Dr. Kemény Gyula ezredorvos palesztinai naplója – 21. rész
Homs vasútállomásán pokoli állapotok uralkodnak. Kemény doktor naplójában egészen szürreális jelenetek követik egymást. Miért jár sok török katona csak fél csizmában? Hogyan lehet a vagon tetejéről vásárolni? „Fejetlenség”, szenny és bűz, vérhas és kolera. Hőseink elválnak Hammerstein bárótól és németjeitől. Végre aztán az osztrák–magyar csapat vonata is mozdonyhoz jut és 1918. október 6-án elindul Aleppó felé…
Leírhatatlan állapotok vannak az állomás körül. Egyrészről az attól való rettegés, hogy vagy a fellázadt arabokkal kevert angol színes katonaság, vagy az ellenséges repülőgépek jelenhetnek meg minden pillanatban s mérhetnek ránk súlyos csapást, másrészt meg az a gondolat, hogy mi lesz akkor, ha nem küldenek számunkra elegendő vasúti kocsit, avagy mozdonyt. Ezen kétséges állapotok tartják izgalomban a vasúti állomás körül hemzsegő tömeget. A német és k.u.k. csapatok sorsa még csak kielégítő, mert van rend és fegyelem, a tisztek mind csapataiknál vannak, van pénz a bevásárlásra, meleg ételt főznek a számunkra stb. Ezzel szemben a török katonaság sorsa a legsiralmasabb, aminek védhető okai vannak. Legelső ilyen oka a szétzüllésnek abban keresendő, hogy a tisztek a visszavonulás kritikus pillanataiban végleg elhagyták a legénységet, ami a török hadseregnél sokkal nagyobb veszélyt jelent, mint az európai katonaságnál, kisebb csoportokra szakadva csak úgy találomra özönlik vissza a sivatagokon át. Allah a tudója, hogy hányan jutnak így a dühödt arabok kései alá. Legnagyobb részük a vasúti vonal mentén, avagy rendes országúton gyalogolt el idáig. Most itt lézengenek, hullámzanak vezetés, élelmezés nélkül. Valamennyi a vonatra vár, s ha felülhet rá, akkor addig utazik rajta, amíg le nem kergetik onnan. Nem is érdeklődnek aziránt ezek a kiszáradt askerek, hogy Kospoli felé avagy Mezopot[ámiá]-ba megy-e a vonat. A fő, hogy utazzanak, a többit Allahra bízzák.
Három napja vagyunk már itt, de sohasem láttuk, hogy a törökök valamit ettek volna, a hulladékokat szedik föl a földről, meg amit mi és a német legénység vet oda nekik, arra lesnek egész nap. Azok, akik olyan szerencsések, hogy valamelyik kocsi tetején helyhez juthattak, onnan le nem szállanak, mert ha helyüket elhagyják, azonnal tízen kapaszkodnak fel az elhagyott helyre s akkor aztán már csak azé marad a hely, aki erősebb. Százan és százan ólálkodnak a kocsik körül s lesik a pillanatot, hogy helyhez jussanak. A kocsik tetején ülők éppen emiatt rendületlenül kitartanak helyükön. Enni senki nem ad nekik, számukra nem főznek, pénzük nincs, hogy vásároljanak, tehát miért szállnának le onnan a magasból! Végtelenül szomorúan szánalmas arccal bámulnak reánk, akik sajkákból esszük a meleg gulyást, a kenyeret, dinnyét, szőlőt. Ahogy ott a vasúti mellett eszem, egész sereg ember vesz körül, ugyanannyi bámul bele felülről a sajkámba. Csont-bőrből álló török katonák szomorúan hangtalan arca, sóvár szeme kíséri minden mozdulatunkat. A ledobott dinnye héjára, mint a kóbor kutyák, tízen is rávetik magukat. Katonáink kenyér és dinnye darabokat dobálnak közéjük, amiért aztán megindul a tülekedés. Itt-ott arab és török asszonyok almát, szőlőt, dinnyét, fügét, mazsolát s laskaszerű zab- és polyva keverék kenyeret árulnak. A vásárlók vagy mi vagyunk, vagy a németek. A török askerek csak nézők.
Hanem egyik délelőtt gondoltak egyet a helyhez nem jutott törökök. Úgy látszik összebeszélés eredménye volt, mert egyszerre rohanták meg az árusító asszonyokat, a tele kosarakat felborították, aztán felkapkodták. Páran még a kocsi tetejéről is leugráltak s a felborított kosarak tartalmára rohantak ők is. Az asszonyok éktelen sivalkodására mintha a földből nőttek volna ki, itt is, ott is, mezítlábas fehér ruhás, hófehér burnuszos arabok jelentek meg. Szoborszerű mozdulatlansággal nézték a jelenetet, látszólag nyugodtan, de sötéten bosszúálló arcuk, villogó tekintetük elárulta, hogy az övükben levő görbe késeiket kéjjel mártanák bele az askerek oldalába, ha mi gyaurok itt nem volnánk.
Török vasút utasokkal a tetőn
(Forrás: https://www.alaturka.info/de/geschichte/moderne/1061-eisenbahn-in-der-tuerkei)
Azok helyére, akik a kocsik tetejéről leugráltak, mások másztak fel. Emiatt a régi és új tulajdonosok összevesztek, a vége az lett, hogy lelökték őket onnan. Nagyokat zuhantak az aszfalton a sovány testek, amelyek körül nagy vértócsák keletkeztek. Elszállításukról senki sem gondoskodott. Ha él, majd fölkel – s ott hagyták őket.
A török katonák legtöbbje eladta már fegyverét, minden felszerelését a zsidónál is sokszorosan ravaszabb araboknak, persze potom áron. Amíg a pár piasterből tart, addig dinnyével, almával, fügével táplálkoznak, amikor elfogyott az utolsó piaster is, akkor 2–3 napig koplal a török; akkor aztán eladja a nadrágját, majd a blúzát. Legutoljára kerül sor a csizmákra. A csizma eladása sajátságos módon történik. A török asker nem egyszerre adja el mindkét csizmáját, hanem csak az egyiket. Érdekes a dologban, hogy egy csizmát épp olyan könnyű eladni, mint mindkettőt. Ezért látható sok török katona egyik lábán csizma, míg a másik lába rongyokba van takargatva s madzaggal átkötözve. Később persze ez a fél csizma is eladásra kerül valahol. Az itt tolongó török katonák közt alig van pár olyan, akinek megvannak a csizmái, soknak blúza sincs már. Ebből következik, hogy mióta éheznek, hány napja vándorolnak étlen-szomjan.
A hideg csendes éjszakán összebújnak a vagonok tetején, a hideg földön. Reggelre aztán a kocsik tetejéről lehordják azon harcosok kihűlt tetemeit, akiken Allah az éjszaka megkönyörült. Tegnap éjjel 14, ma 11 hulla került le a kocsikról. Egyszerűen az éhség, a sok szenvedés következtében állt be a haláluk. Nálunk k.u.k. katonák közt is volt két ilyen hulla ma reggel. Vérhasban szenvedtek. Ez az első eset nálunk. Mind megdöbbentünk ezen. Hát már kezdődne?!
Érdekes megfigyelni, ahogy a kocsi tetején ülő török katona a gyilkos tekintetű arabbal valamire alkuszik. A zsargonszerű beszédből többször kihallszik a piaster szó. Egyszerre leveti blúzát a török s ledobja. Az arab felveszi, hónalja alá gyűri, aztán papírba csomagolva feldobja a kialkudott árt. A pénzhez jutott török madzagot keres elő, ráköti sajkájára s leereszti a földre s int az arab, fellach asszonynak. Az odasiető arab nő belerakja a sajkába a vásárolt fügét, gránátalmát, mazsolát, kenyeret, de el nem ereszti addig, amíg az érte járó pénzt meg nem kapja. A török ledobja az árát s felhúzza a madzagon a vásárolt holmit. Egyébként a sajkáknak, üres konzervdobozoknak, sapkáknak így a madzagon való leeresztése egész nap dívik. Mert a helyét egyik sem meri elhagyni, ezért vásárolnak mindent így madzagon, még az ivóvizet is így húzzák fel.
Gyümölcsárusok a homsi állomáson 1900 körül
(Forrás: www.flickr.com)
Ugyanezen okból érthető az is, hogy reggel a vagonok mellett a föld tele van emberi trágyával, a legförtelmesebb bűz terjeng mindenfelé. A kocsi tetején levők nem jönnek le szükségletüket elvégezni, csak úgy a „magasból” intézik el. Éjjel nem is tanácsos a vagonok mellett járni.
Kora hajnalban befutott ide Damaskus felől egy vonat. Nagy csoportosulás támadt körülötte. Odamegyek én is. 27 török katona véres roncsai hevernek egy halomban. Fej-végtagok nélküli törzsek. A fej nélkülieket az alagút kaszálta le valahol, csak reggel vették észre itt Homsban. A többi pedig a lépcsőkön guggolva utazott, s ahogy ide érkezett a vonat a legszélső vágányra, a rakodófal sodorta őket a kerekek alá. Iszonyú volt nézni, ahogy a fej nélküli törzseket a kocsik tetejéről ledobálták. Ahogy kisüt a nap, a legyek ezrei lepték el a véres roncsokat, ugyanígy a rengeteg emberi trágyát, a vérhas betegek váladékait, de éppúgy az árusításra szánt dinnyét, szőlőt, fügét stb. Takarításról, tisztogatásról szó sincs, ugyanis Rückzug van. Csuda-e, ha a legyek ezrei fertőzéseket továbbítanak az emberekre. De ki is ér rá most ezzel foglalkozni. Fő dolog, hogy tovább mehessünk.
Egy lépéssel ehhez is közelebb jutunk. A török állomásparancsnok 5 üres vagont bocsátott rendelkezésünkre úgy, hogy azokban 600 embernek kell elutazni. Csudálkozó megjegyzésünkre azt válaszolta a turkogermán alezredes (volt szász tiszt); minden vagonban elfér 60 ember, ez összesen 300, a vagon tetején elfér 200 ember, ez 500, a fentmaradó 100 meg majd talál magának valahol helyet. Erre elsősorban beszálltunk mi és a még elhelyezést nem nyert németek, aztán jöttek a törökök, akiknek a vagonok teteje jutott. Valahogyan nem stimmelt a dolog, mert a mi vagonunkban csak 28-an voltunk, erre betettek 4 török tisztet hozzánk. Nem is utazott ott 600 ember; u.i. a szegény török katonák sem a németekhez, sem hozzánk nem mertek beszállani, hanem a lépcsőket, az ütközőket, a kocsik tetejét, sőt a forró mozdonyt is ellepték.
Sűrűen lefátyolozott előkelőnek látszó török nők jöttek a fejükkel [így!] könyörögni, hogy valahol nekik is hely jusson. A turkogermán parancsnok újra jő, kifogásolja, hogy csak 32-en vagyunk a vagonban. Ha azonnal be nem eresztjük közénk az ide küldendő, újabb török tiszteket, akkor lekapcsoltatja a vagonunkat. Hiába magyarázzuk, mutatjuk neki, hogy itt fekszenek súlyos beteg tisztjeink, altisztjeink s hogy van már bent 4 török tiszt, a parancsnok goromba lesz s faképnél hagy bennünket. Csakhamar jön egy csoport török tiszt s be akarnak szállni. Felállok én s mutatok a fekvő betegeinkre, akik cholerában szenvednek. Erre megrökönyödnek, s egymás közt hadarva tanácskoznak, majd elmennek. A bent levő 4 tiszt közül kettő szintén összecsomagol s a cholerától való félelmében elhagy bennünket. Kettő hősiesen kitart. Mi lesz velünk! Tényleg lekapcsolják-e a kocsinkat? Azzal vigasztalódunk, hogy hiszen még mozdony sincs s ha jön is, akkor is biztosan a német vonatot fogja előbb elvinni.
Az állomás személyzete különös dolgokat mesél Európáról, állítólagos összeomlásról stb. De nem hisszük.
Homs vasútállomás valamikor 1900 és 1920 között
(Forrás: https://i.pinimg.com)
Egyszerre észrevesszük, hogy a mi vonatunkba behelyezett németek jó része kezd kiköltözködni, nagy nehezen a készen álló német vonatszerelvényen helyezkednek el. A kimenő németek helyét a helyhez eddig nem jutott törökök rohanják meg. Itt valami készül. De semmit sem sikerül megtudni.
Du. 2 óra körül nagy zajongás támad, mindenfelől emberek futnak az állomás köré. Egy pillanatig azt hisszük, hogy vége mindennek, itt vannak a hindu-ghurka lovasok, avagy a repülők. De mégsem. Aleppó felől mozdony dübörög be az állomásra s a készen álló megtömött vonatok előtt megáll. A helyhez nem jutottak ugrásra készen állnak. Melyik vonatra fog rájárni! A turkogermán parancsnok int egyet s a mozdony rájár a – német vonatra. Ezzel mi már számoltunk. A rohamra kész askerek őrült iramban szaladnak a német vonat felé s megkezdődik a tülekedés az ütközőkért, lépcsőkért, minden talpalatnyi helyért.
½ óra múlva elindul a vonat Aleppó felé. A németek harsogva éneklik a „Deutschland, Deutschland, über alles”-t, még messziről is visszahozza a szél a híres melódiát. Elhagyott bennünket Hammerstein báró a csapataival együtt. Eddig együtt szenvedtük át a sivatag fáradalmait, sokat – nagyon sokat köszönhetünk a németeknek, Hammersteinnek, most aztán elváltunk egymástól, lehet, hogy örökre.
A korabeli vasúti összeköttetések térképe
(Forrás: histoire.bnpparibas/en/financing-the-beirut-damascus-railway/)
Deprimált hangulatban nézünk a vonat után, míg annak füstje is eltűnik a horizont alá. Mi lesz velünk! Kapunk-e mozdonyt. Ez most a létkérdés számunkra. Az állomás környéke még tele van törökökkel, de itt lézengenek a sunyi alattomos arabok is, fehér burnuszuk alatt ördögien fekete ábrázatuk de sokat árul el. Csak nyakunkra ne hozzák az ellenséget és bosszúálló társaikat.
Délután 6 óra körül a legnagyobb örömhír járja be vagonunkat; állítólag elindult számunkra Aleppóból a mindent jelentő mozdony. Tényleg 7 óra körül berobog a fával fűtött masina. Egyenesen rájár a mi utolsó vonatunkra. Aki csak elférhet a vonatunkon, az mind felkapaszkodik, még a mozdonyon is lógnak, sokan csak félkézzel tartják magukat. ½ 8 táján elindulunk. Csak pár kocsi és egy kis kávédaráló masina marad itt, amely az állomás személyzetét fogja elszállítani. De mi lesz még a sok itt maradt törökkel, a sok batyuval rendelkező menekülő civilekkel! Ezeket úgy látszik, Allah akaratára bízták.
1918. okt. 6-án este ½ 8-kor hagytuk el azt a Homs állomást, amely után annyit sóvárogtunk a sivatagbeli szenvedéseink alkalmával, de amelyet éppolyan örömmel hagytunk most magunk mögött. Lassan halad a fával fűtött mozdonyunk, de azért az előzmények után annál nagyobb boldogság nem érhetett volna bennünket, mint a hazafelé zakatoló vonatból nézni a végtelen sivatagokat. Amikor lefelé jöttünk, a világért sem hittük volna, hogy rövid idő múlva, mint teljesen szétvert, megsemmisült sereg maradványokként fogunk visszajönni.
Homstól Aleppóig kb. 190 km az út. Óriási hőségben zakatol vonatunk a sivatagon át. A vasúti vonal mentén lévő fellach falvak mintha kihaltak volna, csak a sok apró gyerek ugrándozik az óriási hőségben. Betegeinkkel sok baj van. Pár derék katonánk halálán van, állatorvosunk is alig remélhet valamit, hasonló Schauf fhd. sorsa is. Felosztottam már köztük minden a saját szükségletemre hozott orvosságokat is.
A hosszú éjjelen át aludni nem lehet, úgy össze vagyunk préselve. Az állomásokon dinnye, szőlőt vásárolgattunk, az volt az élelmünk. A vérhasban szenvedőknek ez is tilos.
Érdekes volt köztünk a két török tiszt. Nem beszéltek egyetlen szót sem. Egész nap, egész éjjel sem egymáshoz, sem hozzánk nem volt egyetlen szavuk sem. Szoborszerű nyugalommal ültek köztünk amúgy törökösen. Enni nem ettek semmit a világon. Nem is volt semmijük, egyetlen piasterrel sem rendelkeztek. A zwibak elosztásnál adtam nekik is, amit hálálkodással fogadtak, később dinnyével is kínáltuk őket, azt is elfogadták, de főtt ételeinket már nem. Azt már tiltja a próféta, mert a gyaurok disznózsírt használnak a főzéshez. Arcukon mély bánat, nagy gondok ültek. Hazájuk szomorú sorsa, avagy egyéb magánbaj nyomta e lelküket, annak csak Allah a megmondhatója, aki mindenkibe belelát.
Az állomások előtt, alagutak után az összeroncsolt török holttestek tucatjai hevernek. Legtöbbször fej nélkül. Az alagutak, de főleg a sínek fölött áthúzódó drótok kaszabolták le az igazhívők fejeit. Az így árván maradt törzseket aztán ledobálták társaik a kocsik tetejéről a sínek mellé. Holnapra már az éjjel leple alatt falánk állatok fogják az emberi roncsokat eltakarítani. De azért nem tanulnak belőle a török askerek. Teljes lelki nyugalommal térdelnek föl, avagy járkálnak a haladó vonat tetején. Amit Allah elrendelt, azon szerintük úgysem lehet változtatni, hiábavaló fáradság lenne, de meg bűn is, igazhívő mohamedán jól tudja ezt, azért nem is igyekszik sorsa tengelyén fordítani.
Míg a rom. kath. vallás szerint a praed[esztináció]-ban való hit halálos bűn, addig az igazhívők vallása azt tanítja, hogy sorsa mindenkinek előre meg vagyon írva, tehát kár az ellen cselekedni is, amit Allah bölcsessége előre elrendelt. Itt van tán a két vallás közti legnagyobb különbség.
Következő rész: „Egész kis temető támadt egyik napról a másikra…”
Összes rész: Dr. Kemény Gyula ezredorvos palesztinai naplója
