Vágovits Gyula harctéri visszaemlékezése – 13. rész
Az 1916 nyarán és őszén Zaturcynál vívott harcok mélyen tüzérünk emlékezetébe vésődtek. Néhány itteni történetet ismerhetünk meg a mai fejezetben.
Mielőtt a román front eseményeihez kezdenék, szeretnék előbb felidézni néhány olyan emléket, amelyek még mindig oly elevenen élnek bennem, mert ezek is a Zaturcy előtt lefolyt véres harcok idején történtek.
A nagy harcok idején Zaturcy előtt sok-sok ezer ember pusztult el mindkét oldalon. A nagy kánikulai melegben a hegyén-hátán heverő hullák rendkívül gyorsan indultak bomlásnak és a 40 fokos hőségben a szél penetráns szagú bűzt vitt szerteszét, s ezért nagy gondot okozott a hullák gyors eltakarítása, mert kolera- és tífuszveszély fenyegette a még életben maradottakat. A már oszlásnak indult hullákat hatalmas közös sírokban hantolták el több napon át.
A hadvezetőség elrendelte, hogy tífusz ellen legyünk beoltva. A tífusz elleni szérumot én a mellembe, a kolera ellenit a hasamba kaptam. Pár óráig úgy feküdtem mint a halott magas lázban. Hogy mennyi ember és hogyan pusztult el, azt volt alkalmam egy tüzérségi figyelőhelyről 15-szörösön keresztül néznem, amikor az orosz gyalogsági támadás összeomlott a mi gyalogsági, gépfegyver és tüzérségi lövedékeink tüzében. Öt, hat, hét rajvonal követte egymást, s már csak az elesett társaik testén tudtak keresztül előrejutni, de ők is mind ott maradtak. Még a nézése is borzalom volt, nem még benne lenni. Ha rágondolok, még most is kiráz a hideg verejték.
De emlékeim között vannak olyanok is, amelyek kizárólag saját személyemet érintették. E szörnyű napok egyikén jelentést vittem az ezredparancsnokságra. Fáradt hátaslovam éppen lépésben bandukolt a poros országúton, amikor észrevettem, hogy az út jobb oldalán levő árok hosszában, meg az árok mögötti réten gyalogos bakák hevernek teljes hadifelszereléssel hátukon vagy ülnek. Porosak és fáradtak voltak szegények, látszott rajtuk a több órai gyaloglás fáradalmai, meg a jövőbeni bizonytalanság érzése. A tűzvonalba vetették be őket a nagy emberveszteség pótlására. Ez az útszakasz már elég közel volt az általam többször említett zidowkai (H.H. Hegerhaus) erdészlakhoz, amiben időközökben különböző magasabb parancsnokságok székeltek, sőt elsősegélyhely is volt benne. Egyszer csak egy erős hangra, illetve kiáltásra lettem figyelmes, „Vágovits, Vágovits” – hallatszott e tömegből. Elég sokan voltak, ez egész lehetett egy gyalogos zászlóalj. Fejemet a hang irányába fordítottam, de nem ismertem senkit. Egyszer csak az árok széléről felállt egy katona és felém tartott. Jobban szemügyre véve azonnal felismertem egykori főgimnáziumbeli iskolatársamat, Schiberna Ferenc újvári fiút, aki talán tőlem két osztállyal járt feljebb s most gyalogsági hadnagy volt. Lovamról gyorsan leugorva, a kantárszárat kezemre csavarva, baráti szeretettel összeölelkeztünk, mert rendkívül megörültünk a nem várt találkozásnak, és amennyire az idő engedte sorsunkat közöltük egymással.
„Visznek bennünket a tűzvonalba” – mondotta. „Nektek tüzéreknek mégiscsak jobb, mint nekünk gyalogosoknak, mert legtöbbször lovon mentek, mi pedig gyalog, mert csak századostól kezdve felfelé jár a hátasló.” Poros és fáradt volt. Mint később hallottam, itt Záturcy előtt a lábán sebesült meg súlyosan, olyannyira, hogy a sérült lába mindörökre merev egyenes maradt. Ügyvéd lett belőle valahol a Dunántúlon.
Zaturcy környéki állások vázlata 1916 nyarának végén és őszén
(Białoskurski Ödön: A m. kir. 37. honvéd tüzérdandár története 1914–1918. I. köt. A m. kir. 4. honvéd tábori ágyúsezred története. Budapest, 1939)
Egy másik eset, de az már az állóharcok idején, talán szeptemberben történt velem. Egy nagy erdő szélén húzódó keskeny mezei úton szintén lépésben ment az én jó pajtásom, a Pici névre hallgató lovam. A két gyeplőszárat a nyereg kápájára akasztottam és az nyugodt lépésekben lépkedett, én pedig a szép napos szeptemberi meleg napsugár simogatása közepette egymás után olvastam el a hazulról küldött, de egyszerre megkapott leveleket. Ugyanis már ekkor járt, illetve működött a tábori posta. Tudtam jól, hogy az erdő szélén, az úttól beljebb az ottani réten, az erdőtől körülbelül 50 méter távolságban egy német nehéz tüzértarack-szakasz van beásva, és onnan lőtték, ha szükség volt rá, az erdő felett az ellenség állásait. Hiszen többször hallottam a tőlük hangzó német énekeiket, harmonikájukat vagy lármájukat. De most valahogy ezt figyelmen kívül hagyva, belemélyedve a levelek olvasásába, azt sem hallottam, hogy vezényszavak hangzottak el és a két nehéz tarack hatalmas bömböléssel, pontosan velem szemben az erdő fái fölött lőtte ki nehéz és gyilkos lövedékeit. A lassan bandukoló lovam e szörnyű erős hangtól annyira megijedt, hogy nagy hirtelenében két hátsó lábára felágaskodott, nagyokat prüszkölve engem a hátáról ledobott és nagy vágtába kezdett. Én hátra esve, bal lábam a bal kengyelbe beszorulva maradt és a ló vagy 10–15 métert maga után húzott hátra esett fejemen. Szerencsére, hogy kicsi lábam van, a kengyel pedig a legnagyobb lábú lovas számára is jó, csizmám a kengyelből kicsúszott és én ott maradtam a gyepen, és még az a szerencsém is volt, hogy a füves rét puha volt.
Természetes, hogy azért eszméletemet elveszítettem és csak arra ébredtem fel pár perc múlva, hogy a német tüzérek lövőárkában egy priccsen fekszem, a szintén véletlenül ott tartózkodó német katonaorvos, vagy valami egészségügyi személy a szívem dobogását hallgatja, majd mikor feleszméltem, konyakkal kínáltak meg és folyton csak azt kérdezték, németül, hogy jobban vagyok-e már.
Osztrák-magyar és német tisztek barátkozása Zaturcynál 1916 nyarán
(Białoskurski Ödön: A m. kir. 37. honvéd tüzérdandár története 1914–1918. I. köt. A m. kir. 4. honvéd tábori ágyúsezred története. Budapest, 1939)
Amikor húsz percre rá lábaimra is fel tudtam állni, én kérdeztem, hogy hol a lovam, mert azonnal az jutott eszembe, hogy a fontos jelentés a nyereg táskájában maradt, illetve az ott volt. Nem is tudtam hirtelenében, mihez kezdjek. A németek a tőlük kb. 2 km távolságban fekvő falura mutattak, hogy a lovam a réten keresztül abban az irányban elvágtatott. Mit tehettem mást, mint azt, hogy kissé futva, mert már azt is bírtam, a réten keresztül a falu irányába indultam. Megérkezve a faluba, amelyben kizárólag most katonaság tartózkodott, még pedig magyar huszárok, mindjárt a falu elején kérdeztem az egyik katonát, hogy nem láttak-e egy gazdátlan hátaslovat. De igen, hangzott a felelet, a falun keresztül gazdátlanul vágtatott. Körülbelül a falu közepén aztán újabb kérdésemre azt a felvilágosítást kaptam, hogy legyek nyugodt, mert két huszár a lovaikon az én lovam után vágtatott. Fáradtan és kétségbeesve egy kivágott fatönkön ülve vártam, hogy mi lesz.
Pici névre hallgató hátaslovam. Hosszú időn át volt hű pajtásom.
(a kép és a képaláírás is a visszaemlékezésből)
Vagy egy órára rá látom, hogy két lovas kantárszáron vezetve hozza az én Pici lovamat. Tiszta hab volt a háta és csak úgy remegett a szegény pára. A huszárok elmesélték, hogy amint látták a vágtató gazdátlan lovat, pár percre rá utána vágtattak, de az oly gyorsan futott, hogy alig bírták utolérni. Több kilométert futottak be úgy, míg végre eléje tudtak vágtatni és a gyeplőszárát elkapni és csak azután tudták visszavezetni. Én is elmeséltem nekik az én esetemet. Majd megköszönve a két legénynek az ügyességét és a nyereg táskájában levő két csomag 100–100 darab cigarettát nekik adtam, majd lóra ültem és barátságosan elköszöntem tőlük. Milyen jó dolog is volt az, hogy én sohasem cigarettáztam és adagomból mindig másokat tudtam megkínálni, akik majdnem meghaltak egy cigarettáért. Fronton a katonának a cigaretta, illetve a dohány aranyat jelentett.
Következő rész: Irány a román front: a Tölgyesi-szoros és Hollósarka
Összes rész: Vágovits Gyula harctéri visszaemlékezése
