A világháború, ahogy egy parasztgazda látta – 83. rész

Milyen volt Budapest 1916 nyarán? Hogyan látta a sebesüléséből lassan felépülő Gergely a világháború alatti fővárost? Sétáljunk mi is Gergely gazdával Budapest utcáin és ismerkedjünk meg korabeli látványosságaival, nevezetességeivel!
 
 
 

Három hete volt már, mióta e kórházban feküdtem, és még alig egypárszor voltam künn a városban. Lábammal még nem tudtam járkálni, csak sántikálva, de úgy nagyon fárasztó volt a menés. Egyedüli szórakozásom a majdnem naponkénti fürdés és az olvasás volt. Újságokban nem volt hiány. A nagyságos asszony is hozott minden nap, azonkívül rikkancsok is jöttek naponta a lapokat árusítani. Éjjelenként, mikor nem tudtam aludni az utálatos férgektől, a gondolatok egész raja zsibongott fejemben. Ismét a sötét, bizonytalan jövő aggasztott, gyötörte bensőmet. Lelki szemeim előtt elvonult az utóbbi gondterhes 6 hét borzasztó csalódásaival. Mily jó reménységgel, tele bizalommal voltam még pünkösdkor. És attól kezdve a csalódások szakadatlan láncolata következett sűrű egymásutánban.

Már a menetbeosztáskor azzal bíztattak, sőt parancsban is volt, hogy kapunk 14 napi szabadságot. Nem kaptunk, elsikkasztották. Másodszor a felmentési ügyem, melyben legjobban bíztam, mily szörnyű csalódást hozott, és még ma sem tudok róla semmit. Még ha leérkezett is a pótzászlóaljhoz, most már nem érek vele semmit, mert sem a harctérről, sem a kórházból nem adnak felmentést. Harmadszor az áthelyezés, mellyel Búzásné, e szószátyár asszony bíztatott több mint három héten át, azzal is mily szörnyen csalódtam. Ki kellett mennem a harctérre, hol erősen reméltem a Rátkayval való találkozást, és az volt a negyedik csalódásom, hogy őt már nem találtam ott. Akkor még nem tudtam, melyik hír az igaz, de épp a napokban olvastam Az Újság egyik számából a hősök halála című rovatban, hogy „Rátkay István honvédhadnagy, a Mohácsi Hírlap felelős szerkesztője elesett az északi harctéren. Haláláról most érkezett meg a hivatalos értesítés Mohácsra.” Őszinte megdöbbenéssel vettem tudomásul e hírt. Ötödik és legváratlanabb csalódásom az volt, hogy mint kiképzett telefonistákat, nem adtak át bennünket a dandárnak – mint kellett volna –, hanem beosztottak a századba, mint csatárt, és mint ilyen vettem részt a borzasztó tömeggyilkosságban. Mily nagy szerencse volt a sok csalódás közt, hogy néhány napi szenvedés után egy aránylag nem súlyos sebesülés árán sikerült élve elmenekülnöm a borzalmak helyéről. Azonban a csalódások láncolata még most sem szakadt ketté. Leghőbb vágyam volt, ha már így jártam, elkerülni valamely hozzánk közelebb eső kórházba. Dacára az alapos kérvényezésnek, ez sem sikerült. Hetedik csalódás, illetve csapás az volt, hogy épp e napokban kaptam feleségemtől egy hosszú levelet, melyben leírta, hogy az a jégverés, melynek [1916.] június 19-én, a harctérre való utazásomkor én is szemtanúja voltam, mily szörnyű módon tette tönkre községünk határát is. Mindenféle gabonát teljesen elvert. Szegény édesapám munkája megsemmisült. Rettenetes állapotok. Tud-e még feketébb lenni a balsors hozzánk? Nem volt-e még elég a csapásokból és a megpróbáltatásokból? Ez már mégis sok!

Július 27-én, a világháború 3-ik esztendejébe léptünk. 24 hónapja folyik már szakadatlanul az őrületes embermészárlás. Hát soha sem lesz vége a rémes vérözönnek? […] Őrült emberek, borzalmas korszak!

Budapesti tartózkodásom alatt az első két héten nemigen mentem ki a kórházból. Később azonban gyakran ki-kirándultam, sőt mikor már lábam egész gyógyulófélben volt, minden délután kimentem. Hiszen odabenn nem fekhettem örökké, meguntam a folytonos benn létet, meguntam az olvasást is.

Aki ki akart menni, annak délelőtt le kellett mennie a raktárba, hol a raktárnok megfelelő jó és tiszta ruhát bocsátott rendelkezésére. Minden nap lehetett kimenni, délelőtt soha sem, csak délután fél 1-kor, midőn be lett fejezve az ebéd, szabad volt kinn maradni este 8–9 óráig, kivételesen 10–11-ig is. Eleintén csak a közel levő Népligetben tekintettem szét egy párszor. A Népligetben sok szórakoztató játék, cirkusz, hajóhinta, ringlispil stb. volt. Árultak mindenféle süteményeket, s bár a 10 napra kapott 60 fillérből nemigen futotta, azért mégis elég költségbe vertem magam minden kiránduláson.

 Szánkó-vasút a Népligetben
(forrás: epiteszforum.hu)

Később elhatároztam, hogy ha már Budapestre vetett a sors, meglátogatom a főváros minden nevezetességét. Időm is volt bőven hozzá. Egy napon elindultam, hogy felkeresem a VIII-ik kerületben a Főherceg Sándor utcában levő református katonaotthont. Sok ideig bolyongtam, sok utcát bejártam, rendőröktől is kérdezősködve, de nem sikerült megtalálnom az utcát. Egy haszontalan ficsúr, valami csélcsap ember elbolondított, és ellenkező irányba utasított. No, várj csak, ravasz fővárosi ingyenélő! Nem bolondít el engem többé egy naplopó sem. Egy könyvkereskedésben megvásároltam Budapest legújabb térképét, melyet a kórházban alaposan áttanulmányoztam és attól kezdve a még nem járt részeken, utcákon a térkép segélyével könnyen el tudtam igazodni.

Legközelebbi alkalommal már meg is találtam a katonaotthont, hol református sebesült katonák hasznos szórakozóhelyet találtak minden nap. Tömérdek, mindenféle újság állt rendelkezésünkre, köztük a Nagyváradi Napló, sőt még a Szalontai Lapok legújabb száma is ott volt. Minden nap délután 5 órakor az ott levő katonák kaptak egy kis darab kenyeret, 1 csésze jóízű teát és 2–4 cigarettát, persze ingyen. Ezenkívül még három ízben látogattam meg ezen katonaotthont.

Sárközy Mihály földim gyakran megkeresett. Egy ízben elmentem vele a kerepesi temetőbe, hol érdeklődve nézegettük a sok szép síremléket, szoborműveket. Hazánk sok nagy fiainak síremlékét megtaláltam. Felmentünk a hatalmas Kossuth mauzóleumra, melynek keleti oldalára felírtam nevemet. Amodább láttuk a Deák Ferenc, gróf Széchenyi István mauzóleumait is. Gyönyörű sírok, sírkövek, élvezet volt köztük a bolyongás. Onnan elmentem vele a Nap utcai baptista templomba. Az énekkar szépen énekelt, a prédikáció is szép volt. Négy leányt kereszteltek éppen, kiket a pap egy ott alkalmazott medencében víz alá merített.

 A Kálvin tér korabeli képeslapon

Midőn már a közelünkben levő városrészekben kiismertem magamat, távolabb is elmentem. Ilyenkor villanyosra ültem és azon mentem el, vagy a Kálvin térig, vagy a Károly körútig. Egyszer megkerestem az Üllői út 1. szám alatt levő Országos Hadifogolygyámolító és Tudakozó Irodát, hol Kiss János sógorról reméltem valami felvilágosítást kapni, de nem bíztattak semmivel, csak azt felelték, hogy ismét írni kell neki. Benn a belvároson, a Duna-part felé volt még csak sok látnivaló. Órákig elsétálgattam a Duna-parton, szemlélve a gyönyörű palotákat. A Szent István bazilikát, a Petőfi szobrot, amodább a báró Eötvös József, Deák Ferenc és gróf Széchenyi István szobrait, majd az Országházat, előtte a hatalmas Andrássy szoborral. Megtekintettem a Franklin Társulat palotáját, az Est kiadóhivatalát, a Dohány utcában a Tolnai Világlapja hatalmas épületét. Érdeklődve néztem, amint az óriási rotációsgépek épp dolgoztak, nyomták, fűzték a lapokat. Sétálgattam a roppant forgalmú Károly körúton, a Vilmos császár és Mohamed szultán utakon, azután a hosszú Üllői úton, majd a gyönyörű Andrássy úton, végigkocsikáztam néhányszor a földalatti villanyoson is.

 A földalatti
(forrás: wikipédia)

Szétnéztem a Központi Vásárcsarnokban is, hol tömérdek látni- és élveznivaló volt. A Nemzeti Múzeum kertjében is sétálgattam, a Tisza Kálmán téren az új operaszínházat is megszemléltem kívülről, de belől nem tekinthettem meg, mert a nyári szünet miatt a színházak zárva voltak. A Király utca torkolatánál nézegettem az Áldozatkészség szobrát, amodább a gyönyörű Erzsébet téren is gyakran elandalogtam. A Dunán három ízben utaztam a helyiérdekű gőzhajókon. Bámulva szemléltem a hatalmas hidakat, melyek Pestet összekötötték Budával.

 A Vásárcsarnok a 10-es évek végén

Budán két ízben tekintettem szét. Átmentem a világhírű Lánchídon, és a siklón fel Budavárba. Körüljártam a gyönyörű királyi palotát, mely előtt Savoyai Jenő, a törökverő herceg hatalmas lovas szobra áll. Elbolyongtam a Gellérthegy alá, melyet a Szent Gellért szobra díszít. Bekalandoztam a Szent György teret, a Díszteret, melyet a Honvéd szobor díszít. Jártam a Szentháromság téren, körülnéztem a Koronázó Mátyás templomban, mely mellett Szent István király lovas szobra áll. Fölmentem a Halászbástyára, honnan gyönyörű kilátás nyílik a Dunán túl elterülő Pestre.

 A Lánchíd korabeli képeslapon

Kórházunkban minden délelőtt a nagyságos asszonynál kellett beíratni nevét annak, aki a gyönyörű Margitszigetre akart kirándulni. Ilyenek minden nap voltak. Három ízben én is kirándultam a Margitszigetre. Ebéd után egy altiszt vezetése alatt leálltunk a legközelebbi villanyosmegállóhoz, hol megvártuk azt a számú villanyoskocsit, amelyik a Kálvin tér felé közlekedett, melyre aztán felkapaszkodtunk. Ilyenkor sohasem kellett viteldíjat fizetni. A Duna-parton aki akart, tovább is villanyoson ment, aki akart pedig gőzhajóra szállt és azon hajókázott fel a Margitszigetig. A hajó is ingyen szállította a sebesült katonákat.

A gyönyörű Margitszigeten is élvezet volt sétálgatni, szórakozni a szép nyári délutánokon. Voltak ott vendéglők, kávéházak, sporttelepek, fürdők és gyönyörű sétányok. Egy bekerített helyen volt az Auguszta gyorssegélyalapból épített sebesült katonák várakozó helye. Volt ott kuglizó is, melyen mindannyiszor kugliztam. Mások a fedeles bódék alatt hosszú asztaloknál, hosszú lókusokon ülve kártyáztak, olvasgattak stb. Farkasdi szomszéddal le-lesétálgattunk a Duna szélére, s nézegettük a széles Duna hömpölygő hullámait.

 Sört reklámozó plakát 1916-ból
(Szabó Dániel szerk.: Az első világháború című kötetből)

Estefelé 5 órakor, minden ott levő sebesült katona kapott egy nagy pohár sört, egy kis zsemlét egy darab túróval, egy szivart és két cigarettát. Ilyen sok katona tulajdonképpen csak ezért vágyott a Margitszigetre. Természetesen minden kiránduláson megittam két–három pohár sört az augusztusi meleg délutánokon, melyekért nem kellett sehol messze fáradni. De azért legolcsóbb és legjobb sört csak ott ihattam mindig a kórházunk háta mögött levő Simor és Delej utca sarkán. Egy nagy pohár – korsó – jóízű hideg sör ára 20–24 fillér volt, ami nem is volt csoda, mert hiszen Kőbányán voltunk, a sörfőzés hazájában. Minden kirándulásom után, különösen eleinte, fájós lábakkal és kifáradva tértem haza, mert eleintén még a villanyosokat sem vettem igénybe, míg ki nem tanultam, hogy milyen számú kocsik közlekednek az illető helyekre, hová program szerint aznap kirándulni akartam. De később már ha messzebb kellett mennem, sűrűn felszálltam a villanyosra, hol fizetés ellenében, hol nélkül.

Augusztus első napjaiban kirándultam a Városligetbe is. No, még ott volt csak a látványosságok netovábbja. Különösen vasárnap délutánonként volt ott eleven, pezsgő élet. Mindjárt a főbejáratnál ott áll a hatalmas milleniumi emlék. Óriási remek mestermű. Impozáns, magas, oszlopos építmény, melynek oszlopaiban minden királyunk – kik 1000 éven keresztül uralkodtak – hatalmas szobrai vannak kifaragva. A tetején pedig a levegőbe ágaskodó paripák, mintha ugranának le ókori kétkerekű kocsijukkal a szörnyű mélységbe. E félkör alakú építmény előtt áll a felhőkbe nyúló, fehér emlékoszlop, tetején hatalmas női alakkal jelképezve Hungáriát. Ez oszlop előtt áll Árpádnak a honalapítónak impozáns lovas szobra. Amodább a városligeti szép tisztavizű tavon, gyönyörű fehér hattyúk úszkáltak a csolnakázók között.

 Szabadságos katona vizsgálja a pofozógépet a Városligetben
(Érdekes Újság, 1915)

A liget északi sarkában van a játékváros. Itt lehet csak látni a szemnek, és hallani a fülnek sokat. A sok felvirágzott, fényesen tündöklő, sebesen forgó ringlispirek, léghajóhinták, Zeppelin léghajók, cirkuszoknak, komédiáknak se szeri, se száma. Óriási kerek épületben volt elhelyezve Feszty Árpádnak a Magyarok bejövetele című világhírű körképe. Ezt kétszer is megtekintettem. Sokáig szemlélgettem a hatalmas, csalódásig élethű körképet. Azután a barlangi vasútban kocsikáztam egy párszor. Ez is gyönyörű, csodálatos látványosság volt. Majd a keleti útvesztő labirintusban tévelyegtem a tükörfalak között.

Máskor a Henry-féle cirkuszt néztem meg, de ennél nagyszerűbb és csodálatosabb volt a híres Beketow cirkusz. Ezt is meglátogattam négyszer is. És ott oly csodadolgokat, szédítő mutatványokat láttam, mint még soha életemben. Vakmerő, hátborzongató mutatványok fenn a levegőben, egyensúlyozó művészek, elefántok, lovak, kutyák bámulatos mutatványai, gondolatolvasás, jóslás, stb. Általában e csodadolgokat nem lehet leírni, azt látni kellene.

 A Beketow cirkusz plakátja
(forrás: budapestposter.com)

Egyszer bementem a Nemzeti Parkba is, hová csak vasárnap délután lehet belépni. A sok különböző komédiák, látványosságok közt nagyszerű volt a sikló, a kocsiverseny pálya. Mulatságos volt az elátkozott kastély, a mindig forgó nagy hordó, stb. Más alkalommal a Városliget többi részét tekintettem meg. Mindjárt a főbejárónál a Műcsarnok pompás palotája tűnt szemembe. A gyönyörű Stefánia útról letérve, a sportcsarnok előtt megszemléltem a csodálatosan szép allegorikus szoborművet. Ott van a Néprajzi és Közlekedési Múzeum épülete. A Széchenyi szigeten áll a hatalmas Mezőgazdasági Múzeum épülete és Vajdahunyad vára. Amodább a fővárosi pavilon és a szép Széchenyi fürdő.

Végre egy alkalommal meglátogattam az Állatkertet is. Alaposan szemügyre vettem az állatokat. Jónást, a vízilovat, az elefántokat, struccokat, zsiráfokat, oroszlánokat, tigriseket, medvéket, farkasokat, hiénákat, szóval mindenféle állatot. Sok bámulója volt állandóan a pajzán majmoknak, melyek minduntalan megnevettették a nézőket. Mindenféle szelíd és vadállatok, madarak képviselve vannak az állatkertben, melynek gyönyörű sétányain sok nép hullámzik.

B. Sárközy Gergely a Bihar vármegyei Árpád községből 1915. február 15-én vonult be a nagyváradi 4. honvéd gyalogezredbe. A 32 éves gazdálkodó háborús visszaemlékezésének első sorozatában (1-62. rész) a besorozásától az orosz, majd az olasz fronton viselt szolgálatán keresztül az első hazatéréséig követtük nyomon katonai élményeit. A Katona életemből, élményeim, küzdelmeim és szenvedéseim a világháborúban címmel a frontnaplók és levelek alapján 1922-ben eredetileg a családja számára írt visszaemlékezést teljes egészében, a szerző által kialakított fejezetek szerint haladva közöltük. A sorozatindító, bevezető részben írtunk a visszaemlékezőről, a visszaemlékezés történetéről, valamint a forrásközlés módjáról is.

Az első sorozattól eltérően a most közreadásra kerülő folytatásban nem közöljük a visszaemlékezés teljes szövegét, hanem csak az általunk érdekesebbnek gondolt részeket. A szövegkihagyások jelölésére a forrásközlésekkor szokásos szögletes zárójelek közötti három pontot alkalmazzuk: […]. A szerző fejezetcímeit is elhagyjuk, a visszaemlékezést mi tördeljük részekre. Az egyes részeket az előző sorozatot folytatva folyamatosan sorszámozzuk. A kézzel írt szöveg átírásáért Péter I. Zoltánnak tartozunk hálás köszönettel.

Következő rész: „Gyógyultan, csapathoz”

Összes rész: B. Sárközy Gergely visszaemlékezése 1-85. rész