Dr. Kemény Gyula ezredorvos palesztinai naplója – 3. rész
Kemény doktor elhagyja Isztambult és a Bagdad-vasúttal indul a közel-keleti frontra. Tudnivalók az utazáshoz: mire figyeljen az utazó le- és felszállásnál, mitől füstöl és tüzesedik a vonat, miért megszívlelendő az „ablakon kihajolni veszélyes” jótanács. A tajtékpipák alapanyaga. Hogyan vásárolnak a németek? És egyáltalán: honnan van ennyi német a világon?
II. Konst[antinápoly].-tól Damaszkuszig
Az Orientkorpsba bejutni igen nehéz volt, még nehezebb volt aztán Belgrádból ide Konst[antinápoly]ba le is jutni. Ha már az ember itt van, itt gyorsan elintézik sorsunkat. Kurtán megy, vagy lemegy az ember Ázsiába a gyilkos klímába – nem is szólva a vad törzsekről s egyéb nélkülözésekről – vagy megy vissza Európába – ha nincs különös protekciója. Itt mindenki ül és gyűjti a fontokat. Minket is egykettőre elindítottak, pedig de szerettünk volna még maradni.
Isztambul Ázsia oldalán a kép hátterében a Hajdár pasa pályaudvar. A fotón elől egy török katona, hátul pedig egy osztrák–magyar katonatiszt társaságában dr. Kemény Gyula látható (Forrás: dr. Kemény Gyula hagyatéka Kemény Szilárd jóvoltából)
A Bosporus ázsiai partján van K[onstantinápoly]. nagy ázsiai végállomása Hajdar Pascha, innen indulunk el [1918.] aug. 18-án de. 8.30-kor egyelőre Syriába, Damaskus városába. 9 kofferral, egy állatorvossal, egy altiszttel, egy arabs tolmáccsal (pesti zsidó fiú – Goldstein) s két Dienerrel.
A Hajdár pasa vasúti pályaudvar napjainkban
(Forrás: Wikipédia)
Ez a vonat hetenkint egyszer indul innen le Damaskusba. Csupa német áru, élelem, munitio, olaj, gépek, ágyúk vannak rajta, ezenkívül egy sereg személykocsi. A revizio igen pontos, csak annyi helyet adnak ki, amennyi ülőhely van, többnek felszállani tilos. Írásainkat igen szigorúan láttamozzák a török hatóságok. Végig robogunk a gyönyörűséges Márvány-tenger partján, mindenfelé villák, alagutak, rejtélyes romok közt visz az út. Első nagy állomásunk Ismid, ahol igen nagy mennyiségű dohányt árulnak; innen Adabasárba, majd Bilendzikbe érkezünk. A vonat mindenhol sokáig áll, de aztán annál gyorsabban rohan. A környéken nem látszik meg, hogy Ázsia. A szántóföldek, mezők épp úgy festenek, akárcsak otthon. Mindenfelé birka-, kecskenyájak legelésznek, a mezőkön dolgoznak. Sok a dinnye és dohányföld; az állomásokon gyümölcsöt, dinnyét, szőlőt lehet bőven kapni, bár drága.
19-én reggel Eskischehir városkába érkezünk. Ez egy világszerte közismert hely, itten bányásszák a legszebb tajtot. Az utak mellett elszórt nagy tajtkövek hevernek, könnyű kő, így nyersen is igen szép, óriási üzletek vannak itt már kész tajt faragványokkal.
Török tajtékkő pipák Eskişehirből
(Forrás: blog.biletbayi.com – Eskişehir Lületaşı Müzesi)
Ahogy a vonat beérkezik, a török árusok óriási zsivajjal kínálgatják áruikat, mindegyik túl akarja kiabálni a másikat. Itt láttam először ú.n. [úgynevezett] török kofa asszonyokat, akik kosaraik mellett guggolnak, s nem ők, hanem a mellettük álló apró gyerek kiabál s hívja a vevőket. Ha az ember odamegy valamit venni, akkor a török nő teljesen elfátyolozza magát, csak szemei villognak a sűrű nehéz fátyolba vágott két nagy lyukon át. Csak mutogatnak az ujjaikkal, hogy mennyit kérnek. Ha az ember kevesebbet akar fizetni, mint amennyit kért az asszony, akkor egyszerűen kikapják a már kézbe vett árut. A német katonák már értik, 6-8 katona állja egyszerre körül a kosarat, kezeikbe veszik a veendő holmit, szó nélkül fizetik azt, amit a török nő kér, de háromszor-négyszer annyit zsebrevágnak, amire elkezd a török nő sikongatni s elszalad segítségért.
Nagy s jól berendezett német Soldatenheim van itt, ahol enni-inni s lakást kapnak a németek olcsón. Német schwesterek, apácák vezetik az üzemet. Egész kis német kolónia. Reggel 6 órakor érkeztünk ide s csak este ¾ 6 órakor indultunk tovább. A beavatottak szerint nagyon is pontosan indulunk. A török mindig ráér, soha nem siet, ha az ember nógatni kezdi, akkor azt feleli szórakozottan: „javas-javas” – (lassan-lassan). Ez a „javas-javas”, az örökös „ráérünk” volt és lesz a török nép veszte.
Egész éjjel rohanunk, a szó szoros értelmében. Nálunk ez lehetetlen volna. Hosszú órákon át hihetetlen gyorsan száguld a vonat, az ember nem mer aludni, lefeküdni, folyton kisiklástól rettegünk, mert a török mozdonyvezető a legélesebb kanyaroknál sem lassít, ha meg lefelé megyünk, az embert igazán a rettegés fogja el. Hiába, Allah rendelkezését nem szabad bírálni, ha a mi vesztünk van megírva, az ellen hiába is tiltakozunk s védekezünk. Ezzel védekezik a mozdonyvezető, ha rákérdezünk. Anatólia legközepén vagyunk. Óriási fennsík, rajta mindenféle rengeteg állat – kecske-, birka-, marha- és lócsorda legelészik, igen sok a szamár, mert itt mindenki, a legszegényebbtől kezdve szamárháton jár, az asszonyok is férfi módon ülik meg. Csak disznókat nem látni, teljesen ismeretlen állatfaj ez, ezt tilos is volna tenyészteni. Helyenkint dupla mozdony visz bennünket, aztán ha lefelé rohanunk, füstöl az egész vonat minden fékje. A török ugyanis befékez, de azért teljes erővel rohantatja a mozdonyt. Ő eleget tett kötelességének a befékezéssel. Hiába is magyaráz neki az ember.
20-án du. ¼ 5kor vagyunk Koniaban. Tegnap este ¾ 6-tól mostig egyfolytában rohantunk, csak helyenkint néha állottunk meg. 747 km-re van ide Konst[antinápoly].
Konya látképe 1907–1910 körül
(Forrás: www.pusulahaber.com.tr)
A város typikus tiszta anatóliai török város, különben a török szemefényének, az ős török fészeknek, Anatóliának a fővárosa Konia, ahol valaha szultánok is laktak. Jelenleg cholera dühöng a városban. A mezőkön mindenfele csak asszonyok dolgoznak, különben is sok a török nő errefelé. A török birodalom ezen részét, Anatóliát úgy is hívják: „özvegyek országa”, mert innen majdnem minden egyes férfit katonának vittek el, akik aztán hosszú éveken át nem jönnek haza, mert az afrikai harctérről egyszerűen elszállítják őket Mezopotámiába s így tovább. Így aztán a férj 10–15 év múlva, avagy soha nem kerül haza. Ha a török birodalom megszorul, akkor Anatólia menti meg a szultán tekintélyét, hatalmát. Innen sorozzák a leghívebb, legbátrabb török katonákat, akik mindenre képesek a próféta szent zászlajáért. Hatalmas szép szál emberek, sajátságos ős török dialektusban beszélnek, nagyon vallásosak s rendkívül túlságosan becsületes, jóravaló emberek. Egyébként Anatólia roppant termékeny, rengeteg gabona, dinnye, dohány, gyümölcs, szőlő, alma terem itt. De fő-fő terménye a kitűnő búza, amely az állomásokon mindenféle óriási mennyiségben vár az elszállításra.
A rohanó vonatunkat hatalmas, szinte óriási sasok kísérik, látszólag alig repülnek, mégis játszva győzik az utat. Rengeteg sivatagszerű területeken, óriási legelőkön szaladunk át, amelyeken mindenféle nyájak legelésznek. Nappal igen nagy a forróság, éjjel aztán annál hidegebb van. Messze-messze óriási hegyláncok, fekete tömegek kezdenek kibontakozni, azok ott a véghetetlen nagy kiterjedésű s óriási erdőkkel borított magas Taurusz-hegység ormai, amelyeken sohsem olvad el a hó. Este 7-kor indultunk el Koniából s másnap aug. 21-én délben megérkeztünk Bosantiba, amely 1028 km-re van már K[onstantinápoly]tól. A Taurus lábánál fekszik ez a kis falucska.
Éppen ideje volt, hogy gyorsan elhagyjuk a vonatunkat. Szinte megkönnyebbültünk, hogy kiszállhattunk belőle. Már füstben volt minden kocsi, egyesek tüzesek voltak, izzva égtek. Pedig robbanószerek, munitio, élelmiszer etc. is volt a kocsikban. De ezzel a török vasutas személyzet nem törődik. Az egész utazás igazán exotikus, typikusan keleti. A mozdonyokat fával fűtik, a fűtés ezen módja óriási füsttel jár. A nappali roppant hőségben nem lehet a füst miatt sem a kocsik tetején tartózkodni, sem a nyitott ablakok mellett ülni. Néha idő előtt elfogy a fa, akkor ott megállunk, a személyzet fát kerít valahonnan s úgy megyünk tovább esetleg 1-2 órai késés után. A vonat indulása is olyan különös, néha egyáltalában nem fütyül, csak egyszerűen elindul, avagy fütyül, de akkor még be sem fejezte a füttyszót s már indul. Ez az indulás sem fokozatos, hanem hirtelen gyors. Minden állomáson ismétlődik ugyanazon jelenet: egy csomó ember lemarad s kiabálva rohan a vonat után. Aztán a törököknél csak Allah tudja egyedül, hogy mikor indul a vonat, hogy mennyit fog várni.
A török vasútvonalak sematikus vázlata 1918-ban
(Forrás: Wikipédia)
A nők a világért sem merészelnek kimozdulni a kocsikból, a férfiak is nagyon óvatosak. Ha u.i az ember megkérdezi az állomáson, hogy mennyit vár itt a vonat, akkor mindenkitől más választ kap. Ha azt mondják, hogy 3 óra múlva indul, akkor sokszor 10 perc múlva tovarobog, éppen így van ez megfordítva is. Egy különös veszedelem a vonat fékezése: állandóan befékeznek a kocsikon, de azért a mozdony lefelé is épp úgy rohan, mint vízszintes területen. Az embert elfogja a rettegés, éjjel nem merészel elaludni, olyan óriási rohammal megy meredeken lefelé a vonat, ezalatt minden fék megtüzesedik, egy füstben van az egész vonat, amely füsthöz még a mozdony fafűtéses füstje is járul s az alagútban az emberek majd megfúlnak, egyesek elájulnak. Ez is Allah akarata. Hosszú alagútban valóságos küzdelem folyik a füstös levegőért.
De van mindezeknél még egy sokkal kellemetlenebb keleti szokás itt a vonatokon, s ez az, hogy a vasúti kocsikban nincsen árnyékszék, csak a legnagyobb ritkaság, hogy itt-ott egy kocsi ezzel fel lenne szerelve. Ha most ehhez hozzávesszük azt, hogy az állomások óriási távolságra vannak egymástól, de még itt az állomásokon sem mernek kiszállani az emberek, nehogy lemaradjanak. A szomszéd szakaszban a mi kocsinkban utazik egy gazdag török család egy csomó gyerekkel, 3 asszonnyal. Ezek a mai napig, tehát 4 napja még soha egy percre sem szálltak ki a kocsiból. Szükségleteiket éjjeli edényekben végzik el s ezzel a megtöltött éjjeli edénnyel betartják ama európai szokást, hogy a „használat az állomásokon tilos” s akkor öntik ki az ablakon át azok tartalmát, amikor legjobban robog a vonat. Képzelhető az ablakon kihajoló idegenek helyzete. Mi is mindig, de főleg éjjel ettől a reánk zúdulható éjjeli edény tartalmaktól féltünk, ha az ablakon kinéztünk.
A szegényebb török nők nem külön szakaszokban, hanem közös nagy III. oszt. kocsikban utaznak, ezek nem végezhetik el szükségleteiket ott a sok ember közt, de még edényük sincs; ezek kettesével-hármasával egyszerűen leszállanak az állomáson s közvetlen a kocsik mellett intézik el dolgukat akképpen, hogy egy vagy két török nő elébe áll a harmadiknak, aztán szerepet cserélnek, aki végzett, az áll a másik elé. Ha közben a vonat megindul, szétrebbennek s a legsajátságosabb képekben van része az utazóknak. Ha egyedül száll le a török nő a fent említett célból, akkor nagyon kurtán intézi el a szemérem kérdését; leereszti arcára a sűrű fátyolt s ezzel minden rendben van az ő részéről. Hogy aztán az asszonyok-leányok ezen kellemetlen helyzetét értékelni tudjuk, akkor tudnunk kell azt, hogy a török szoknya alul egészen szűk, hogy azt szükséglet alkalmával egészen magasra a hónaljig fel kell húzni, csak úgy lehet benne leguggolni. Mi mindenre jó dolog az az arcfátyol!
Kint esik az eső, vihar van, amely a németek szerint az éjjelre igen meg fog erősödni. Az egész völgye Gelebecknek egy nagy sátor és barakktábor, csupa német lakik benne, akik itt az alagutakban dolgoznak. Nagyszerű fürdők, fertőtlenítő barakkok etc. állanak itt rendelkezésre. Mert itt minden vonatot át kell rakni, így elgondolható az a sürgés-forgás, amely itt uralkodik. A vezetés teljesen német. A K.u.k. hadsereget egy kis csöpp egyetlen szobácskából álló barakk képviseli, rajta a barakknál is nagyobb magyar és osztrák nemzeti zászló a még nagyobb táblával: „Kuk Bahnhofkmndo”. Egy furcsa excentrikus Rittm[eister]. képviseli itt a Monarchiát, testvére is hasonló jó állásban van Liman v[on]. S[anders] mellett mint ordonánctiszt.
Otto Liman von Sanders
(Forrás: Wikipédia)
Számunkra sehol sincs hely, csak úgy kapunk fekvőhelyet, ha új német tisztek nem érkeznek. Éjszaka tényleg rettentő vihar dühöngött, elvitte a sátrakat, a barakkok tetejét, ránk szakadt az eső, egész éjjel nem aludtunk, ide-oda bujkáltunk. A nagy vihar miatt reggel 7 óra helyett csak 9 órakor indultunk el. A német mozdonyvezető vállalta a felelősséget, ő már jól ismeri az itteni viharokat. Apró kis nyitott kocsikba raktuk át összes holminkat. Az utolsó kocsikat törökök, főleg nők foglalják el.
A német mozdonyvezetőt kérdezzük, hogy nem fél-e a fenyegető veszedelmektől, amelyek az ilyenkor a nagy eső és vihar után beálló sziklatömegek leomlásából s a rettenetes szél miatt következhetnek be, hiszen 1000 és ezer méterekre zuhanhatunk le. Azt mondja a német mozdonyvezető vigaszul a mi nyugtalanságunkra, hogy a sasoknak is kell valamiből élni, meg hogy ha legurulunk, az államnak csak egy Depesche-be kerül s jönnek mások a mi helyünkbe; hogy csak az I. és VI. sz. alagúttól fél ő maga is, a többit valahogy csak megtesszük. Humoros ember ez a német, typikusan nehézkes bajor. Egyesek tanácsolják, hogy maradjunk vissza – csak a törökök nyugodtak, a megengedett számnál kétszerannyian szoronganak a kis nyitott kocsikban, törökösen guggolnak egymás mellett, az asszonyokon sűrű fátyol van, a férfiak nagy flegmával cigarettáznak.
Aztán megindulunk a nagy szélben neki a hatalmas Taurusnak. Óriási hegység hatalmas szálfákkal, amelyeknek koronája az égig látszik nyúlni, valóságos őserdő, amely sok ezer év óta állja itt a vad viharokat, látta s túlélte a perzsa, a tatár hadak áramát, a keresztes hadak korát. Ha nem tudnánk, hát repülőgépeknek tartanánk a hatalmas sasokat, amelyek óriási magasságban, olyan méltósággal keringenek s itt a fenséges környezetben imponáló nagyságukkal szinte félelmetesek, a németek szerint a lakosság nagyon fél tőlük, állítólag apró gyermekeket is elvisznek. Hihetetlen mélységű szűk völgyeken, szakadékokon, félelmetes sziklarepedéseken át haladnak apró kocsijaink. Egyik alagút a másik után következik, számozva vannak római számokkal. A keskeny és feneketlen mélységű sziklahasadékokon csak egyszerűen át vannak fektetve a sínek. A vasútépítés minden elképzelhető raffinériája alkalmazva van itt, amit német koponya kitalálhat.
Vonat egy viadukton valahol Anatóliában 1914-ben
(Forrás: raillynews.com)
Az előttünk fekvő út Gelebeckig légvonalban 6 km, a vasúti síneken át ugyanezen út 36 km-re nyúlik meg, ezen 36 km-ből 16 km alagút. A Taurus alatt fúrt alagutak régi keletűek, keskenyek, megbízhatatlanok, valóságos vízesésben úsztak eddig, biztonságukat a garázdálkodó bandák is veszélyeztették. De amióta a „berlini kalifátus” vette kezébe az ügyet, azóta csodát művelt itt a német leleményesség. Ma az összes alagutakban acetylen lámpák mellett 40–50-es csoportokban németek dolgoznak, német vasúti munkások mint katonák. Az alagutak kiszélesednek, magasak, betonozottak, a sínek mellett jobbra-balra széles utak készülnek. Okt. 1-én lesz az ünnepélyes megnyitása az alagút vasutjainak s akkor aztán a „berlini khalifa” ha Hamburgban beül a kocsijába, kiszállás nélkül utazhatik le Jeruzsálemen át a Suez csatornához vagy Mekkába, vagy Aleppón át Bagdadba, Mezopotámiába, akkor aztán akár kereskedelmi, akár a hadi szállítások gyors lebonyolítása gyerekjáték lesz. Óriási terv ez, amely 8–10 hét múlva ténnyé válik. Akik a „berlini khalifatus” elnevezést ott Angliában kitalálták, igen messzelátó okos elmék voltak.
Az első világháborút gyakran nevezik a vasutak háborújának is, mivel a milliós tömeghadseregek mozgatása és ellátása gyakorlatilag elképzelhetetlen volt a vonatok nélkül. A Berlin-Bagdad vasút, amely Kemény doktort és csapatát a frontra szállította, az első világháború kitörésekor még korántsem volt készen: az egyik hiányzó szakasz éppen a Közép-Anatóliát a Földközi-tengertől elválasztó Taurus (más néven Toros) hegyláncon átvezető, Kilikiai kapu nevű szűk hegyszorosnál volt. Itt ideiglenes jelleggel a normálnál keskenyebb nyomtávú vasutat létesítettek, ami természetesen azzal járt, hogy az utasoknak át kellett szállniuk, a szállítmányokat pedig át kellett rakodni. (Ezt említi Kemény doktor is a naplójában.) A végleges szélességű vaspályát csak 1918. október 8-án adták át (a doktor még október 1-i átadásról tudott). A szűk kanyonban vezető szakasz 6 alagutat is tartalmazott.
A Tauruson átvezető szakasz egyik alagútja
(Forrás: MANDA – Gróf Esterházy Károly Múzeum, Pápa. Fejes Zsigmond fölvételei a Dr. Lakos Béla által vezetett kisázsiai – kilikiai – tanulmányúton 1914 nyarán)
A Kilikai-kapu
(Forrás: MANDA – Gróf Esterházy Károly Múzeum, Pápa. Fejes Zsigmond fölvételei a Dr. Lakos Béla által vezetett kisázsiai – kilikiai – tanulmányúton 1914 nyarán)
Csak egy dolgot nehéz megértenünk: honnan van ennyi német a világon! A világ leghatalmasabb nemzetei ellenében, Afrika, Ausztrália színes hordáival szemben, egész Amerika ellen már 4. éve tartja szilárdan a német a rettenetes francia frontot, míg másik kezével az óriási orosz frontot, a bocskoros oláh czigányt, a bátor Szerbiát és Montenegrót tartja leigázva s még mindig hűségesen nagy erővel támogatja szövetségeseit az olasz, a bolgár s a török frontokon. Szerbián – Bulgárián – Ázsián át le Jeruzsálemig, s le Mekkáig mindenütt német, és németek állanak részint mint harcosok, részint mint építők, kultúraterjesztők. Talán tény az, amit a németekről mesélnek, hogy a népszámlálási adataik nem a valóságnak megfelelően jutottak ki a külvilágba.
Következő rész: „Kétségbeesve ismerjük be kicsiségünket…”
Összes rész: Dr. Kemény Gyula ezredorvos palesztinai naplója
