádkozzál francia, jobb lenne gyermekeidet fel sem nevelni! Nektek is volt nagy Napóleonotok, nekünk is van császárunk! Mit éreztetek ti akkor! Mi százszorosan érezzük most ugyanazt. Megemlegeted ezt még kutya francia. Jobb lesz többé gyermekeket nem is szülni. Elhozzuk mi még Párizsból [az] aszfaltot is! Ágyúkat fogunk önteni a rheimsi dóm harangjából. Megmutatjuk, hogy a császár győztes katonái élén fog végigvonulni a francia boulevardokon. Hoch der Kaiser! – Hoch! – Hoch! Extázisban van valamennyi német. Azt hiszem, éppen az őket összetartó páncélkapcsot, a nagy császárt szakították ki belőlük. „Der arme Kaiser”, Szegény császár!
II. Vilmos császár lemondó nyilatkozata
(Forrás: Wikimedia)
Mi csak nézzük, elbámulunk ezen a nagy német erőn, lelkesen éljenezzük mi is a császárt, a minden német mai legnagyobbikát. Boldog nép, amely ilyen uralkodót mondhat magáénak. Önkéntelenül is arra gondolunk, hogy miért nincs ez így nálunk! A mi uralkodónk is lemondott, elment. Amikor mi, k.u.k. csapatok megtudtuk, úgy fogadtuk a hírt, mint bármely más kis eseményt. Sőt, mindenki tiszta lelkéből örült, egyenesen boldog volt. Nem azért, mert a mi fiatal, tapasztalatlan és igazán jóakaratú királyunkat ez a csapás érte. Nem a személyi bukásnak örültünk, hanem annak, hogy a közös uralkodó megszűnt, végre felszabadítja a népeket az egymás közti átkos nyomástól.
Nálunk az uralkodó személye egészen más, mint a német császáré volt. Nálunk ez egy erőszakos kapocs, amelytől mindenki szabadulni szeretne. Mi a Monarchiában nem vagyunk „csak németek” avagy „csak franciák”. Mi nem beszélhetünk úgy, ahogy a németek. Itt egymásra acsarkodó népek laknak, nem pedig „wir Deutsche!”, önálló, független nép akarunk lenni. Megválasztjuk mi szívesen újra IV. Károlyt is, de csak magyar királynak. Csak a miénk legyen. A cseh, osztrák etc. tegyen szintén saját belátása szerint. Így okoskodunk mi k.u.k. csapatbeliek. Ezért okoz nálunk egyenesen örömet a közös uralkodó megszűnése, míg a németeknél ennek épp az ellenkezője áll.
A németek azonnal készek is a következő fejtegetéseikkel: úgy a magyarokat, mint a németeket az ellenségnek eláruló degenerált Habsburgokat el kell kergetni. Ausztria csatlakozzon Németországhoz, Magyarország pedig válassza meg egyik Hohenzollern-t királynak, s aztán mint önálló magyar királyság lépjen szövetségre a németekkel s akkor aztán senki sem bír velünk. Ezen újra mindenki fellelkesül, felhangzik újra „éljen a császár”.
Lassan, napok múlva már kialakul theoriában a biztos jövő, a németek már cseppet sincsenek kétségbeesve, biztosak a dolgukban, a világ jövője az övék, a császár csak külföldre utazott. Minden jó lesz, csak még a szocialisták hatalmi tobzódásán kell túlesni Németországnak, aztán újra fel fog hangzani az egész világon „Deutschland – Deutschland – über alles!” addig is készülnek majd az új, Párizs városát még messzebbről lövő ágyúk. A franciának pedig jobb lett volna meg sem születni.
Minden nap hasonló mederben hasonló dolgokról folyik a vita. Elhallgatná az ember a végtelenségig, csak kint szögesdrót ne volna húzva a barakkjaink körül.
December közepén mindnyájunkat megrendítő közlemény jelent meg az itteni francia nyelvű lapokban. Még Aleppó táján történt ugyanis az, hogy a német csapatok egy része az ottani visszavonulásunk alkalmával azt vitatta, hogy ne menjünk Anatólián keresztül a Bosporus felé, mert amire odaérkezünk, arra már Kospoliban az antant lesz az úr s akkor valami afrikai vagy indiai fogságnak nézünk elébe. Szerintük okosabb dolog egyenesen nekivágni a Kaukázusnak s a Fekete-tenger keleti csúcsánál felkanyarodva átjutni Ukrajnába, ahol már német Kmdo alá kerülhetünk, s onnan hazajuthatunk. Ehhez a vállalkozáshoz csak gépfegyvereket vinnénk magunkkal, hogy így gyorsabban megtehessük az utat. Bár térképeink nincsenek, de azért el lehet oda jutni. Az út 30 napig tartana, minden lehetőségre még 30 napot hozzáadva, 60 nap alatt megérkeznénk a kívánt helyre. Erről volt szó akkor Aleppó táján. Hogy mi lett ebből a tervből, nem tudjuk. Hanem most jő a híre, hogy körülbelül 2000 főből álló német csapat tropikus nyári ruhában, lerongyolódott lábbelikben, éhen-szomjan megrekedt a Kaukázus rengetegében, ahol most a korán beköszöntött rettentő hóviharokban sem előre, sem hátra nem tudnak menni, hogy százával fagynak meg. Most magához az antanthoz fordulnak segítségért ezek a szerencsétlen helyzetbe került német társaink. Elgondolni is borzalmas a rettentő helyzetüket. Micsoda tragédiák játszódhatnak le ott a hírhedt kaukázusi hóviharokban!
Itt van Modában internálva a szerencsétlen Liman v. Sanders pasa a leányaival együtt. Egyes görög és zsidó lapokban véres cikkek jelentek meg a pasa ellen, hogy sok, de főleg az örmény mészárlásoknak ő lenne az oka, hogy erre egyenesen ő adta volna ki a parancsot s ezért azonnal börtönbe kell vetni stb.
Moda mai látványa a Márvány-tenger felől
(Forrás: istanbul.com/travel/moda)
Liman v. Sanders pasa rövid nyilatkozatban nagy méltósággal utasítja vissza ugyancsak a lapok útján ezeket a közönséges rágalmakat; azt írja többi közt, hogy elismerést nem kér, de, mert a rábízott kötelességeknek mindig becsülettel tett eleget, ezért jól esne neki már az is, ha legalább alaptalan rágalmakkal nem illetnék. Másnap a tisztességes török sajtó is Sanders pasa védelmére kelt, elismeri az ő nagy érdemeit főleg Gallipolinál és visszautasítja a köpönyegforgató és most más érdekeket szolgáló hazafiatlan lapok rágalmait.
Többször találkoztam a családdal az utcán. Ott laktak hontalanul a Márvány-tenger partján a német Soldatenheimben. A két leányt nemigen kísérgeti már senki. Elbukott a nagy császár, vele elbuktak az ő kiváló exponensei is. Amíg a hatalom napja sütött, minden másképp volt.
Egyszerre csak közlemény jelenik meg a lapokban, hogy az antant rendeletére a német csapatokkal egyetemben Sanders pasa is a Márvány-tenger közepén fekvő kietlen, csupa kopár sziklatömbökből álló Prinkipo szigetére internáltatnak, ahová még az ivóvizet is hajókon kell odaszállítani. Szegény Liman leányok minden nap szegényebbek lesznek egy-egy reménységgel s gazdagabbak egy-egy csalódással. Anyjuk már rég nincs, most apjukat is készülnek tőlük elvenni.
Mielőtt ez a zord prinkipói internáltság kezdetét vette volna, Liman pasa még egyszer nagylelkű akart lenni. Miután teljhatalma volt a német vaskeresztek adományozására, fölhívta utoljára még az Ázsiából megtért hű csapatait, hogy az arra érdemes katonákat adják be kitüntetésre. Ekkor csinálták meg a beadványokat mindazokról, akik már régen megérdemelték volna, de mert kint voltak a frontokon, így eddig lemaradtak. Ekkor kaptam én is és sok más társam is a német vaskeresztet. Ha már mással nem is, de a sivatagbeli szenvedéseinkért külön is kiérdemeltük. Bár a „Nebenetappe” s hasonszőrű más schiebertársaságok régen feszítettek már a vaskereszttel, de azért mégis mi hordjuk nagyobb önérzettel.
Dr. Kemény Gyula német vaskeresztje a családi hagyatékban
(Kemény Szilárd jóvoltából)
Némi zavart okozott azon jogi kérdés, hogy ha már nincsen császár, akkor az ő nevében már adományozni sem lehet. Ezt a kérdést Liman úgy oldotta meg, hogy a kitüntetési okmányokat antedatálta októberre, amikor még a franciák helyett a császár – Ludendorff-Hindenburg intézték sorsunkat. Lelketlenül csúnya dolog, hogy mi még most sem tudunk a németekhez felemelkedni. Míg a németek kitüntetéseket osztogatnak a mi katonáinknak, míg nálunk majd mindenki vaskereszttel jár, addig a mi itteni vezetőségünk aktákkal akadékoskodik, sajnálja a németektől a kis- és nagy ezüstöt. Még ma is!
Következő rész: „Így maradtunk magunkra az osztrák sógorral…”
Összes rész: Dr. Kemény Gyula ezredorvos palesztinai naplója
