A XX. századi magyar történelemben szimbolikus jelentősége van a folyóknak. A komor és mégis hősies emlékű Isonzó, vagy a tragikus emlékeket idéző Don mellett különleges szerepet tölt be az olasz Piave. A 95 éve ott zajlott események hatására a folyó neve a magyar katonai hősies helytállás mellett a kudarc, a bukás és az összeomlás szimbóluma is lett. Mi is történt a Piavénál 1918 júniusában és azt követően?

II. Vilmos német császár és IV. Károly osztrák császár és magyar király 1918. február 20-án fontos tanácskozást folytatott a németországi Bad Homburgban. A találkozóra azért került sor, mert a német hírszerzés értesült az osztrák-magyar uralkodó béketerveiről, s a német uralkodó magához rendelte IV. Károlyt. A központi hatalmak hadseregei fölötti irányítás joga 1916 szeptemberétől a németeket illette, akik a 1918 tavaszán az utolsó nagy támadásra készültek. Ehhez szükség volt a szövetséges kitartására és az osztrák-magyar hadsereg támogatására is. A sarokba szorított és a fegyverhűségre emlékeztetett IV. Károly ígéretet tett, hogy ha a nyugati frontra nem is csoportosítanak át komolyabb erőket a nagy német offenzíva támogatására, de délnyugaton támadást intéznek az olaszok ellen az antant erők lekötésére. Az osztrák-magyar hadvezetőség a német kérésnek megfelelően a nyugati fronton induló offenzíva támogatásaként május végére tervezte, majd a felvonulási nehézségek miatt 1918. június 15-re halasztotta az olasz fronton induló támadás indítását.

 Az olasz front alakulása a caporettói áttörést követően
(Balla Tibor: A Caporettói áttörés. 1917. október 24. In: Hermann Róbert szerk.: Fegyvert s vitézt… A magyar hadtörténet nagy csatái című kötetből)

Az offenzívára többféle elképzelés létezett. Conrad von Hötzendorf, az egykori vezérkari főnök, aki ekkor a tiroli erők főparancsnoka volt, Tirol felől, a hegyekből leereszkedve akart a Piavénál elhelyezkedő olasz főerők mögé kerülni. Hasonló tervvel próbálkozott már 1916 májusában egy önálló offenzíva során, majd 1917 októberében a caporettói áttöréshez csatlakozva, azonban egyik alkalommal sem járt sikerrel. Boroevič Szvetozár tábornok, az egykori Isonzó hadsereg parancsnoka kezdetben nem támogatta a támadás tervét, mivel az ekkor még győztes, minden fronton a határokon túl állomásozó hadsereget meg szerette volna őrizni a háború utáni béketárgyalások idejére. Az uralkodók megállapodása után azonban a korabeli propagandában „Isonzó oroszlánja” elnevezéssel aposztrofált tábornok is kénytelen volt a szándékán változtatni. Ő a saját frontszakaszán, a Piavén átkelve akarta az áttörést és a győzelmet kierőszakolni. Boroevič egyik alvezére, József főherceg, aki ekkor a 6. hadsereg parancsnoka volt, a fölöttese tervétől északra, a Piave-könyöknél a folyón átkelve a Montelló nevű hegy ellen akart támadást indítani.

 A piavei támadás terve
(Galántai József: Magyarország az első világháborúban című kötetéből)

Arthur Arz tábornok, a vezérkari főnök, talán egyik befolyásos hadvezérével sem akart konfrontálódni, így a véglegesített támadási terv mindhárom változatot magába foglalta. Ezáltal szinte az egész piavei osztrák-magyar haderő támadásra lendült 150 km-es arcvonalon. Az erőket az összpontosított támadás helyett szétforgácsolva bevető haditerv hátterében a saját haderő túlzott felértékelése és az ellenség erejének és harckészségének az alábecsülése állt. Ez a túlzott optimizmus 1918 nyarán a hadvezetőségtől kezdve a bakákig az egész hadsereget átlengte. 1918 nyarán ugyan a Monarchia hadseregei minden fronton mélyen a megszállt területeken állomásoztak, a katonaság azonban szabályosan éhezett és teljesen lerongyolódott. A hadianyag ellátásban és a vasúti szállításokban is folyamatosan fennakadások voltak, mert ekkorra már a hátországban is súlyos ellátási gondok jelentkeztek. A birodalomban a legkülönfélébb társadalmi megmozdulások, sztrájkok, tüntetések, kisebb nagyobb felkelések is felütötték a fejüket. A Piavénál felsorakozott osztrák-magyar haderő emlékében viszont még elevenen élt a caporettói áttörés, az 1917. októberi nagy offenzíva emléke. A német és osztrák magyar csapatok által megugrasztott, menekülő olaszok óriási készleteket hagytak hátra, amelyekből az akkori támadás előtt is már nélkülöző katonaság hónapokig jól élt. Az olaszok tartalék élelmiszerkészleteit megszerezve hónapokra megoldódtak az élelmezési problémák, a zsákmányolt ruházatból pedig szinte az egész hadsereg átöltözött. Magasabb parancsokban kellett szabályozni, hogy felsőruházatként továbbra is az osztrák-magyar egyenruha viselése a kötelező. 1918 tavaszára a zsákmányolt készletek kimerültek, és a hátország sem tudott gondoskodni a megfelelő ellátásról. A megszállt olasz területek lakossága is az éhhalál szélén állt, mert a nagyszámú megszálló katonaság felélte az ő készleteiket is. Az éhező katonák a legsúlyosabb tiltás ellenére nem egy helyen még a földből is kiásták a lakosság által elvetett burgonyát.

A piavei offenzíva előtti általános helyzetről és a harcok lefolyásáról nagyon jó képet kapunk Tersánszky Józsi Jenő Egy ceruza története című regényéből. Az eseményeket a „címszereplő” ceruza által, de különböző személyek szemszögéből láthatjuk a közlegénytől kezdve a csapattiszteken keresztül a hadtestparancsnokig. A ceruza legtöbbet Kabarcsik Gyula tartalékos főhadnagynál időzik, aki a polgári életben író, s akiben felfedezhetjük Tersánszky alteregóját. Az önkéntesként az egész háborút végigharcoló Tersánszky Józsi Jenő a karánsebesi 43. közös gyalogezred tisztjeként részt vett a piavei ütközetben is, így a műben leírtak az átélt élményeiből is táplálkoznak. A regény nagyon jól visszaadja a felfokozott hangulatot: az egész hadsereg a sikeres támadásban látta az egyre sokasodó, már az összeomlás rémét előrevetítő problémák megoldását.

 Tersánszky Józsi Jenő fronton készült fotója (Tarján Tamás szerk.: Virgonc szavak virgonc királya. In memoriam Tersánszky Józsi Jenő című kötetből)

A Monarchia hadvezetése a német nyomásra kikényszerített támadással előre kívánt menekülni a bajokból. Ez az olasz haderő azonban már más volt, mint egy évvel korábban. Az angol és francia segítséggel újjászervezett és megerősített olasz hadsereg szilárd mélységi védelmi rendszert épített ki, s immár saját földjén küzdve, a hazáját védte a támadóval szemben. A haditervek kiszivárogtak, így az olaszokat a támadási helyek és irányok nem érték váratlanul. A támadáshoz megfelelő erőfölényt sem sikerült a Monarchiának összpontosítania, az osztrák-magyar haderő 48 és fél hadosztállyal támadta meg az 58 és fél hadosztálynyi antant haderőt, amelyben két-két angol és francia hadosztály is küzdött. Tüzérségben és a légierőben még nagyobb volt az erőfölény az olaszok javára. Az osztrák-magyar hadvezetés a kedvezőtlen előjelek ellenére bízott a támadó erők magasabb harcértékében, a főerők előtt tömeges méretben alkalmazott rohamcsapataiban, s hogy az olaszok nem akarnak már háborúzni és egy komolyabb támadás esetén meghátrálnak, miként 1917 októberében.

1918. június 15-én hajnali három órakor megkezdődött a tüzérségi előkészítés és a reggeli órákban megindultak a támadó csapatok a kijelölt támadási területeken. A Tirolból a Hétközség-fennsíkjáról és a Monte Grappa ellen irányuló támadás szinte azonnal megakadt. A hegyekből lezúduló osztrák-magyar csapatok üres állásokat találtak, amelyeket a tüzérségi előkészítés idejére kiürítettek az olaszok. A sértetlen második vonalakban gépfegyvertűz fogadta a támadókat, akik itt meghátrálásra kényszerültek. A hegynek felfelé saját kiindulási állásaikba visszavonuló csapatokat gépfegyverekkel és tüzérségi tűzzel üldözték az olaszok, ami igen súlyos veszteségeket okozott a számukra.

A 2. hullám beszállás a pontonokba a Piavénál
(Kókay László hagyatékából)

Délebbre, a Piavén történő átkeléssel megvalósuló támadások eredményesebbnek bizonyultak. Ezen a területen az Isonzó hadsereg soraiban nagyon sok magyar alakulat is kivette részét a küzdelmekből. A Papadopoli-szigettől délre az Isonzó hadsereg IV. és VII. hadtesteiben magyar hadosztályok próbáltak átkelni a folyón. A szigetnél meghiúsult ugyan az átkelési kísérlet, ami később a montellói küzdelmekre is kihatott, mivel innen kellett volna összeköttetést teremteni az észak felé található hegytömb irányába, délebbre azonban mindenhol sikerült átkelni, s egyes területeken több kilométer mélységben is behatoltak az olasz vonalakba a támadó csapatok.

 Légifelvétel a Piavén átkelő csapatokról
(Kókay László hagyatékából)

A támadás azonban néhány nap alatt kimerült, mivel nem álltak rendelkezésre elegendő tartalékok, s az utánpótlás folyón való átjuttatása is megnehezült, ugyanis esőzés kezdődött és a folyó áradni kezdett. Az olasz tüzérség és légierő is rendre szétbombázta a nagy nehézség árán felépített hadihidakat. A frontvonal sokkal rövidebb belső ívén az olaszok gyorsabban átcsoportosíthatták a tartalék erőiket és a tiroli meghiúsult támadást követően ezeket a piavei területekre vezényelték. Az átkelt osztrák-magyar csapatok a megerősödő és ellentámadást kezdő olaszok és a folyó közé szorultak. A hadvezetőség ekkor a hősies harcot folytató alakulatok teljes megsemmisüléstől való megóvása érdekében a további támadó hadműveletek megszüntetéséről és a visszavonulásról határozott. A csapatok az áradó folyóval megküzdve heves olasz tüzérségi tűzben keltek át újra a folyón a kiindulási állásaikba. A visszavonulás során súlyos veszteségek keletkeztek.

 Az Isonzó hadsereg támadási területén folyt harcok vázlata
(Doromby József-Reé László szerk.: A magyar gyalogság című kötetből)

A támadás harmadik iránya a Piave könyöknél a Montelló hegy volt. Itt a József főherceg irányítása alatt álló 6. hadsereg XXIV. hadteste indult támadásra. Ebben a hadtestben is szinte csak magyar alakulatok küzdöttek. A budapesti 31. közös hadosztályban északról a 44-es kaposvári és a 69-es székesfehérvári ezredek támadtak első lépcsőben. Kelet felől a 17-es közös hadosztályba tartozó debreceni 39-es és a szegedi 46-os ezred indult támadásra, őket követték a karánsebesi 43-asok, Tersánszky alakulata. A 250-300 méter magas, 10 km hosszú és 4-5 km szélességű, azaz hozzávetőleg 40-50 km2 kiterjedésű hegy elfoglalása várt a magyar csapatokra, ezáltal beékelődve az olasz védelmi vonalba.

A rohamcsapatok lendületből elfoglalták az első három olasz állást és nyomukban az ezredek zászlóaljai, majd törzsei is átkeltek a folyón. A szegedi 46. gyalogezred rohamszázadában a 3. szakasz parancsnoka a blogról jól ismert, ekkor már hadnagyi rangú Kókay László volt. (A támadás előtti éjszaka eseményeiről már írtunk a blogon.)

 Innen indult Kókay László rohamcsapata 1918. június 15-én 5 óra 35 perckor. A Piavén túl a Montelló magaslik (A szerző 2007 őszén készült fotója)

A támadó csapatok június 17-ig elfoglalták Nervésát és ettől délre Sovillát és Sant Andreát is. Itt azonban megakadt a támadás. A tartalékok kimerültek, új erőkkel nem rendelkezett a hadvezetés. Időközben a folyó is vészesen megáradt. A hadihidakat itt is elvitte az áradás, vagy lebombázta a hatalmas fölényben lévő olasz légierő. A támadás folytatását segítő nehéztüzérséget nem lehetett a folyón átvinni. A másik oldalon új olasz erősítések érkeztek.

 A Montellónál vívott harcok vázlata
(Doromby József-Reé László szerk.: A magyar gyalogság című kötetből)

Június 20-át követően már négy olasz hadtest nézett szembe a betörést végrehajtó egyetlen osztrák-magyarral. A hadvezetőségnek itt sem maradt más lehetősége, mint a visszavonulás. Június 23-ra kiürítették a Piavén túl elfoglalt területeket és súlyos veszteségek közepette itt is visszavonultak a folyó innenső oldalára.

 Átkelés a Piavén
(Kókay László hagyatékából)

A kudarc óriási letargiát eredményezett a támadásnak felfokozott várakozásokkal nekivágó hadseregben, de a hátországban is. Mindenki számára egyértelművé vált, hogy a vereséggel elvesztettük a háborút is. A Montellót megjárt Tersánszky regényében érzékletesen adja vissza a katonák lelki állapotát: „Sikeresen szabadultam meg egy szörnyű helyzetből. A halál, ezer halál torkából… Emberfölötti teljesítmények becsületes elvégzése után emelt fővel járhatok… És lelkiállapotom sötét, nyugtalan, lesújtott, amióta csak visszajöttünk a Montellóról. Lerázhatatlan búval fekszem és kelek. Olyan nyomasztó búval, hogy az öngyilkosság gondolata kedves előttem… Ami rám hat most ez a saját kis egyéni érzéseimnél hatalmasabb érzés… most már biztos, hogy vége a háborúnak, mégpedig ránk nézve az ellenségnek kénye kedve szerint való békével, mert ez az offenzíva volt az utolsó erőfeszítésünk.”

Az osztrák-magyar hadsereg az 1918. júniusi piavei harcok során 150 000 fős veszteséget szenvedett, de az óriási emberveszteség mellett elveszítette a háború győzelmes befejezésének és egy kedvező békekötésnek a lehetőségét is.

* * *

Az uralkodó felhívására 1918 tragikus októberében a hátországban nemzeti tanácsok alakultak, Tisza István pedig a Parlamentben kijelentette, hogy elvesztettük a háborút. Ezek híre a frontra is eljutott. A Monarchia politikailag akkorra szinte szétesett, amikor az olaszok megadták a kegyelemdöfést. Egy évre a sikeres caporettói offenzívát követően, 1918. október 24-én támadásra lendültek a Piavénál, amit a nyári támadás során szétzilált haderő már nem tudott, de egy része nem is akart visszaverni. Közöttük erdélyi magyar ezredek is fellázadtak: haza akartak térni saját, veszélybe került hazájuk védelmére. Otthon viszont a Károlyi-kormány már nem akart katonákat látni. A fegyverszüneti bizottságot még az uralkodó küldte ki tárgyalni az olaszokkal, de 1918. november 3-án, amikor Padovában aláírták a fegyverszüneti egyezményt az Osztrák-Magyar Monarchia már nem létezett, helyét a nemzeti tanácsok és kormányok uralma váltotta fel. A győztesek pedig kényük és kedvük szerint diktálták a fegyverszüneti, majd a békefeltételeket.