A székesfehérvári 17-es népfelkelők harcai a 2. isonzói csatában
A 2. isonzói csata napjaiban lezajlott harcok a debreceni 3-as és a székesfehérvári 17-es honvéd, valamint a budapesti 29-es népfelkelő gyalogezredek hadiútjának fontos és emlékezetes állomását jelentik. Ugyanez igaz a székesfehérvári 17. népfelkelő gyalogezredre is, amely – az idősebb generációkkal soraiban – 1915 július–augusztusában szintén a Doberdó–fennsíkon harcolt, és hatalmas veszteségek mellett védte állásait a túlerőben támadó olasz alakulatokkal szemben.
„Tizenötezer főre lehet becsülni azt a néptömeget, amely a hadba vonult népfölkelők közé csoportosult, hogy tanúja legyen a megható pillanatnak, amidőn a város vezetősége a lakosság nevében elbúcsúzik a hadba vonuló vitéz hadfiaktól. A katonák sapkája mellett és fegyvereiken virágok pompáztak, de zöld gallyak, virágfüzérek és nemzeti színű lobogók díszítették a mozdonyokat és a vasúti kocsikat is, amelyeken a derék népfölkelőink a magyar zászló becsületének megóvása végett a harctérre indultak.” – számolt be a Székesfehérvári Friss Újság másnap megjelent lapszáma az 1914. augusztus 11-én, kedden este lezajlott jeles eseményről, amelyen a város a 17. népfelkelő gyalogezred I. és II. zászlóalját búcsúztatta. A III. zászlóalj Kaposváron alakult meg, az ezred parancsnoka pedig Fiebich-Ripke Rezső ezredes lett. Az alakulat a budapesti 29. népfölkelő gyalogezreddel és a császári és királyi 39. tartalékos ágyúsüteggel a 109. népfölkelő gyalogdandárt alkotta. A törzsét Budapesten állították föl, parancsnoka Czeisberger János vezérőrnagy volt, akinek a vezetésével a déli hadszíntéren kezdték meg a háborút. A bosnyák és szerb földön lezajlott harcok után az ezred 1915. január 11-én reggel indult el szállásáról és a délutáni órákban Tovarnik vasútállomáson bevagonírozott, majd Eszék, Pécs, Baja, Szeged útvonalon Versecre utazott. Az érkezést követően helyben állomásoztak, és a kiképzésen kívül az ezred kiegészítésére is sor került. 1915 áprilisában és májusában a Duna biztosítására az Orsova környéki hegyekben foglaltak állást, majd visszatértek Versecre, ahonnan vonattal Szabadkán át június 12-én érkeztek meg Gunjára. Itt érte az ezredet a parancs, hogy új hadszíntérre szállítják őket, az Isonzó mellé.
Vázlat a székesfehérvári 17. népfölkelő gyalogezred Drina mentén 1914. augusztus 11-november 11. között megvívott harcairól (Forrás: A m. kir. székesfehérvári 17-ik honvéd gyalog- és népfelkelőezredek története. Szerk. márkosfalvi Sipos Gyula)
Időközben Breit József vezérőrnagy 1915. január 25-én átvette a dandár parancsnokságát, és a vezetése alatt álló népfelkelő dandárt átminősítették: 1915. május 20-tól így a 16. honvéd hegyidandár hadrendi elnevezés illette meg az alakulatot.
Már ezzel az új hadrendi elnevezéssel érkezett meg a hegyidandár a Doberdó–fennsíkra, ahol az első isonzói csata után számítani lehetett egy újabb nagyobb támadásra. Ennek megfelelően a védelmi állások javítása és építése mellett megkezdődött a csapatok felváltása is. Az ezidáig itt harcoló 93. gyaloghadosztályt és 60. féldandárt július 12-éig a magyar királyi 20. honvéd gyaloghadosztály váltotta fel a Wippach és Polazzo között húzódó arcvonalon. A Polazzo és Monte Cosich között fekvő állásokat a 61. gyaloghadosztály kötelékébe tartozó 14. és 16. hegyidandár csapatai szállták meg. Tőlük délre a 6. hegyidandár és 187. dandár eddigi védőkörletében maradt, és már a harcok közben az 57. hadosztály parancsnoksága vette át felettük az irányítást.
Harctéri helyzet a Doberdó Karszt-fennsíkon a 2.-ik Isonzó csata kezdetén
(In: József főherceg A világháború amilyennek én láttam)
„Az ezred július hó 11-én dut. 2 h kor a ddr. parancsnokságtól a következő parancsot vette: A ddr. a 2-ik hegyi dandárt felváltja a Selz-Vermegliano védőszakaszban – Mt. dei sei Busi – Mt. Cosich között” –írta harctudósításában az ezredparancsnokság. A szóbeli parancs végrehajtását megelőzően az ezred-, zászlóalj- és századparancsnokok a védőszakaszban tájékozódtak, majd este 8 órakor kezdetét vette a felváltás, amely másnap hajnali két óráig tartott. Ennek eredményeképpen a selzi kőbánya északi részétől a Monte dei sei Busi között húzódó állások védelmét vette át az alakulat. Az I. zászlóalj az első vonalba került, míg a II. mint első tartalék, az első vonaltól keletre található 88-as magaslat környékén foglalt állást, a III. zászlóalj pedig Doberdó falu közelében.
(Forrás: HM HIM Hadtörténelmi Levéltár)
A felváltásnak szemtanúja volt a dandárparancsnok Breit József vezérőrnagy is, aki a látottakat és addigi tapasztalatait így fogalmazta meg az általa vezetett csapatokhoz eljutatott Op. 625 számú parancsában:
„Ma reggel jelen voltam, amídőn a 17-ik ezred a felváltás helyére vonult. A zljak hosszú, összefüggő oszlopban – a rossz út miatt természetszerűen lassan haladtak a völgyön át és jó időbe tellett mire új helyükön elhelyezkedtek, mindezt nagy feltűnő mozgással hajtották végre. Felhívom a dandár összes parancsnokait arra, hogy minden elképzelhető óvintézkedést meg kell tenniük, hogy a csapatokat az oktalan veszteségektől megóvják. […] Nem szabad zárt nagyobb osztagokat és vonatokat az ellenség tűzének ok nélkül kitenni, sem a harczban, sem pedig egyéb készültségi helyzetben. […] meghagyom hogy – 1, a repülők ellen minden feltétlenül leplezve legyen, – 2., a megjelenő repülőt a legénység ne bámulja, hanem szeme elől azonnal tűnjön el. […] A lőszerrel takarékoskodni kell és a tüzelést csak a legközelebbi távolságra megnyitni. Az ellenség arra törekszik gyakran, hogy élénk tüzeléssel lőszerpazarlásra bírja csapatainkat.”
Breit József
Az elfoglalt arcvonalban kiépített lövészárkok még nem voltak, kőből épített mellvédek, illetve nagyobb kövek fedezéke mellett harcoltak a népfelkelők, akik így csak a gyalogsági tűz ellen találtak némi védelmet, a tüzérségi tűz ellen azonban gyakorlatilag semmi nem védte meg őket. A csapatok mélységben tagozódtak, kialakították az ellenségeshez közelebbi éjszakai állásokat, amelyet a szürkülte beálltával foglaltak el, amint viszont világosodni kezdett, megfigyelőket hátrahagyva, visszavonultak a hátrébb kialakított nappali állásokba. Ez a tagozódás nemcsak az első vonalban volt megfigyelhető, hanem a tartalékban állomásozó csapatoknál is. Az első tartalék nappal a 88-as magassági pont közelében levő dolinákban tartózkodott, míg az éjszakai állása nyugatabbra, a közelben található taligaút mentén volt.
A folyamatos olasz tüzérségi támadások után a július 12-e óta az első vonalban védekező I. zászlóaljat július 15-én a II. zászlóalj váltotta fel. Ez azonban nem ment zökkenőmentesen, mert amikor az ellenség észlelte a csapatmozgásokat, támadásra indult. Az első vonalba Mészáros Pál főhadnagy, századparancsnok vezetésével éppenhogy megérkező 6. század csak elkeseredett harcok árán tudta megvédeni a rábízott selzi kőbánya és a 45-ös magaslat között húzódó védőszakaszt. A nap további óráiban csökkent az olasz támadások ereje. A területet két nappal később szintén hevesen támadták az olaszok, előrevetítve azt, hogy a védelem és a támadás szempontjából is kulcsfontosságú lesz a kőbánya és környéke.
A selzi kőbánya és a 45-ös magaslat közötti terület napjainkban
„Július 18-án de. 4 h. 30’ kor gyenge, majd élénkítő, később, mind hevesebb tüzérségi tűz, mely leghevesebben de. 10-től du. 3 h-ig tartott […] a zlj. egész vonalát támadta.” – írta jelentésében az első vonalban védekező II. zászlóalj parancsnoksága a 2. isonzói csata első reggeléről. Az erősödő tüzérségi támadás és az ellenséges állásokban történt „támadásra következést engedő mozgolódás” hatására az ezredparancsnokság úgy döntött, hogy hajnali negyed ötkor a tartalékban levő I. zászlóaljat készenlétbe helyezi. Ennek következtében az 1. és 2. század az éjjeli állásokba vonult, felkészülve arra az esetre, ha be kell avatkoznia a küzdelembe. Már a délelőtt folyamán jelentések érkeztek az első vonal rossz állapotáról, fedezékek összeomlásáról, sziklák alatt rekedt népfelkelőkről. A legkritikusabb helyzet a már említett kőbánya és 45-ös magassági pont közötti területen volt. Az itt védekező 6. század 4. szakaszát a kőtörmelék teljesen betemette. Az ezredparancsnokság azonnali lépésre kényszerült. Az erősítésként ide vezényelt 8. század két szakasza azonban, mire a helyszínre érkezett, már ötven százalékos veszteségeket szenvedett a heves tüzérségi tűzben. A helyzetet tovább nehezítette, hogy délelőtt 10 órakor a Medgyessy szakaszvezető által vezetett géppuskás osztagot támadás érte, amely során a parancsnok elesett és a kezelő személyzetből mindössze hárman maradtak, akik a további harcot folytatni tudták. A válságos helyzetben a népfelkelők hősiesen tartották állásaikat.
Délelőtt 11 órakor a Kabdabó főhadnagy parancsnoksága alatt álló 5. század, mely a 45-ös magaslattól Vermeglianóig húzódó védőszakaszban harcolt, kritikus körülmények közé került: „legnagyobb tüzérségi tűz közepette, melyben a fegyverrel való védekezés lehetetlen volt, az ellenségtől 40 lépésnyire körül volt kerítve és megadásra kényszeríttetett.” – olvasható a II. zászlóalj jelentésében. Így az olaszok bejutottak a népfelkelők által védett állásokba. Ez a védőszakasz közvetlenül a kritikus helyzetben levő 6. századétól északra húzódott, így várható volt, hogy itt a térségben további nehézségek lehetnek és az arcvonal átszakadása fenyeget.
Az egykori harcok helyszíne napjainkban. A képen látható vízmosások megkönnyítették a támadó olasz gyalogosok dolgát, fedésben tudták megközelíteni a védelmi vonalakat
Időközben a III. zászlóalj parancsot kapott: vonuljon közelebb a harcálláshoz, hogy minél gyorsabban be tudjon avatkozni a küzdelembe, amely egyre nagyobb hevességgel zajlott. A parancs értelmében az alakulat a 88-as magaslat közelében foglalt állást, az I. zászlóalj helyén. Közben ugyanis az I-es zászlóalj is közelebb ment az arcvonalhoz, a már említett 88-as magaslattól mintegy ötszáz lépésnyire, nyugatra az észak–déli irányba húzódó magassági vonalon vett fel készültségi állást, „amit a La Roccán levő ellenséges megfigyelő valószínűleg észrevett, mert az ellenséges tüzérség erős nehéz gránát és srapnel tűzet irányított” rájuk. A támadásban több tiszt is megsebesült. A nehézségek ellenére az 1. század előrenyomult, hogy a 8. századot megsegítse az első vonalban, akik az elkeseredett egész napos hősies küzdelem után délután 5-kor, mindössze huszonöt fővel visszavonultak. A 6. század azonban nem volt ilyen szerencsés: „…a század az egész napi tüzérségi tűzben híven kitartott, a nehéz tüzérségi tűzben észrevétlenül az ellenség által 3 szakasz 20 lépésnyire megközelítetett és jobbról és balról átkarolva, miután fegyverét nem használhatta, az ellenségnek ezen szakaszok egy jó része du. 6.30 -kor megadta magát. A zlj balszárnyán a 6. század megerősítésére rendelt szakasz (a 7. század egy szakasza Szabó Géza fhgy parancsnoksága alatt) még tartotta magát.”
A közel 15 órás folyamatos tüzérségi, valamint gyalogsági támadások következtében a századok összekeveredtek, és több szakasz eltávolodott alakulatától, ezért az ezredparancsnokság délután 7 órakor gyülekezőt rendelt el a 88-as magaslatnál. A sorok rendezése után ellentámadásra indultak a szakadó jégesőben, és az időközben a nappali állásokig jutó ellenséget visszaszorították az éjjeli állásokig.
Az éjszaka során a tiszti kar megpróbálta rendezni a viszonyokat: az I. zászlóalj csapatait kivonta az első vonalból és a védőszakasz jobbszárnya mögötti dolinákban helyezte el. Az öldöklő küzdelemben azonban nemcsak az ellenséggel kellett megküzdenie a népfölkelőknek: „a csapatokat a folyamatosan tartó ütközet miatt, sem élelemmel, sem vízzel ellátni nem lehetett, miért is csak a tartalék élelmiszer adagot fogyasztották el.”
Egész éjjel zajló küzdelem után, július 19-én reggel 6 órakor a 7. századtól írt jelentés szerint a nappali állások nem voltak tarthatók. A kritikus körülmények között az ezredparancsnokság úgy döntött, hogy ismét rendezi csapatai helyzetét és további erősítést kér. Ez utóbbit meg is kapta: a császári és királyi 42. és a 87. közös gyalogezred századait vezényelték segítségül. Az este 9-kor indult összehangolt támadás keretében sikerült az olaszokat visszaszorítani és az időközben elvesztett nappali állásokat visszafoglalni, az ellenség azonban még mindig az éjszakai állásokban tartózkodott. A kritikus napokról így írt a dandárparancsnok: „Ennek a hatalmas túlerővel végrehajtott támadásnak eleinte sikere is volt, mert már du. 4 óra tájban azt jelentették az alszakaszparancsnokaim, hogy az arcvonalunkat az ellenség több helyen áttörte. A rendet személyesen helyreállítandó, szűkebb törzsemmel azonnal előrementem, az áttörtnek jelzett arcvonalszakasz felé, miközben gránát-, srapnel-, géppuska- és puskalövedékek bömbölése, illetve süvítése közepette valóban nyomorúságos kép tárult szemeim elé. A selz–doberdói országúton és annak mentén visszavonuló súlyosan és könnyebben sebesültek egész özönével találkoztam, kik közül a még harcolni képeseket azonnal visszarendeltem a tűzvonalba.”
Vázlat az 1915. július 20-ai helyzetről
(Forrás: HM HIM Hadtörténelmi Levéltár)
Július 20-án az I. zászlóalj a világosság beállta előtt felváltotta az első vonalban a hatalmas veszteségeket szenvedett II. zászlóaljat, akik a 88-as magaslat mögött, az országút két oldalán található dolinákba vonultak vissza. A korábbi kemény harcok után szokatlanul nyugodt nap következett. A szétkergetett századok ismét a 88-as magaslatnál gyülekeztek. Sikerült rendezni a sorokat és a csapatok egy részét hosszú idő után végre élelemhez és vízhez jutott. Az ezredparancsnokság délután négy órakor telefonon parancsot intézett az első vonalban szolgáló csapatokhoz, amelynek értelmében még aznap estére egy átfogó támadást szerveztek a korábbi állások visszafoglalására. Este háromnegyed kilencre a csapatok elfoglalták a számukra kijelölt helyet. Ekkor azonban a kiküldött harci járőrök jelentették, hogy az első éjjeli állásokban nincs már ellenséges katona. Az ezredparancsnokság úgy határozott, hogy az elhagyott állásokban megfigyelőket helyeznek el, a támadásra felsorakozott csapatok a pedig nappali állásokban maradnak.
Vázlat a 88-as magaslatról és a közelében található dolinákról
(Forrás: HM HIM Hadtörténelmi Levéltár)
Az elkövetkező napokban továbbra is elkeseredett küzdelem zajlott az állások megtartásáért, amelyben a népfelkelő alakulat hatalmas veszteségeket szenvedett. Azonban a megsegítésükre más csapatokból érkezett katonák nem minden esetben harcoltak olyan kitartóan, mint a derék 17-esek. József főherceg a temesvári VII. hadtest parancsnoka így számolt be egy 1915. július 23-án történt esetről: „Délelőtt 10 órakor Winkler altábornagy jelent nekem, hogy a hadosztálynál a 87-es pólai menetzászlóalj, mely a selzi kőbánya közelében állott és éppenséggel nem volt erősebb tűzben, mint a többiek, akik ezt kezdet óta hősiesen viselték, fehér kendők lengetése mellett az ellenségnek megadta magát és egy részük visszaözönlik. A 16. honvéd-hegyidandárparancsnokság rájuk tüzeltetett és arról is gondoskodott, hogy ilyesmi ne forduljon többé elő. […] A 87-es menetzászlóalj szégyenletes magaviseletét – sajnos – csak tudomásul vehetem és a legszigorúbb vizsgálatot rendelem el, hogy azon embereket, kik árulást követtek el, a csapat előtt statáriálisan ki kell végezni.” A jelentések szerint, mintegy százötven fő kísérelte meg a dezertálást, akik visszamenekültek, azokat a 88-as magaslat közelében a Selzet Doberdó faluval összekötő műút két oldalán kézifegyverek használatával megállították.
Az esetet követően a hadvezetőség még óvatosabb lett. A pótláshoz szükséges menetszázadok ugyan megérkeztek, de nem sorolták be őket jövendő alakulataikba, mivel az erős harci tevékenység miatt nem tudott a hadvezetőség alakulatot kivonni az arcvonalból; harci készültségben levő alakulathoz pedig nem akarta azonnal beosztani a pótlásra érkezett menetszázadokat. A döntést így indokolta József főherceg: „Kényszerítő ok nélkül semmi esetre sem akarom a menetalakzatokat a tűzvonalban csapataikhoz beosztani. Ehhez ki kell őket vonnom és a legnagyobb nyugalomban kell ezt végrehajtani, minden riadalmat ezidőben lehetőleg el kell kerülni, különben hosszú időre elveszítik bátorságukat az emberek; ezt eléggé láttuk a 87-eseknél.”
A selzi kőbánya napjainkban
Az olaszok nem nyugodtak bele az eddigi sikertelenségbe: július 24-én tüzérségi támadásokat és két gyalogsági támadást intéztek az ezred állásai ellen, de ezeket a népfelkelők könnyedén visszaverték. Este 7 órakor érkezett meg az értesítés, hogy az alakulatot az éj folyamán felváltják. „A felváltás az ellenségnek minden különösebb zavarása nélkül ment végbe és a felváltott zljak Doberdóban gyülekeztek.” – áll a harcok után elkészített harcleírásban.
Nem sokáig tartott azonban a nyugalom. „Az ellenség a redipugliai szakaszban állásainkat elfoglalta, s azt benyomta. Az ezrednek megerősítve a 42. ezred zászlóaljával feladata ez állásainkból az ellenséget kiverni.” – szöveggel érkezett meg a parancs a tartalékban pihenő csapathoz július 25-én este fél tizenkettőkor. Az alakulatok Doberdó falu érintésével a 88-as magaslati ponthoz vonultak, majd az itt induló taligaúton észak–északnyugati irányban haladtak előre. A balszárnyon a III. zászlóalj, középen a II., a jobbszárnyon az I. zászlóalj haladt. A támadás iránya észak–északnyugat volt, és az alakulatok különböző mértékben vettek benne részt. Hajnali fél kettőkor a csapatok elfoglalták a helyüket, és a parancs értelmében fényjelzéssel jelezték ezt az ezredparancsnokságnak.
Neubauer Miksa őrnagy, az I. zászlóalj parancsnoka, a 2. isonzói csata hősi halottja
(Forrás: A m. kir. székesfehérvári 17-ik honvéd gyalog- és népfelkelőezredek története. Szerk. márkosfalvi Sipos Gyula)
Az I. zászlóalj, amint elfoglalta állásait, azt a parancsot kapta, hogy nem használhatja a fegyvereit, mert előttük saját csapatok lehetnek. Az arcvonalban azonban heves tűz fogadta őket, amelynek egy része érkezhetett saját csapatoktól is – ezt természetesen a népfölkelők is viszonozták. Ekkor a zászlóalj parancsnoka Neubauer őrnagy „Előre nem lőni, előttünk saját csapatok vannak!” felkiáltással és sípjelekkel próbálta a lövöldözést megszüntetni, sikertelenül. A zászlóalj helyzete nagyon rossz volt, az olasz állások gyakorlatilag három oldalról körbevették az alakulatot, így nemcsak szemből, de oldalról is lőtték őket. Erről küldöncök útján értesítették az őrnagyot, de nem kaptak választ. Ahogy világosodott egyértelművé vált a helyzet: az olasz állások merőlegesek a népfölkelők fedezékeire, így a zászlóalj nehéz helyzetbe került. A helyzetet tovább rontotta, hogy a katonák között bizonytalanság lett úrrá. „A zászlóalj magatartását rendkívül megingatta az, hogy hangosan elterjedt a hír: az őrnagy elesett, később, az őrnagy úr fogságban van, sőt mint utólag megtudtuk, a legénység azt is kiabálta nincs életünk, mind elestek.” Eközben észrevették, hogy előttük számukra azonosítatlan egyenruhában levő katonák visszafelé futnak. A zászlóalj továbbra is erős tűz alatt állt, sőt a 2. szakasz fogságba is esett. Ennek hatására az alakulat képtelen volt az állását tartani, és az összeköttetés is megszakadt az ezrede részeivel. Közben hajnalodni kezdett, így pontosan látták, hogy a saját csapatok visszavonulnak, és ennek hatására a zászlóalj vezetősége is a visszavonulás mellett döntött. A hírek sajnos igaznak bizonyultak, de az őrnagy eltűnésével kapcsolatban rendezett vizsgálat nem tudta pontosan megállapítani, hogy mi is történt valójában. A megkérdezettek megerősítették Vida István főhadnagy halálát, de az őrnagyról nem volt érdemi információjuk. Így nem tudták megállapítani, hogy a zászlóaljparancsnok elesett vagy fogságba került. A kihallgatások során többen jelezték, hogy már a harcok alatt keresték, de eredménytelenül: „Pótlólag jelentjük még, hogy Neubauer őrnagy állítólag fogságba került, Vida főhadnagy segédtiszt úr halántéklövés következtében meghalt.” – állt végül az egyik jelentésben.. A háború után kiadott ezredalbum mindenesetre hősi halottként ír Neubauer Miksáról és segédtisztjéről, Vida István főhadnagyról.
Vázlat egy utólag elkészített jelentésből, amelyen látható az I. zászlóalj helyzete
(Forrás: HM HIM Hadtörténelmi Levéltár)
Ezalatt a II. zászlóalj szerencsésebb helyzetben volt. Miközben tűzpárbajt vívtak az ellenséggel, pontosan látták, hogy az első zászlóalj népfölkelőivel mi történik, és megpróbálták az elszakadt 2. századdal a kapcsolatot felvenni, de nekik sem sikerült. Hajnali három óra körül találkoztak egy a 60. gyalogezredben szolgáló századossal, aki jelentette, hogy már visszafoglalták az állásokat az ellenségtől. Mivel látták, hogy a szomszédos III. zászlóalj visszavonul, ők is így döntöttek.
Az éjszaka folyamán a III. zászlóalj, minimális ellenséges tűzben, eljutott az állásokig, melyet vissza kellett volna foglalniuk, de ott már saját katonákat talált, ahogy erről a jelentésben is írnak: „…jobbról jövő kereszttűzben jut el a fedezékekig, mely már az ellenség által ki van ürítve, abban 60-asokat felváltó bosnyákok vannak. S pár olasz holttest látható benne. Ugyanekkor a balszárny százada egy 60. ezredbeli századossal és egy főhadnaggyal találkozik, kik a következő kijelentést teszik a minket ért feladat közlése után: Már későn jöttetek, az ellenséget magunk is kivertük az összes állásaikból az egész vonalon.” Erre a hírre az alakulat vezetése, Fazekas Aladár százados zászlóaljparancsnok, úgy döntött, hogy nem kockáztatja csapatait, így visszavonultak, és Doberdó falu környékén gyülekeztek.
Pihenő katonák
(Forrás NHKA archívuma)
Az ezred július 26-án reggel kilenc órakor már Marcottini falu és a 116-os magaslat közelében levő térségben szállt táborba, és megkezdte pihenőjét mint a 61. gyaloghadosztály tartaléka. Az időt a legénység gyakorlatozással, szerelvények rendbehozatalával töltötte, de megérkezett a pótlás is. Az I. zászlóalj vezetését Árky Zoltán százados vette át, aki így írt felettesének a menetzászlóaljban érkezett népfölkelőkről: „Így a puska létszám 248 emberrel gyarapodva 560-ra emelkedett. Az új anyag igen gyenge, többszörösen kiselejtezett volt, mind 40 éven fölüli.” A frissen érkezett embereket egyenletesen elosztva összekeverték a már szolgált legénységgel a különböző alakulatokban.
Négy napig, július 30-áig az ezred nyugalomban volt táborhelyén, ám ekkor, este 10 órakor parancsot kaptak a felkészülésre. Másnap hajnali 1 órakor jött az újabb utasítás, hogy vonuljanak Doberdó falu irányába, mert az ellenség betört a Monte dei sei Busi alszakaszban az éjszakai állásokba és további előrenyomulással fenyeget, ezért az ezred ide megy erősítésnek. A helyszínre érkezés után a II. és III. zászlóalj a nappali állásokig ment előre, és itt foglalt állást. A támadás elrendelése azonban váratott magára, és az éjjeli állásokat az ellenség továbbra is birtokolta. A gyalogsági rohamra várakozás közben, élénk tűzpárbaj alakult ki a csapatok között és a két székesfehérvári zászlóalj mellé megérkezett erősítésnek a tartalékban levő I. zászlóalj 2. és 3. százada, Glück hadnagy és Róth főhadnagy vezetésével. A támadás reggel öt órakor teljes világosságban kezdődött meg. A rohamozó csapatok mintegy 300 lépést haladtak előre, de borzasztó és mindent elsöprő puska- és géppuskatűz zúdult rájuk a megszállt állásokból. Az előrenyomulás folytatása reménytelen volt, ahogy ez az I. zászlóalj jelentéséből is kiderült: „Az előrenyomulás lehetetlen lett, mert további pár lépés után a két századunknak mintegy 50%-os vesztesége lett, Glück hadnagy elesett. Így feküdni kellett és ebben a helyzetben maradt sötétedésig a fél zászlóalj.” Miközben a népfölkelők fedezékeket kerestek a golyózáporban, az ellenség tüzérsége döntő támadást intézett az alakulat ellen. A helyzet kaotikus volt és hatalmasak voltak a veszteségek. A srapnelek és gránátok elől gyakorlatilag lehetetlen volt védelmet találni a sziklasivatagban. Nagyobb kövek, sziklák jelenthettek volna menedéket. Akit lehetett, azt a hadvezetőség kivont a tűzvonalból, és számukra a közeli dolinákban kerestek biztonságot. A heves tüzérségi támadás délelőtt 11 óráig tartott, utána viszonylag csendes időszak következett, majd délután fél 6-kor egy döntő támadást vezényeltek, melyben a „38-asok, 42-esek, 98-asok együtt csináltak rohamot a 17-esekkel.” A roham után az ezred több részre szakadva visszavonult Doberdó falu térségébe és az alakulat a parancs értelmében megkezdte a felkészülést a tartalékba vonulásra.
Doberdó a harcok alatt
(Forrás: Gruppo Speleologico Carsico)
Amint látható, a székesfehérvári 17. népfölkelő gyalogezred hősiesen helyt állt a harcokban, de nagy veszteségeket szenvedett. Ennek következtében az ezred zászlóaljait átszervezték. A korábbi három helyett csak két zászlóalj működött tovább. Az I. zászlóalj Farkas százados vezetésével az eddigi I. és III. zászlóalj népfelkelőiből szerveződött, míg a II. az eddigi II. zászlóalj és a bevonult 48., 52., és 69. menetszázadokból alakul meg Pachtner százados vezetésével. Egy augusztus 12-én kiadott parancs értelmében pedig a további harcra „kevésbé alkalmas” tiszteket és legénységet kiválogatták, és a legidősebb kiválasztott tiszt parancsnoksága alatt a front mögötti területekre vezényelték.
A székesfehérvári 17. népfelkelő gyalogezred veszteségei 1915. július 18-a és augusztus 3. között (Forrás: HM HIM Hadtörténelmi Levéltár)
Azonban a helytállással és hősies viselkedésükkel kivívott megbecsülést jól példázzák József főhercegnek, a temesvári VII. hadtest parancsnokának szavai, amiket az ezred arcvonalból való kivonulásakor írt naplójában: „A 17. székesfehérvári népfölkelő ezred holnap menetel a XVI. hadtesthez. Ez itt halhatatlan babérokat, csodálatos dicsőséget szerzett magának példát ritkító hősiességgel, még nem látott hősies kitartással ama förtelmesen borzasztó napokban, melyekben más, különben híres ezredek – mint a 4. tiroli császárvadász, az 1. tiroli országos lövészezred, a horvát 96. ezred – már az első órákban összeroskadtak. A legkétségbeejtőbb helyzetekben az én hős székesfehérvári népfölkelőim soha, még egy percig sem inogtak meg. Csodálatom és hálatelt szeretetem kíséri őket további útjaikon.”
