Kovács György háborús naplója – 31. rész
Ma egy kiélezett háborús helyzetben játszódó drámai történetet mesél el Kovács György. Az élet és halál mezsgyéjén járó katona néha eltéved, s akkor is öl, amikor azt már semmi sem indokolja…
A három kozák. Toporucznál történt ez a kis eset, amit itt szintén leírok. 1916 nyarán egy erdő szélen bandukoltunk, de csak úgy leskelődve, mert nem tudtuk, hogy honnét támadnak meg bennünket az oroszok. Elég erős zászlóaljjal voltunk. Az erdő olyan fél hajlásban feküdt és az erdő hajlásánál egy nagy tábla rozsvetés volt. Már régen le kellett volna aratni a rozsot, ha lett volna arató a vidéken, csakhogy mindenki elmenekült a tájról, csak a harcoló felek uralták a vidéket.
Amíg mi ott ide-oda forgolódtunk a tisztjeink sem voltak tisztában a dologgal, hogy merre is lehet az ellenség. Futó harcok voltak, igen sokszor tévedtek a tisztek is. Azonban egyszer csak nagy törtetést hallunk, nagy ló prüszkölést. A kozákok jöttek a rozstáblán keresztül. Észrevettek bennünket, de mi is időben észrevettük a dolgot és csak hamar tüzelni kezdtek a géppuskáink, meg mi is a gyalogság bele a rozsba.
Rettenetes tüzet adtunk le a kozákokra, úgy hogy fele kozák ott maradt a rozsban lovastól együtt. Tele volt a rozs ló és ember hullával. Azonban az orosz tüzérség is megkezdett bennünket erősen veretni gránáttal és srapnellel, úgy hogy nekünk is elegünk volt. Annál is inkább, hogy az erdőben voltunk, mert ami fát az ágyúgolyó eltalált azt darabokra tördelve szórta szét és rettenetesen pusztított bennünket. Úgy hogy muszáj volt a síkra kiszállnunk az erdőből, azaz az erdő széléből. Egy őrnagy volt a zászlóaljparancsnokunk. Gyors parancsot adott, hogy csak előre ki az erdőből, ki a síkra, mert itt mindannyiunkat agyonver a fa, annyira ágyúz ide az orosz.
Amint a parancsot kiadta az őrnagy, kezdtünk mozgolódni, hogy elhagyjuk a helyünket. Egy gránátszilánk elszakította az őrnagy úr bal lábát és egyik kezét is eltörte valami szilánk vasdarab. Úgy hogy még a segélyhelyig sem bírta ki, hogy odaértek volna vele, meghalt. Engem neveztek ki egy másik barátommal, hogy menjünk a segélyhely felé vezető úton, majd egy fa alatt megtaláljuk az őrnagy úr holttestét, és szépen temessük el, valamilyen keresztet is csináljunk neki és írjuk rá a nevét. Huszár Sándor volt a neve.
Amíg mi ketten elmentünk eltemetni az őrnagyot, addig a zászlóalj egy főhadnagy vezetése alatt kivonult az erdőből a síkra, úgy hogy összekeveredtek az oroszokkal és addig szúrták-ölték egymást, amíg bele nem fáradtak. Azután az oroszok is elkerítettek egy csomó magyart és elhajtották. Meg a magyarok is egy csomó oroszt ejtettek foglyul és azzal elváltak egymástól és egy bizonyos távolságra újból állást foglaltak a magyarok is, meg az oroszok is. Mi ketten csak úgy andalogva ballagtunk le a segélyhely felé vezető úton, minden felé tekingettünk, hogy melyik fa alatt fekszik az őrnagy.
Nem sokára csakugyan megtaláltuk, de nem egy fa alatt, hanem csak egy kis bokor mellett. A szanitécek, akik vitték azok már az Isten tudja merre cipelik a sebesülteket. Meghalt, ledobták és ott hagyták és mentek másik sebesültet vinni, vagy ha úgy tartotta kedvük meglógtak valamerre és mit törődtek a sebesültekkel bárhogy jajgattak is az útszéleken, csak az ő bőrük ne legyen lyukas.
Körülnéztem, hogy hol lesz alkalmas egy sírt ásni az őrnagy úrnak, de legjobbnak találtam mindjárt ott a bokor mellett, ahol feküdt az őrnagy holtteste. El is kezdtük az ásást azokkal a kis hadi ásókkal, csakhogy igen lassan ment, mert köves volt a talaj.
Alig ástuk talán két arasz mélyen a gödröt, a pajtásom panaszkodni kezdett, hogy nem jól érzi magát. Azt mondja, hogy ő nagyon szédül és keveredik a gyomra. Ránéztem, láttam rajta, hogy csakugyan baja van, mert olyan sárga volt, mint a viasz, elkezdett hányni. Mondtam néki, hogy szedje össze magát és menjen le a segélyhelyre, majd én magam is eltemetem az őrnagyot. Úgyis tett, elment, ott hagyott magamra. Tehát magamra maradtam.
Nem volt senki a tájon csak én meg a halott őrnagy. Amikor már gondoltam, hogy elég mély lesz a gödör, megrántottam a köpenye sarkát a gödör felé és egykettőre belezuhant, hasra esett bele a gödörbe. Én bizony nem mentem le, hogy szépen eligazítsam. Gondoltam, ahogy beleestél csak maradj úgy. Kezdtem hányni rá a földet. Tehát eltemettem. Aztán felszedtem a háti paklimat és mentem a századom után, mert már valahol messze járt a határban.
Hallottam, hogy merre szólnak a magyar puskák, meglehetett érteni az oroszokétól. Amint megyek egy kivágott erdő mellett egyszer csak hallok ám valami dödögést, olyan emberi hang félét. Ki lehet itt? - gondoltam magamban. Kicsit odébb megyek az erdő mellett benézegettem a sűrűbe, hát egyszer csak odaértem ahol három kozák katona ült egy kivágott gránát lukban. Már régebben észrevehettek ők engem, amint bandukoltam egész nyugodtan az erdő mellett.
A fegyverem a vállamon volt, gondoltam leveszem a vállamról, de csak hamar eszembe jutott, hogy nem lesz jó hozzá nyúlni, mert ezek nyomban lelőhetnek. De ha látják, hogy én nem nyúlok a fegyveremhez akkor biztosan ők sem.
Odamentem hozzájuk, jó napot köszöntem magyarul, egyik közülük németül fogadta el. Kuntag vincsit mondotta, azonnal kérdezte tudok-e németül. Venig sprekhen - feleltem, hogy keveset értek. A fegyvereik az ölükben hevertek. Nem vettem észre semmi ellenséges dolgot, sőt nevetgéltek, beszéltek németül is oroszul is, amiből én szép keveset értettem. De annyit megértettem, hogy foglyok akarnak lenni és nem akarnak többé visszamenni az orosz frontra.
Tehát felszedtem a fegyvereiket és mutattam nékik az utat, hogy merre menjenek előttem. Nem sokat kellett gyalogolniuk, csakhamar megtaláltam a zászlóaljat egy kukoricaföldön, nem messze az erdőtől.
A főhadnagy elé kísértem őket. Elmondtam az egész találka történetét a főhadnagynak a három kozákról, amit meg is hallgatott. Csakhogy talán mindenkinek meg tudott volna bocsátani, csak éppen a kozákoknak nem. A főhadnagy éppen a kozákokra haragudott a legjobban az orosz harctéren. Mind a hármat sorba állította és megdöglötök kutyák - ezzel a jelszóval mellbe lövöldözte őket. Meghaltak szegény ördögök, hiába nem akartak visszamenni az orosz frontra. Rossz helyen adták meg magukat.
Csakhogy olyan nyugodtan meghalni nem láttam embereket, mint azt a három kozákot. A főhadnagy hátánál álltam, amikor sorba állította őket. A Browing a főhadnagy kezében volt, mindjárt sejtették, hogy mi fog velük történi. Mind a három egyszerre rám nézett, mintha én lettem volna az árulójuk szegényeknek. Aztán összenéztek és kezet fogtak egymással és egyik sem szólt az életükért egy szót sem.
Azután elástuk őket. A főhadnagy kiszedte a koppcédulájukat és megtudta róluk, hogy mind a három kozák magasabb rangú urak voltak. A főhadnagy csak annyit mondott, hogy ritkán adja meg kozák magát, de ezek is ráakadtak.
Vége. K. Gy.
Kovács György 1875-ben a Somogy megyei Kastélyosdombón született és 1949-ben itt is hunyt el. Árva gyermekként nevelkedett, miután a szüleit korán elvesztette. Felnőtt fejjel, pásztoroktól tanult meg írní és olvasni. A háború előtt már megházasodott, egyetlen leány gyermeke, Emília 1908-ban születetett. Az első világháborút a magyar királyi pécsi 19., majd a budapesti 30. honvéd gyalogezred katonájaként szolgálta végig. Mesék az első világháborúról – forrásközlemény sorozatunknak ezt a címet is adhattuk volna. Kovács György írásai ugyanis egymásba fonódó meseszerű történetekként elevenítik meg a Nagy Háború eseményeit. Azonban csak a stílus háryjánosi, a leírt tartalom maga a háború drámai és naturális valósága, ahogy Kovács György és sok millió társa azt átélte. A napló történetéről és a forrásközlés módjáról a sorozat első részében adtunk részletesebb ismertetést.
Előző rész: Gazdátlan paripa
Következő rész: Eltorzított fej
