Imre Gábor kadét doberdói naplója – 19. rész

A sötétség beálltával megérkezett a parancs és hősünk százada elindult az első vonalba, hogy átvegye a kiosztott frontszakaszt. Az állás egy olasz tüzérség által cakkosra szaggatott kőfal, ami egy darabon hiányzott, s a folytatásában a túloldalon már olaszok voltak, ahonnan folyamatosan géppuskázták a területet. Az átvétel után 10 percre elszabadul a pokol…

Beállt a sötétség, és megindult a tegnap estéről jól ismert lövöldözés. Szerencsére túl közel voltunk az első vonalhoz, és így az ellenséges puskatűz túlment rajtunk.
A legénység csendesen beszélgetett. Mindnyájan éreztük, hogy csak órák kérdése, mikor megyünk be az első vonalba. Kozarev, Zandek, Stefán egymás mellett ülve, velem együtt várták a parancsot. A század teljes felszerelésben feküdt az út mentén húzódó mélyedésben.

Tíz óra után végre megjelent egy küldönc, hogy a századot elvezesse az első vonalba.
– Imre és Stefán szakasza veszi át a nekünk kiosztott frontrészt – rendelkezett Kozarev. – A másik két szakasz velem tartalékban marad az arcvonal mögötti dolinában… Indulás!

Elindultunk. Mihelyt kiléptünk a mélyedésből, élénkebbnek éreztük a golyófütyölést. A küldönc is idegesen kapkodta a fejét, látszott rajta, hogy már nagyon megviselte az itt eltöltött idő. A kövek között libasorban kanyarogva elértünk a tartalék részére kijelölt dolinába, hol már felpakolva várakozott a leváltásra váró század.
– Szervusz, Imre! – köszöntek rám az ismerős fiúk, amint elmentek mellettem. Ők már tudták, hogy mi van elöl, és nem akaróztak beszélni róla.

A dolinából kikapaszkodva mind élénkebb lett a csattogás. Majd harminc-negyven lépést előremenve az éjszakai homályban, inkább érezni, mint látni lehetett a halál színpadát.

 A „halál színpada” napjainkban. A történet helyszíne 2010 novemberében a Monte dei Sei Busi felől fényképezve. A kép jobb oldalán, a Doberdó-fennsík lábánál futó A4-es Trieszt-Velence-Torino autópályán túl található Vermegliano. Jobb oldalt Stencinger Norbert végez terepkutatást. Ezen a területen folytak a székesfehérvári 17-es és budapesti 29-es népfölkelők harcai is ebben az időszakban.
(A történet közreadójának felvétele)

Az én küldöncöm, mikor kiértünk a fennsík peremére, megállt és kijelentette, hogy eltévedt. A golyók most már nem felettünk, hanem közöttünk csapdosták a köveket. Minden pillanatban észrevehetnek bennünket, és idegesen rámordultam a küldöncre:
– Agyonlövetlek, ha azonnal nem vezetsz tovább!
– Azonnal megnézem az ösvényt – mondta sírva, és balra elindult a sziklák között, majd eltűnt a sötétségben. A szakaszom emberei összetorlódtak a hátam mögött, és kezdett tarthatatlan lenni a helyzetünk az élénk puskatűzben. A küldönc megszökött…

Lent a fennsík alján házak és fák körvonalai feketéllettek. Közben a szürke homályban a feleúton mintha egy sötét vonal húzódott volna… Tovább nem állhattunk egyhelyben, és abban a reményben, hogy találkozni fogunk a mieinkkel, nekiindultam a sötétségnek. Szerencsénk volt. Az előttünk levő sötét vonal egy összetört 100-120 cm magas kőfal volt, s e mögött feküdtek a mieink. A fal egymásra rakott lapos kődarabokból volt összetákolva, melyet, mint a fűrész élét, cakkosra szaggatott az olasz tüzérség. Az emberek összekuporodva vártak ránk. Még feltérdelni sem lehetett, nemhogy felállni, sőt eltávolodni sem, mert néhány lépés után a fal már nem adott takarást az emelkedő lejtőn.
– Halló, ide… ide… – hallatszott felénk a hívójel, és a kőfal egyszerre megélénkült, mikor ledobtuk magunkat mögéje. Egyenesen a leváltandó szakasz őrmestere mellé kerültem, ki jajveszékelve fogadott:
– Hah, kadett úr, végünk van, mindnyájan elpusztulunk, nem kerül el innen élve senki!
Elfulladt lélegzettel hallgattam ezt a fogadtatást. Alig ismertem rá ebben az emberben a még néhány nappal előtt is igen fennhéjázóan viselkedő törzsaltisztünkre, ki egy évvel ezelőtt az önkéntes iskolánk fogvicsorgató és hatalmaskodó réme volt.

Tagadhatatlan kárörömmel néztem a letört embert, és fölényesen ráripakodtam:
– Fogja be a száját, ne rémítse agyon az embereimet! – s a tapasztalatlan fiatal katona felháborodásával néztem végig rajta. Nem gondoltam arra, hogy a szerencsétlen talán többgyermekes családapa, és itt a személyes bátorság csak önkéntes jelentkezés a halálba. Neki már az itt eltöltött két nap alatt módjában volt felismerni a helyzetet.

Az átadás igen rövid volt:
– Itt, a kövek között kell megbújni. Jobbra, az ide látszó eperfáig terjedő terepet három raj tartja megszállva. A negyedik raj felfelé összeköttetést tart a másik századdal, amelyik a Mt. dei sei Busi lejtőjén fekszik. Az eperfacsonknál megszakad ez a kőfal, ott kilőtte az olasz tüzérség. Harminc lépés után azonban újrakezdődik, de ott már az olaszok fekszenek a túlsó felin, mert mielőtt mi ide kerültünk, kiverték onnan a mi rajvonalunkat!
– Tehát mi egy kőfal mentén fekszünk az olasszal?
– Igen. Előretolt állásuk van ott, sőt gépfegyverekkel idelőnek hozzánk, és nappal még mozdulni sem lehet az oldalazó géptől! - Az őrmester ezt már futás közben kiáltotta vissza valószínűleg azt gondolva, ha egyáltalában ráért és tudott gondolkodni: „Várj csak, majd kislegény leszel holnapra te is... ha megéred!”

 Imre Gábor vázlata az átvett frontszakaszról

A leváltott szakasz emberei egyenként eltűntek a sötétben. Az olasz vadul lövöldözött. A szakaszom úgy-ahogy elhelyezkedett. A negyedik raj is elindult az eperfa felé, hogy onnan megkeresse a másik századhoz az összeköttetést.

Körülbelül öt vagy tíz perc múlva kitört a botrány. Az állandó és heves puskatűzben az eperfán túlról kiabálás, majd vad ordítás, kézigránát-robbanások hallatszottak. Tyü, az angyalát, mi van ott! – figyeltünk fel. Majd vad rohanással néhány emberünk jött vissza az eperfán túlról azzal a hírrel, hogy jönnek az olaszok.

Több sem kellett a legénységnek. Kitört a pánik, és parancs nélkül észbontó lövöldözésbe kezdtek. Hasonlóan elkeseredett puskatüzet azóta sem éltem át. Az olaszok valószínűleg abban a hitben, hogy mi támadunk, kétszeres erővel lőttek. Porzott, csattogott körülöttünk minden.
– Tüzet szüntess! – ordítottam torkomszakadtából.
– Tüzet szüntess! Feuer einstellen! – harsogott végig szájról szájra, ahogy otthon a pécsi gyakorlótéren tanulták, de azért mindegyik lőtt tovább elkeseredetten.

Fülébe ordítom a mellettem lövöldöző katonának:
– Ne lőj! Nem hallod!?
– Hát nem látja, kadett úr, hogy itt vannak az olaszok?! – ordította vissza a fülembe. A keze azonban gépiesen tüzelt tovább.

Kinézek a lőrésen. Hát, uramfia… közvetlen előttünk 30-40 lépésre látom villanni az ellenséges fegyvereket. A mieink parancs nélkül tűzdelték fel a szuronyukat. Az olaszok azonban nem jöttek közelebb, s ma sem tudom megítélni, mi volt ott akkor éjjel. Rajtaütés akart-e lenni, vagy képzelődtem én is, mint a mellettem fekvő katonám, ki valósággal dühös volt, mert meg akartam akadályozni a lőszerpocsékolást.

Nem tudom, meddig tartott az észbontó lövöldözés. Lassan csendesedni kezdett. A puskacsövek átizzottak, a katonák válla elzsibbadt. Az altisztek jelentették, hogy fogytán a lőszer, melynek a pótlása fontos és nehéz feladat elé állított.

 A romos Vermegliano a háború után. Szemben magasodik a Doberdó-fennsík, amelynek a peremén játszódik a történet (forrás: Gruppo Speleologico Carsico)

A lövöldözés még tartott, mikor az amúgy sem valami rózsás helyzetünkbe beleavatkozott a saját tüzérségünk. Mert a lövöldözésünk elcsendesedett, valószínűleg azt hitte a megfigyelőjük valahonnan messziről, hogy kivertek bennünket a tarthatatlan állásból, vagy az eperfán túli, olaszok által megszállt részt akarták lőni az éj sötétjében, nem tudom, azonban a saját gránátjaink közül több vágott közénk, mint az olaszok közé. A Debeli Vrh. felől oldalról jöttek ezek a 18-as vagy 24-es gránátok oly alacsonyan, hogy a légnyomás telefújta szemünk-szánk szeméttel, és milyen szeméttel?... Szívünk a torkunkban dobogott, amint levágtak közénk ezek a rövidre tempírozott szörnyetegek.

Ordítás, sírás, visítás támadt becsapódásuk nyomán, s amikor a szörnyű robbanások után visszanyertem a gondolkodóképességem, már tudtam, hogy a szakaszom létszáma nem a régi. Összetört emberek feküdtek közöttünk segítségért kiabálva… De hol itt a segítség? A szanitécek meglapultak, és nem mozdultak a hívásra… Ráadásul az olaszok felismerték a helyzetünket, és megszólalt az oldalazó géppuskájuk. Nem volt hova bújni előle. Meglapultunk tehetetlenül a kövek között, és vártuk a véget. Mozdulni nem mert senki. A sebesülteket talán bekötözik a szomszédjaik. A könnyű sebesültek nem mertek elindulni hátra. Már ismerték a mögöttünk levő emelkedést a kövek között eltemetetlen heverő hullákkal, kik az éjjeli közlekedés áldozatai voltak, és senki sem ért rá eltakarítani őket.

A mi ágyúnk dolgát jól bevégezve elhallgatott, és másnap négy emberem lelke tett panaszt az égi parancsnokunknak az őket ért sérelmekért. Még csak jelentést sem tehettem senkinek a dologról, mert egyelőre még telefonom sem volt. A halálfélelem önkívületének dermedtségében kuporogtunk az éles sziklákon, s vártuk a következő borzalmakat. Most már tudtam, illetve még csak sejtettem, hogy mi vár itt ránk...

Következő rész: „Na, komám, ha most nem döglünk meg, akkor sohasem”

Összes rész: Imre Gábor kadét doberdói naplója