Részletek Dr. Szojka Kornél emlékirataiból - 15. rész
Élet és halál Tolmein fölött, a Mrzli vrh és a Vodil vrh oldalában. Hősünk visszaemlékezésének mai részéből megtudhatjuk hogyan étkeztek, szórakoztak, közlekedtek, temetkeztek és gondolkodtak minderről az itt harcoló magyar katonák.
Az utak, az úthálózat kiépítése az egész vonalon állandóan tovább folyt, ezeket mindenütt álcázva az ellenséges belátás elől. Ilyen volt az utunk a Vodil vrh és Mrzli vrh bejáratától kezdve, a Dante Grottétól (Dante, a nagy olasz költő és gondolkodó sírja a ravennai St. Franciscus templomban van) el Tolmein és a következő kis falvakon keresztül egészen Podmelec, a vasúti állomásig. Podmelec volt ugyanis ennek a frontszakasznak a vasúti kirakodó és berakodó állomása. Az utak álcázására az utak mellett beásott magas póznákra kihúzott dróthuzalok közé szorított szilfaleveles ágakat használták. Ugyanitt vezették telefonistáink a telefonhuzalokat is, melyek az egyes parancsnokságokat kötötték össze az első arcvonalban lévő csapatokkal.
Maszkírozott út a Tolmein feletti hegyekben. A kép jobb oldalán Dr. Kemény Gyula, a Mrzlin szolgáló orvos, akinek a hagyatékából kaptuk a fotót
Gondoskodott a parancsnokság nemcsak a málhásállatok, hanem a legénység pihenését célzó barakkokról is, melyek deszkából készültek, fekhelyül pedig priccsek voltak beépítve. Ugyancsak a tisztek részére is készültek deszkából bódék, valamint a sziklák közé hátul elrejtve a zászlóaljparancsnokság részére is megfelelő irodahelyiségek és tiszti étkezde, amelyben a pihenőre hátravezényelt század tisztjei étkeztek a zászlóaljparancsnok és törzskarához beosztott tisztekkel együtt. Itt voltak külön e célra épült bódéban a tiszti szakácsok is.
A tiszti étkezdét az úgynevezett „Menágemacher” Zsivánovics István élelmezési tiszt, hadnagy vezette, majd mikor Zsivánovics szabadságon volt, helyét Kiss Dávid hadnagy, vagy Schwartz Jákob zászlós töltötte be. A Menagemachert természetesen igen sokan közülünk szidták, kritizálták az eléjük rakott ételeket. Én ezekre a kritikusokra mindig haragudtam, mert én meg voltam mindig elégedve a főztükkel. Háborúban és nem odahaza voltunk, ahol Édesanyánk a kedvünkre valót főzte mindig. Igaz, hogy világéletemben sem voltam válogatós, mert nekem minden étel jól esett, amit elébem raktak. Csak ízletesen legyen megfőzve, minden étel jó.
Meleg étel szállítása és kiosztása a Vodil vrh oldalában lévő állásokban. A kép bal szélén Dr. Kemény Gyula. (Dr. Kemény Gyula hagyatékából)
Sokan nem gondoltak arra, hogy háborúban sokszor voltunk olyan helyzetben, amikor megettük volna még a fa gyökerét, vagy a gyermekláncfű levelét is, csak lett volna a közelünkben, mert a sziklákon még ilyet sem találtunk és sokszor napokon keresztül nem láttunk főtt ételt. Kaptunk étkezésünkhöz bort is és ittuk a jó öreg Etappensurét, mint ahogyan azt elneveztük, de ittuk, mert más nem volt és iható volt, no meg fiatalok is voltunk, fel sem vettük az ilyeneket. Éppen úgy, mint hogy a haláltól sem féltünk, nem gondoltunk sohasem rá és ha valamelyikünk hősi halált halt, meghalt, természetesnek vettük, ami bármely pillanatban bennünket is érhet.
Volt „His Masters” gramofonunk is, néhány Verdi opera lemezzel, a Trubadur, a Traviáta, Rigolettó, satöbbiből szép részletekkel. Ezeket persze állásváltoztatás esetén a kis lovacskákra felszerelve, mindig magunkkal cipeltük. Említenem sem kell, hogy egy két, három hétig tartó offenzíva után, amikor leváltottak bennünket és pihenni hátra kerültünk, felszabadulva a feszültségtől, a tiszti étkezdében magasra csapott a hangulat. Amin nem is lehet csodálkozni, hiszen „Ma még piros élet, holnap fehér álom, ne sajnáld a csókot tőlem, gyönyörű virágom!” énekeltük és nem törődtünk a holnappal. Úgy is hiába törődtünk volna, mert odakötött bennünket a becsület, az eskünk, a bajtársi érzés, a hazánk iránti kötelesség.
A szegedi 46/III. zászlóalj Tolmeinnél szolgáló tisztjeinek egy csoportja 1917. április 30-án egy pihenő alkalmával. A kép közepén az asztalfőnél Diendorfer Miksa őrnagy, a zászlóalj parancsnoka (A Nagy Háború Kutatásáért Közhasznú Alapítvány gyűjteményéből. Miklós Tamás adománya.)
Hat hónapi frontszolgálat után két heti szabadságot kaptunk és utaztunk haza Podmelecről Wocheiner Feistritzen, Pragerhofon, Nagykanizsán keresztül Budapestre és onnan le Szegedre és ugyanezen a vonalon a Balaton mentén vissza. Dombóváron kiszállva a pár órás várakozási idő alatt, többször betértem Irén nénihez, dr. Jakab Lajosékhoz, hol mindig szívesen és örömmel láttak és megrakodva bocsájtottak további utamra.
Hősi halottaink eltemetésére a Mrzlin több temetőnk volt. Így hátul a zászlóalj parancsnokság alatt vezető út mentén a ciszternák közelében, aztán a Mrzli és Vodil vrh csúcsai közti nyeregben is, amikor zászlóaljunk átkerült a Mrzli vrh csúcsától balra a Vodil vrh felőli lejtőre, Tolmein felőli oldalra. Itt is hónapokat töltöttünk. Ezen a nyergen keresztül mély és széles, az ellenség elől álcázott árkon keresztül folyt a közlekedésünk, az utánpótlás, muníció, élelem szállítása, a betegek, sebesültek hátraszállítása, de a halottainkat már csak itt a közelünkben nyitott temetőben földeltük el. Az 1915. június 2-án elesett hőseinket pedig ott, a Sleme és Rudecsi Rob környékén, hátul az arcvonal mögött temették el szanitéceink.
Egy egyelőre azonosítatlan temető a térségből, a Mrzli vrh, vagy a Vodil vrh oldalában
(Dr. Kemény Gyula hagyatékából)
A Monarchiával szemben hűtlenül viselkedett cseh ezredek feloszlatása után mi is kaptunk cseheket, akiket aztán az ezred, illetve zászlóalja századai, szakaszai és rajai között szerte szórva osztottak be közénk, magyarok közé. Ezeket a cseheket aztán a magyar bakák állandó megfigyelés alatt tartották és lehetetlenné tették számukra a szökést. A mi 12-ik századunkhoz is került egy Vladir nevű őrmester, akire én csak jót mondhatok. Megbízható, kötelességtudónak mutatkozott, én ilyennek ismertem meg. A zászlóalj parancsnoksághoz került közülük egy cseh fényképész is, aki aztán lefényképezte a Mrzli vrh-öt, a vidéket, a hátunk mögötti Bogatin hegység panorámáját, amely völgyével alant Zabce felé tárult a szemünk elé. Ezekből a felvételekből kinagyított nagyságban aztán lehetett képeket nála méltányos, elfogadható áron rendelni, amiket a megmaradt harctéri relikviáim között még ma is kegyelettel őrizgetek, berámázva lakásunkon, a Csörsz utcában.
A tél ezen a vidéken elég soká tartott, s előfordult, hogy még májusban is havazott. Nyáron óriási zivatarok, villámlásokkal, mennydörgésekkel kísért felhőszakadások öntötték a vizet és töltötték meg derékig érő vízzel lövészárkainkat. Télen, a nagy havazások következtében vastag hótakarókkal borított hegyek lejtőiről gyakoriak voltak a lecsúszó hólavinák, különösen a Bogatinról, de volt a Sleme hátsó részén is, ahol egy esetben a platón táborozó brigád parancsnokságot is veszélyeztette, betemetve az ott felállított deszkabarakkokat. Szerencsére különösebb bajuk nem történt a betemetetteknek, csak a kiásásuk tartott napokon keresztül annyira, hogy a közlekedés megnyitható volt számukra. Ez 1916 tavaszán történt.
Szojka Kornél 1889. augusztus 3-án született a Csongrád vármegyei Mindszenten. A nagyenyedi református gimnázium elvégzése után jogi doktorátust szerzett. 1913. október 1-jén Szegedre vonult be a 46-os gyalogezredhez egyéves önkéntesi szolgálatra. Az egy év letelte előtt kitört a háború, amelyet végigküzdött és káplárból a főhadnagyi rangig emelkedett. Hadiútja először a 46-os anyaezredhez, később ennek az elkülönített III. zászlóaljához, végül az ebből létrejövő 133. gyalogezredhez vezetett. Háborús naplóját politikai okokból 1951-ben megsemmisítette. Emlékei alapján 1962-ben Kanadában írta meg visszaemlékezését. 1978-ban hunyt el Szentesen. A szerző életéről, a visszaemlékezés történetéről és a forrásközlés módjáról a sorozat első részében adunk részletesebb ismertetést.
Következő rész: „Vittük a századunkban magunkkal hozott szegedi cigányprímást…”
Összes rész: Részletek Dr. Szojka Kornél emlékirataiból (1-21. rész)
