Kovács György háborús naplója – 1. rész

Új sorozatot kezdünk ma. Az elkövetkezőkben a háborút végigküzdő, s annak mindennapi borzalmait a népi mesemondók nyelvén írt különleges történetekben, s emellett rajzokban, versekben megörökítő Kovács György „öreg honvéd a világ háború harczossa” naplóját adjuk közre.

Többek számára ismerős lehet a most közreadni tervezett írás, amelyet mi a Facebook közösségi oldalon ismertünk meg. A szerző dédunokája, Szerecz Miklós által létrehozott oldalon a naplót olvasva megfogalmazódott bennünk, hogy ennek a Nagy Háború sok harcterét megjárt „öreg harcosnak” a népi mesemondók világát idéző fantasztikus írását minél szélesebb olvasóközönségnek meg kellene ismernie, s ebben nekünk is segítenünk kell, s ennek fontos eszköze lehet a blog. Felvettük hát a kapcsolatot Szerecz Miklóssal, aki örömmel járult hozzá a napló közre adásához. A háború kitörésének idei 100 éves évfordulója kiváló alkalmat is kínál az első világégés teljes időszakát átfogó különleges írásmű megjelentetéséhez.

 A napló címlapja

Mit kell tudni a naplóról és a naplóíróról? A kalandos történetet és a mű felépítését ismerjük meg a dédunoka elmesélésében.

„Kicsiny gyermekkoromtól fogva sokat hallottam egy bizonyos »háborús naplóról«, amelyben dédnagyapám a doberdói pokolról írt volna. A naplót azonban soha sem láttam, mivel az már az 1930-as években elkerült a családtól: egy bizonyos Hámori tanár úr kérte el dédnagyapámtól, hogy a szigetvári helytörténeti kiállításon elhelyezze. 1944. december elején azonban a hősi időket látott nagyközséget is elérte a második világháború vihara. A Szigetvárra benyomuló szovjet katonák a helytörténeti kiállítás anyagát is szétszórták, egy részét elhamvasztották. Nagyanyám elbeszélése szerint ez történhetett a dédapám háborús naplójával is. Nyoma veszett, bár az igazsághoz tartozik, hogy senki ezek után nem is kereste…

Így meglepetés volt számomra az, amit a História 1997. évi 4. számában olvastam. A Hordalékok rovatban Dr. Szili Ferenc a Somogy Megyei Levéltár igazgatója tett közzé egy első világháborús napló részletet. Bevezetésében közölte, hogy Kaposváron bukkant rá Kovács György első világháborús naplójára. Ez persze még önmagában nem ébresztett gyanút bennem, hiszen Kovács György, igen gyakori név, sok ember viselte, viseli. A cikket olvasva azonban érdekes dologra lettem figyelmes. A napló szerzője a közölt részben önmagáról is beszélt.

A név és a származási hely valamint a naplóban közölt helyszín, illetve maga az a tény, hogy egy háborús napló soraiban bukkant ez fel, egyértelművé tette számomra, hogy ez csak az a bizonyos régen elkallódott háborús napló lehet. Ezt ezen felül megerősítette az is, hogy édesapám – a napló szerzőjének unokája – személyesen ismerte nagyapját (aki 1949-ben halt meg) és visszaidézte, hogy beszédjében jellemző volt az, amit a napló soraiban is olvashatunk. Felvettem a kapcsolatot a Somogy Megyei Levéltár igazgatójával, aki készségesen rendelkezésemre bocsátotta a naplót.

Amikor a dédnagyapám naplóját a kaposvári levéltárban a kezembe foghattam (1998. március 16.) szinte az első pillanatban láthatóvá lett, hogy egy rendhagyó naplóval van dolgom. Rendhagyó abban az értelemben, hogy nem napról-napra haladva dátumozva beszéli el a történéseket, hanem eléggé csapongva, egyik évről és egyik frontról a másikra mesél el egy-egy történetet, amelyek vagy vele estek meg - általában ez a jellemző -, vagy más bajtársától hallotta és érdemesnek találta, hogy feljegyezze. A naplóban tehát ilyen módon találhatók történetek (címmel ellátva), köztes írások (cím nélkül), ez utóbbiak valamely fontos, jellemző dologgal kapcsolatosak, ezenkívül sok-sok illusztráció, és nem kevés versecske, amolyan fronton faragott költemények, amelyek nagyon jól kifejezik a katonák hangulatát.

A naplóban a leírások, rajzok az időrendet és a földrajzi távolságokat felrúgva követik egymást, ez utal arra, hogy dédnagyapám a naplóba írt és rajzolt oldalakat összeválogatta noteszaiból, feljegyzéseiből, zsebkönyveiből, jegyzeteiből, amire nem egyszer hivatkozik is: »Noteszbul átirtam…« Ugyanez figyelhető meg a rajzok esetében is, ott is egymás mellé kerültek 1914-ből és 1918-ból származó ábrák. A napló, egy bőrkötésű vaskos »füzet«, amely számtalan beragasztott lapot tartalmaz. Mindebből levonható az a következtetés, hogy Kovács György már hazakerülése után szerkesztette meg e munkát, meglehet sokkal több jegyzettel rendelkezett, de ezeket a harcok közben elvesztette vagy tudatosan szelektálta. Ez már bizonyosan nem állapítható meg. Megerősíti ezt az is, hogy leánya, nagyanyám gyakran mesélte, hogy az édesapjával kezet fogott IV. Károly király. Ez vélhetően a keleti fronton 1917 szeptemberében, vagy 1918-ban az olasz fronton történt, mikor az uralkodó a harcmezőre látogatott.

Azt is ő mesélte el, hogy egyetlen súlyos sebesülést szerzett az édesapja, szintén az olasz fronton: egy lövés érte, a golyó a zubbonya bal felső zsebében tartott szelencébe ütközött és ez tompította a lövés erejét, valamint el is terelte azt, így elkerülte a halálos lövést, amely a szívét érte volna. A szelence a Szűzanya képét őrizte, ezért mikor Kovács György hazatért az életmentő képet egy festővel megfestette és szobája falára tette. Ez a kép sajnos nincs már meg. Ugyanakkor ezeket az eseményeket meg sem említi a napló. De ez nem furcsa, főként ha figyelembe vesszük, hogy nem beszél a kitüntetéseinek körülményeiről sem - két kivételtől eltekintve -, valamint arról sem, hogy miképpen mentette meg az életét egy kis kápolna fenn a Doberdón, noha erről még egy ábrát is készített, sőt egy bajtársát is elvitte oda, mikor a keleti frontról az olasz frontra vezényelték hadosztályát. Ezekről a dolgokról csak sejtéseink lehetnek. Az elbeszélések és a versek nagy része – már amelyikről a dátumozás alapján megállapítható – 1917–1918-ban lettek lejegyezve, és jórészt ezen időszakból származó történeteket is tartalmaznak. Ez érdekes momentum, hiszen az író maga utal rá, hogy már a háború kitörésének első napjaiban bevonult. Az is látható viszont, hogy a rajzok egy része már 1914–1915-ben papírra került. Egyértelművé tehetjük tehát, hogy az író e naplót csak később, valamikor 1917-től kezdte tudatosan egybeszerkeszteni és csak a háború befejezése után már otthon végezte el 1919-ben.”

A napló oldalait az író nem számozta meg. A levéltárban jelenleg az írásmű mellékletekkel együttes teljes terjedelme 195 pagina. Kemény külső borítás fedi, amelyre belülről egy iktatási szám van felírva: 58.259.1. Ezt vélhetően a szigetvári helytörténeti gyűjteményben írták fel rá, alatta kézzel írva olvasható: Kovács György ajándéka.

Az egész munka kézírással készült, a cirádás betűk nem nehezítik az olvasást, sokkal inkább a maitól nagyon eltérő, s már akkor is hibás helyesírással írt szavak és az, hogy az írója semmiféle központozást, írásjelet nem alkalmazott.

A napló közreadásakor arra törekedtünk, hogy könnyen olvasható legyen, ezért a helyesírást javítottuk, a szöveget központoztuk, de a szavakon, a mondatokon, azok sorrendjén semmit sem változtattunk.

A napló, mivel azt az írója egy „közgyűjteménynek” ajánlotta fel, továbbra is a levéltárban maradt, bárki számára hozzáférhető. Szerecz Miklós a Nagy Háború Kutatásáért Közhasznú Alapítvány támogatásával megkapta a napló teljes digitalizált anyagát és Kovács György egyenesági leszármazottjaként a napló felhasználási jogát. A napló jelenlegi jelzete: Magyar Nemzeti Levéltár Somogy Megyei Levéltára XV.26. Szigetvári Zrínyi Miklós Múzeum gyűjteménye. Kovács György harctéri naplója (1914–1918).

Következzen az 1875-ben a Somogy megyei Kastélyosdombón született, majd hamarosan árvaságra jutott Kovács György naplója, aki a magyar királyi pécsi 19. majd a budapesti 30. honvéd gyalogezred katonájaként szolgálta végig a világháborút.

 Kovács György katonaképe

* * *

Kedves hazám, Magyarország megvédett a magyar katona. Máramarosnál betörtek az oroszok, de azt is visszaverte a magyar, én ott voltam a visszaverésnél, a mi feleségeinket nem tiporta ellenség, nem pörkölhette a falvainkat. Ennek az volt a jele, hogy a magyar katona megállta a helyét, és mégis csak azt vette észre a magyar katona, amikor ezer kilométerről jött haza a más hazájából, hogy elveszett Nagy-Magyarország.

De reméljük, hogy még jön az az idő, amikor elmondhatjuk, hogy visszajött Magyarország.

Kovács György, öreg honvéd
Melzeville, Olaszország. 1918. szept. 8-án

Előre! Előre, fiúk! Ez volt a jelszó a harcmezőn és én már annyira beleéltem magamat miután oly sokáig voltam a harctéren, hogy igazán mondom, amikor a forradalom után hazajöttem, szinte furcsa volt az itthoni élet, mert még éjjeli álmomban is mindig az ágyúdörgéseket és a rettenetes puskaropogásokat hallottam. Egyetlen sebem volt, amivel 1916-ban a Doberdóról eljöhettem és azzal az egy sebbel töltöttem egy hónapot a kórházban, és még azt sem engedték tökéletesen begyógyulni, mert még fájt a sebem, amikor újra beosztottak a menetbe és elvittek újra a frontra.

Ezután a háború végéig kinn maradtam, a Jézus nevében voltak még azután is sebeim: kis seb, kisebb lövéseim, de olyan egy sem lett többé, hogy el tudtam volna jönni vele a kórházba. Bekötözték és azt mondták, hogy majd begyógyul a lövészárokban. Voltak a barátaim között, akik egy-egy jó sebbel eljöhettek haza, Magyarországra. Valamelyik városba, valami jobb kórházba egy évet is eltöltöttek, és azután jöttek ki a frontra és engemet csak akkor is ott találtak a fronton.

Többek között egyszer egy tizedes barátomnak egy támadás alkalmával kinn lógott a bele. Ott feküdt egy kőszikla oldalában, nyögött akárcsak egy haldokló. Nagyon sajnáltam, hiszen testi-lelki barátom volt. Volt nálam tű, egy pár fekete cérna: benyomkodtam a belet a testbe és fekete cérnával bevarrtam neki. Nem sokára előkerült valahonnan két szanitéc, akik feldobták a hordágyra és elvitték a segélyhelyre. Búcsút vettem tőle, hiszen gondoltam, ez már a segélyhelyre nem ér élve. Egy év telt eztán, a Kirlibabához jött hozzánk egy jó erős menetszázad, és kit találok köztük ismerőst? Az én tizedes barátomat, akinek bevarrtam a belét. Megcsókoltuk egymást, és azt kérdezte tőlem, hogy te azóta mindig itt vagy, amióta elváltunk egymástól? - Itt bizony komám - feleltem neki. Azután már sok embernek bekötöztem a sebét, és bevarrtam a belét.

Miután sokáig voltam a harctéren, mindig szerettem figyelemmel kísérni a harctéren történt dolgokat, mert hát hiszen kalandos volt a harctéri élet. Ezért aztán szerettem egyet-mást feljegyezni a noteszomba. Irkáltam, rajzolgattam. A szabadságos katonákkal hozattam irkákat, ceruzákat, tintát, tollat, és amikor kis pihenőnk volt hason fekve előszedtem a papírjaimat és írtam, rajzoltam. Egész életemben szerettem az ilyenféle foglalkozást. Iskolába soha egy napig sem jártam, már felnőtt koromban tanultam meg írni-olvasni egy öreg pásztor embertől, mert árva gyermek voltam, és senki sem törődött velem, hogy iskolába járhattam volna.

Születtem Kastélyosdombón, Somogy megyében 1875-ben. E könyv írója, nevem Kovács György, római katolikus.

A Harctér Naplója. Rajzolta és írta Kovács György, öreg honvéd. A világháború harcosa. 1914-től 1918-ig.

Következő rész: „Ugye, hogy szép asszony ez az én feleségem?”