Dr. Kemény Gyula ezredorvos blogon közreadott naplójában különleges leírásokat olvashatunk az irányítása alatt álló segélyhely működéséről. A katonaorvos a háborút követően néhány tanulmányban is összefoglalta első világháborús tapasztalatait. Ezeket az írásait, amelyek kiegészítik, értelmezik, összegzik a naplóban írtakat, szintén közlésre érdemesnek gondoljuk. Az 1937-ben megjelent alábbi cikkében a nagyváradi 37/IV-es zászlóalj segélyhelyének általa vezetett veszteség-statisztikáját elemzi, miközben képet ad a leggyakoribb halálokokról és a legsúlyosabb sebesülésfajtákról is.

Bilekben, a montenegrói határon, a nagyváradi 37-esek önálló zászlóaljánál szolgáltam mint ezredorvos, zászlóalj orvosfőnök, amikor 1914-ben kitört a világháború. Montenegró nem várt a hadüzenetre. Ott lent már július 14-én nagy veszteségeink voltak. Montenegró a vöröskereszt egyezményt nem írta alá, így a sebesültekkel szemben sokszor embertelen bánásmódot nem lehetett hivatalosan a világ ítélőszéke elé bocsátani.

Mint a többi szolgálati ágban, úgy az egészségügyi szolgálatban sem számolt senki a későbbi óriási igényekkel. Pl. senki sem akadt a hegyidandár tisztikara között (egy egész dandár volt Bilekben), aki 3 hónapnál hosszabb időt jósolt volna a világháborúnak. A nagy tiszti étkezdében, a különféle fogadásoknál egyenesen »legázolták« azt a pár pesszimista bajtársat, aki arra merészelt fogadni, hogy Párizsban nem szeptember 12-én, hanem 15-én fog bevonulni Kluck német tábornok. Vagy pl. egészségügyi téren is olyan általános tájékoztatást kaptunk, hogy az egész Monarchiában kereken 100.000 sebesültre lehet számítani. Ebből 60.000 fog esni Ausztriára, 40.000 pedig Magyarországra. A vége az lett, hogy az évekig tartó háborúban csak halottakban 1.200.000 embert vesztett a Monarchia.

Minden szolgálati ág egyetlen szent célra, a győzelemre van beállítva. Egyiknek a megbénulása, avagy csak részleges kiesése is súlyos következményekkel jár. Tehát mindegyik szolgálati ág 100%-ban egyformán fontos, akár élelemről, ruházatról, lőszerről, vagy egészségügyi ellátásról, stb. van szó. A betegeket, vagy sebesülteket pl. hiába látnók el a legjobb felszereléssel, élelemmel, lőszerrel stb. Ezeket előbb meg kell gyógyítani, újra harcképessé tenni. Ez lesz az orvos feladata.

A katonaorvos kötelessége a katonának egészségét, s így harcképességét megtartani. Ez a szolgálat két körre oszlik. Egyik a kisebbik, a már békében is begyakorolt része, a betegségekkel küzdő mindennapi egészségügyi szolgálat, a másik pedig a sebesültek ellátása.

Az alábbiakban a sebesültekről, illetve azoknak ellátásáról, megsegítéséről értekezem.

* * *

Zászlóaljnál — a legkisebb önálló egységnél — vagyunk. Tehát ott, ahonnan a sebesülteknek szinte 99%-a adódik. Az orvosi szolgálati ágat itt a segélyhelyek képviselik. Nem állítok fel új fogalmat, amikor ama közismert tényre hivatkozom, hogy minden egyes szolgálati ágnak, így az orvosinak is, tulajdonképpeni harcos állománya itt teljesíti kötelességét.

A segélyhely az a hely, ahová a sebesültek a gránáttölcsérekből, a különféle apró fedezékekből, a lövész- és futóárkokból, a kavernákból, részben saját lábukon, részben társaik segélyével, az eső, a köd, a sötétség védelme alatt valahogyan eljutnak, ahol legelőször részesülhetnek orvosi kezelésben. Itt van az orvosi működésnek, ennek a végtelen hosszú láncsorozatnak az első szakasza. A sebesült e szakaszban belekerül a sokszor súlyos tragédiákat magába rejtő, óriási és több különleges ágat magába foglaló egészségügyi »gyárüzembe«, amelynek mintegy a legelső vonalakba előretolt karja, első állomása a segélyhely. Itt dolgozik a Szolgálati Szabályzat által az elől harcoló csapathoz parancsolt, állományilag is odatartozó orvos, miközben jóban, rosszban egyaránt viseli katonaállományú bajtársainak minden súlyos terhét és életveszélyét.

A következőkben teljesen hiteles választ szeretnék adni arra a méltán érdekes kérdésre, hogy mekkora volt a vesztesége az egész háború alatt az olyan önálló zászlóaljnak, amely résztvett a monlenegrói-hercegovinai-boszniai-szerbiai és az olasz harctereken számos előrenyomulásban, visszavonulásban és védekező állásban lefolyt harcokban. Az említett nagyváradi 37. gyalogezred IV. bileki önálló zászlóaljáról van szó, amelynél minden megszakítás nélkül 1918. február hó 15-ig szolgáltam mint zászlóalj orvosfőnök. Kizárólag a hitelesség szempontjából említem fel, hogy — kevés kivételtől eltekintve — a segélyhelyen orvosi kezelésben részesült, valamint az elesett és eltűnt katonák nevét, rangját, a sérülés nemét, a sebesülés földrajzi helyét, idejét, az eltemetési helyet stb. feljegyeztük. A helyszínen készült és összesen 7543 nevet tartalmazó vaskos füzet ma is birtokomban van.

Az említett zászlóalj alábbi veszteség-kimutatásai az 1914. évi július hó 14-től 1918. január hó l-ig, tehát három és fél évre vonatkoznak. Arra az esetleges kérdésre vonatkozólag pedig, hogy hogyan lehetett ott a helyszínen, éveken át, mindennapra kiterjedő és az aprólékos részleteket is felölelő feljegyzéseket készíteni, egyrészt választ ad maga az említett eredeti füzet, másrészt pedig tisztán önkéntes vállalkozás, illetve megszervezés dolga az egész. Az a körülmény pedig, hogy nemcsak az egyes századok, hanem maga a zászlóalj is pontos állományt vezet az élelmezési létszámról, csak megkönnyítette, hitelessé és pontossá tette az említett veszteségkimutatást. A sebesültekre, betegekre, halottakra vonatkozó feljegyzésekben kizárólag csak azok szerepelnek, akik a saját zászlóalj segélyhelyén részesültek kezelésben. A halottaknál pedig csak azok, akiket vagy a segélyhely temettetett el, vagy akiknek az igazolványi jegyét a segélyhely átvette. Mindennemű más veszteség, más létszámhiány névszerint és elkülönítve mint »eltűnt« van feltüntetve, mert ezek a zászlóaljra nézve tényleg eltűntek. Egyébként a kérdéses füzet (Verlustliste) az alábbi rovatokat tartalmazza az eredeti német szövegben:

Leicht = kék (könnyű), schwer = piros (súlyos), halott = †, Vermisst = E (eltűnt), Krank = K (beteg) jelekkel van megjelölve. Az 1,90 kor. a zsebben talált pénz.

A valóságban azonban még a legpontosabban vezetett veszteségi lista is bizonyos vonatkozásokban helyesbítésre szorul:

1. Minden háborús irodalomban szinte egyöntetűen hiányzik a százalékos számításoknál annak a felemlítése, hogy milyen létszám alapján történt a kiszámítás. Pedig ez a körülmény lényegesen változtat az eredményeken. A háború második felében a mi csapatainknál is háromféle állományt különböztettek meg: élelmezési létszámot (Verpflegsstand), fegyveres állományt (Waffenstand)) és harcos állományt (Feuergewehrstand).
2. Az »eltűntekkel« is ahány szerző van, annyiképpen számol. Egyesek a halottakhoz, mások részben, vagy egészen a hadifoglyokhoz számítják őket. Viszont tényként kell elfogadni, hogy számos ama halottak száma, akikről a hadakozó felek egyike sem tud (»névtelen katona«).
3. Leglabilisabb azonban a könnyű és súlyos sebesültekre vonatkozó számítás. Eltekintve attól, hogy ennek a kérdésnek az elbírálásánál nagy mértékben közrejátszik a kezelő orvos egyénisége is, sok tényleg könnyűnek számító sebesülés vált később súlyossá és viszont. Nem is szólva arról, hogy a segélyhelyről még a haldokolva elszállítottakat is mindig mint súlyosakat tartják nyilván.

Mennyi volt a zászlóalj vesztesége egy-egy ütközet alkalmával?

Erre a kérdésre minden pontos adat ellenére még csak megközelítőleg sem lehet elfogadható választ adni, mert a veszteségek nagysága szinte fel sem sorolhatóan sok mellékkörülménytől függ.

Pl. 1915. VII. 23—24-én az Isonzó melletti 2453 m Krn nevű magaslaton az ellenség támadott. A zászlóalj fegyverállománya 684 főből állott. A két napos ellenséges támadás 180 könnyű, 56 súlyos és 68 halott (eltűnt egy sem volt), összesen 304 főnyi veszteséggel járt, ami a fegyverállományunknak 41%-át tette ki.

Egy másik esetnél, 1917. májusában, a híres X. isonzói csatában, amikor egyrészt a zászlóalj ment ellentámadásba a Monte Santo-ra, másrészt az egyesült angol-olasz csapatok intéztek ujabb és ujabb ellentámadásokat ellenünk, az ellentámadás megkezdése előtti napokban, 104 beteg leadása után, 468 főnyi fegyverállománnyal indult el a zászlóalj a Monte Santo-ra. A három napi (23-25) kölcsönös támadások után halottakban, sebesültekben és eltűntekben (22) 288 főt, tehát a fegyverállomány 61,5%-át vesztette el a zászlóalj.

Az 1917. X. 24-i Tolmein-i nagy áttörésnél viszont, ahol tehát mi támadtunk és nagy veszteségre voltunk elkészülve, mindössze csak 84 főt vesztettünk.

A segélyhely forgalma 1914. július 14-től—1918 január 1-ig általában

1. Orvosi nyilvántartásba került a segélyhelyen összesen 7543 fő.
2. Orvosi kezelésben részesült a halottak és eltűntek (604 + 1222) levonása ulán összesen 5715 fő.
3. Sebesültek száma (halottak, eltűntek és betegek levonása után) összesen 3976 fő.
4. A »K. u. k. JB. 4/37« vesztesége volt (sebesült, halott, eltűnt, beteg) összesen 6271 fő.

Feltűnő ama körülmény, hogy a segélyhelyen kezelésben részesültekből 1272 fő, tehát a kezeltek 16.8%-a idegen csapatbeli sebesült volt, amiben, többek között, a segélyhelynek alkalmas helyeken való felállítása is közrejátszott.

Másik érdekes körülmény, hogy az összes orvosi kezelésben részesülteknek (7543) csak 52,7%-a (3976) volt sebesült.

A segélyhely forgalma 1914 július 14-től 1918 január l-ig részletezve

1. A zászlóalj rendszeresített hadiállománya a háború kezdetekor 1160 fő volt. A későbbi állományok azonban egyre kisebbek és kisebbek lettek. A legjobb esetben 900, de túlnyomó esetben csak 600-800 között mozgott az élelmezési létszám. Ha a legjobb esetet — állandó 800 főnyi létszámot veszünk alapul, akkor a 6271 főnyi veszteséget tekintve — elméletileg 7,8-szer kellett a 3½ év alatt a zlj.-t újra és újra felállítani.
2. 1914-ben a szerb-montenegróihadjárat ideje alatt, tehát 5½ hónap alatt 1708 volt a zászlóalj összvesztesége. Jellemző, hogy 1917-ben az olasz fronton egy egész év alatt 1690, tehát csak 18 fővel volt kevesebb a veszteség.
3. Az összes eltűntek száma 3½ év alatt 1222 fő volt. Ebből 677 (53,4%) esett az 5½ hónapos montenegró-szerbiaifrontra.
4. Az 1138 legénységi és 22 tiszti főből álló zászlóaljnál a tiszti és legénységi veszteség általános aránya 3½ év alatt a következő volt: 

A 3976 főnyi sebesülés megoszlása a sérült testrész szerint

Koponyasérülések

A háború első idejében aránylag rendkívül sok volt a fejsérülés. Ennek a magyarázatát két dologban kell keresnünk. Egyik volt ama körülmény, hogy az orosz-japán háborúban először alkalmazott lövész- és futóárok-rendszer úgy a szerb, bolgár, valamint a világháború első éveiben is csak nehezen tudott meghonosodni. Különösen áll ez a rohamozni szerető magyar csapatokra. A másik körülmény a fejét védő sisak késői bevezetése volt. A 815 fejlövésből 510 a sisak nélküli időre esik! A háborús irodalom statisztikája szerint a sisak bevezetése után 70-75%-kal csökkent a fejsérülések száma. Statisztikai adatok, boncleletek, a laboratóriumokban megőrzött agyrészek (Wilhelms-Akademie, Berlin) igazolják ama tényt, hogy minden hadviselő fél közt legjobb volt a nálunk is használt német sisak, amelyen az érintő (tangentialis) irányból becsapódó fegyvergolyó egyáltalában nem is tudott áthatolni. A merőlegesen becsapódó golyó, ha behatolt is az agyba, sohasem sodort magával sisakrészeket, ezeket a veszedelmes másodlagos (sekundär) lövedékeket, hanem csak egyszerűen széttolta maga előtt a sisak anyagát. Ezzel szemben a más eredetű sisakokon áthatoló és az agyban rekedt golyót a sisakból levált repeszdaraboknak egész kis tömege vette körül és segítette elő a rendesen halálos fertőzést, megakadályozva így az esetleges szerencsés golyó eltokolódást. Sőt még az érintő lövések hatására is lepattant a sisak belső felszíne és felületes fejsérüléseket okozott, ami a német sisakoknál sohasem fordult elő, legfeljebb csak behorpadt. 

Az orvosnak rendkívül nehéz a helyzete a mindig súlyos, igen sokszor eszméletlen koponyasérülteknél, akik minden esetben a legnagyobb nyugalmat igénylik, és akiket a lehető leggyorsabban, a legnagyobb kímélettel és ülőhelyzetben kellene elszállítani a harcvonalból. Ezek az életmentő követelmények azonban csak az emberek által vitt hordágyon, vagy a sebesültszállító gépkocsikban valósíthatók meg, feltéve, hogy az utak, a pergőtüzek ezt megengedik.

Mellkassérülések, tüdővérzések

A háború első éveiben mindenki könnyű sérülésnek tartotta a mellkaslövést. Talán azért, mert ezek a sebesültek hosszú ideig voltak kórházi kezelésben, miközben szétszóródlak az anyaországban és úgy szerepeltek, mintha végül meggyógyultak volna. Pedig a később feldolgozott statisztikák szerint 30-40% közt mozgott a mellkaslövések halálozási létszáma. A híres német mellkassebésznek, Sauerbruch-nak közlése szerint, az általa kezelt 22.000 mellkaslövéses sebesültnek 36%-a halt meg. A halottak között volt 836 olyan, akiknek látszólag teljesen egyszerű, úgynevezett »sima« mellkaslövésük volt. Röviden: a világháború tapasztalatai szerint a mellkaslövési sérülések közül minden harmadik halálos. A halálozás igen tekintélyes része rögtön, vagy pár órán belül, már ott elől a harcvonalban, következik be. Mi okozza ezt a gyors halált?

1. A tüdővérzés okozta elvérzés, amellyel szemben, az elülső harcvonalban uralkodó állandó vis major miatt, majdnem teljesen tehetetlenek vagyunk. A tüdővérzés egyetlen, legelső és legfontosabb életmentési követelménye a feltétlen nyugalom lenne. Ott elől azonban minden inkább van, mint nyugalom. Bár mindenki tudja, hogy tüdővérzésnél minden rázódás, zökkenés, rázós járművön való szállítás, időelőtti felkelés, saját lábon való menetelés stb. egyenesen életveszélyes, és mégis mennyi küzdelemben, ellenszenves megítélésben, az orvosi tudásnak helytelen kritikájában stb. van része annak a lelkiismeretes csapatorvosnak, aki egyelőre azért nem engedi a tüdővérzettet a többiekkel együtt elszállítani, mert sok tapasztalatából tudja, hogy az ilyen sebesülteknek jó része a szállítási nehézség következtében már útközben elvérzik. Rendesen éjjel, világítás nélkül, úttalan-utakon, árkon-bokron keresztül történik ez a szállítás, a legelső járműig, amely jármű legtöbbször tovább rázza ki a tüdősérültből a lelket.
2. Van a mellkaslövésnek egy másik igen gyakori súlyos tünete is, amikor a megnyitott mellkasba fütyülve árad be a levegő, hogy eltüntesse a mellkasi negatív nyomást és így összenyomja a tüdőket, hogy aztán lassú fulladás oltsa ki az életet. Ezt a minden légzésnél jelentkező fütyülő-sustorgó hangot abban a környezetben, a sok irányban lefoglalt orvos sokszor észre sem veszi. De majdnem mindig meghallja maga az eszméleténél levő sebesült, aki azonban nem is sejti ennek a tünetnek súlyos következményeit. Sőt elég gyakran egymásra fogják ezt a lélegzést kísérő szokatlan hangot. A mellkassérültek ellátása már a felemelésnél, letevésnél, ültetésnél, stb. is nagy szakértelmet és lelkiismeretet igényel. Mint több más esetben, ennél a sérülésnél is mennyire fontos dolog lenne tehát, ha a csapat egészségügyi személyzetét a valóságban is a műveltebb egyénekből válogatnák ki.

Míg a tüdővérzésnél, amint már említettük, az orvos majdnem tehetetlen, addig a megnyitott mellkasnál egyenesen életmentő fogással él akkor, amikor a rendesen kicsi sebnyílást valamilyen légmentes anyaggal elzárja, beragasztja. Erre a célra rendelkezésre áll a sebkötés fölé helyezett Mosetig vászon, a sebkötöző csomag vízhatlan vászna, amelyeket a mindig kéznél levő leukoplasttal, vagy mastizollal ragasztunk a bőrhöz. Sőt a leukoplast egyszerre szolgálhatja mind a két célt is.

Még egyszer hangsúlyozni szeretném, hogy csakis a nagy lényeget véve tekintetbe, a legkitűnőbben berendezett szanatóriumban sem lehet mást tenni a tüdővérzésnél, mint a feltétlen nyugalmat biztosítani a betegnek. Könnyű ezt békében megtenni. Háborúban azonban, ez a különben is csak relatív értelemben megvalósítható nyugalom, csakis hátul a kórházakban volna elérhető. De amíg az út elvisz odáig, addig sokkal nagyobb veszélynek tehetjük ki bajtársunkat. Ott elől a pokolban nehéz minden önuralom. Még nehezebb lesz az önuralom megtartása a pánikszerű állapotba került sebesültnél. Tehát az orvosnak vállalnia kell a hozzá nem értés részéről megnyilvánuló ódiumot, akár szállítás, akár az el nem szállítás miatt állott is be a katasztrófa. Mindig csak akkor szabad szállítani, ha a fenti tapasztalatok figyelembevétele mellett, azzal sokkal többet használunk, mint ártunk.

Haslövések

Azok között a súlyos sérülések között, amelyeknél a sebesült teljes öntudatánál van, legrettegettebb a haslövés. Ezt a harctér minden egyes katonája tudja is. A legtöbben, ha támadásról, stb. van szó, már előre azzal védekeznek, hogy az ütközetet megelőzőleg koplalnak, vagy csak folyadékot (feketekávét) isznak. Mindenesetre ez az eljárás igen hasznosnak és célszerűnek látszik.

Még a búr háború idejében az volt az egyöntetű sebészi felfogás, hogy: »a haslövött meghal, ha megoperálják, de meggyógyul, ha magára hagyják.« Abban az időben ugyanis a hassérültet csak napok múlva operálták meg, előzetes erősítési eljárások után. Ebben az értelemben akkor is és ma is igaz a fenti megállapítás. Az új életmentő elgondolás, illetve tapasztalt igazságok megállapításának dicsősége a németeké. A németek ugyanis jól kiépített állásokban, egyes megfelelő helyeken, közvetlen a lövészárkok mellett, mélyen a föld alatt, avagy megfelelő pincékben valóságos kis műtőhelyiségeket rendeztek be a világháború alkalmával. Így a hassérültek a sérülés után akár 1-2 órán belül is már műtőasztalra kerültek. Így dőlt meg az addigi nagy elv, hogy a haslövést nem szabad operálni, és ezen az alapon épült ki a haslövésekre vonatkozó, számtalan sok tapasztalati tényen nyugvó mai eljárás.

A világháború sok évtizeddel vitte előre egyszerre és ugrásszerűen a sebészetet, annak is különösen a hasi sérülésekre vonatkozó ágát. Anyag túlságos bőségben akadt. Azóta az összes háborús nemzetek orvosi irodalma feldolgozta az idevágó hatalmas orvosi statisztikát, amely 100%-ban világítja meg a hasi sérülések helyes gyógykezelésének alábbi elveit:

1. A megoperálható (operabilis) haslövéses sebesülteknek, — akik a sebesülés után, a szállítási időt is beleszámítva, 4-6 órán belül kerülhetnek műtőasztalra — 45-50%-a műtéttel megmenthető.
2. Ellenben, akik a sebesülés után csak 6-12 órán belül juthatnak műtétre, azoknak 94-96%-a meghal.
3. A sérülés után 12 óra múlva, vagy még később végzett műtétnek már alig van értelme. A halálozás a műtét dacára is rendszerint 100% lesz.

És mi okozza a nagy halálozási számot? A rögtöni halálnak rendszerint a shock néven ismert súlyos idegmegrázkódtatás, az idegegyensúly felbomlása és ennek következménye lesz az oka. Az 1-2 órán belüli halálnak oka az aránylagosan lassú elvérzés. A többieknél pedig a fertőzött lövedék és a bélroncsolások következtében kifejlődő gennyes hashártyagyulladás idézi elő a halált, amely rendszerint az 5-6. napon következik be.

Ezek után joggal nevezhetjük a háború haslövéses sebesültjeit a háború halálraítéltjeinek, akiknek azonban a fele kegyelmet kaphatna, ha még idejében a műtőasztalra kerülhetne. Ott áll tehát a csapatorvos megint a vis major halmozata előtt. Kétségbeejtő az ő helyzete is. Mindegyik sebesültnek benne van végső reménye és nem rajta múlik, ha esetleg a napokig is tartó pergőtűz miatt vagy nem tud szállítani, vagy hiányzanak a határozott időre szükséges, megfelelő szállító eszközök, vagy pedig ugyancsak rajta kívül fekvő okokból már régen megkésett az idővel.

Mit tehet ilyenkor a csapatorvos? A kényszerítő körülmények és egyéb sajátságos viszonyok mindenféle lehetetlen, soha nem várt összejátszása rákényszerítik arra az eljárásra, amelyről jól tudja, hogy már rég idejét-múlta, nevezetesen a rendes viszonyok közt nem is létezhető, úgynevezett »konzervatív« kezelésre. Vagyis addig is, amíg a hassebesültet legalább az egészségügyi oszlopig elszállíthatjuk, hagyjuk őt a segélyhelyen, vagy erre a célra alkalmas és védett kavernában, pincében, stb., megfelelő felügyelet mellett. Az első napok tüneti kezelése: a legnagyobb nyugalom, feketekávé, tea (kanalanként), ópium, morfium, szomjúságcsillapítás, szívműködést erősítő injekciók, stb. És ezzel minden lehetőt meg is tettünk, amit az adott helyzetben megtehettünk.

Nyelvsérülés-légcsősérülés

Még két olyan súlyos és életveszélyes sérülést említek fel, amelyek még a legedzettebb sebészt is igen kemény próbára teszik. Ezek: a légcsőnek és a nyelvnek a sérülése. Mindkét sebesülés pár percen belül képes az életet kioltani. Mindkettőnél az elvérzés és a megfulladás idézheti elő a halált. A légcsősérülésnél annyiban látszik könnyebben kivihetőnek a gyors beavatkozás, hogy aránylag gyorsabban megkezdődik az egyre növekvő eszméletlen állapot, amely alatt már úgynevezett »engedelmes« beteggel van dolgunk. Nem úgy azonban a nyelvsérülésnél.

A nyelvsérültnél ugyanis egyelőre eszméletlenségről szó sincs. Itt a hatalmas vérzés uralja a helyzetet. A szájat elöntő és a légvételt is akadályozó, gyakran az úgynevezett »cigányútra« kerülő vértömeg fullasztó hatása ellen úgy védekezik a sebesült, hogy vagy négykézláb helyezkedik el a földön, vagy legtöbbször hasrafekszik; mialatt részint erős krákogással, részint pedig a keze ujjaival igyekszik a szájában egyre gyülemlő vért eltávolítani. Közben hörgő hangon és kézintegetéssel kér segítséget. Ennek a segítségnek azonban majdnem mindig egy nem várt, szokatlan körülmény áll útjában: a sebesült ugyanis sehogysem akar hanyatfordulni, mert akkor a torokba hátrakerülő vér miatt rögtön fulladási tünetek lépnek fel nála. Valóságos harcszerű birkózás, erőszakos megfékezés árán és csak többeknek a segélyével sikerül a sebesültet hanyatfordítani. Most következik azonban a még nehezebb része a dolognak; a szájba bejutni, a nyelvet előrehúzni és a vérző részeket alákötni. Alkalmazásba kerül a száj kifeszítésének céljából többféle tárgy, így a késnyél, deszkadarab, kanál, a nyelvlapoc, sőt esetleg a szájtágító műszer is. Ha van még rá idő azokat gyorsan előteremteni, mert hiszen az ilyen sebesülthöz a sebesülési helyre oda kell szaladni, ami szintén nem olyan egyszerű. A nyelv kihúzására csak egyetlen egy műszer alkalmas: a golyófogó. A kézzel való kihúzás, csak elméleti értékű. A vérzőhely lefogására pedig a lehető legjobb és leggyorsabb segítség az erős érlefogók feltevése, amelyeket a nyelven lógva kell hagyni. Szabályszerű lekötésről ugyanis csak később és leginkább az egészségügyi oszlopnál, a kórházban lehet szó. A szállításnál is nagy körültekintéssel kell eljárnunk. Lehet még egy utólagos súlyos körülmény is, amely gondatlanság esetében, főleg éjjel okozhat nagy veszedelmet. Ugyanis a vérző helyekre alkalmazott érlefogó-varrat következtében néha annyira megduzzad a nyelv, hogy alig fér el a szájban, ami a légzést igen akadályozza. Az esetleg magárahagyott sebesült ilyenkor addig próbálja előrehuzogatni a nyelvét, hogy rést kapjon a levegő számára, amíg lecsúszik az érfogó, stb. és minden kezdődik újra elölről.

Az első nyelvsérülési esetem egy hatalmas termetű bosnyák hadnagynál volt. Amíg értem szaladtak és amire odaértem, már az egyik tiszttársa és egy legénységi állományú egyén formálisan »kibírkózták« belőle az életet. Nem tudtuk megmenteni. Elvérzett. Mint az orvosok túlnyomó része, én sem láttam még soha ilyen esetet. Még két hasonló sérüléssel volt dolgom. Mindkét esetben csak a legnagyobb nehézségekkel sikerült az elvérzést megakadályozni. Az esetleges elméleti tanácsokra azt kell mondanom, hogy egyrészt a békeéletben háborús nyelvsérülésekhez hasonló nyelvsebesüléseket szinte sohasem láthatunk, a szakkönyvek is pár sorban intézik el ezt a kérdést. Másrészt pedig segélyhelyen vagyunk, piszkos-sáros kavernában-pincében, stb., pislogó világítás mellett, minden szakszerű segítség nélkül, esetleges fegyvertűzben, stb. Ezen okok miatt igyekeztem ezt a ritka és sok nehézség árán megsegíthető sebesülést hosszabban ismertetni.

A cs. és kir. 37/IV. zászlóalj veszteségeinek (6271 fő) megoszlása

1. A véres veszteségek aránya tehát 3½ év alatt a következőképen oszlott meg:
   Könnyű sebesült: 30%
   Súlyos: 13%
   Halott: 9,7%
   Ezek az eredmények lényegesen eltérnek a közismerten használt 50% könnyű, 25% súlyos és 25% halott számértékektől. Azonban hiányzik még a 19%-nyi »eltűnt« veszteség beszámítása. Hogy az »eltűntek«-ből mennyi az egészséges fogoly, a halott, a sebesült, azt sohasem lehet megtudni.
2. Feltűnően nagy a véres veszteség a sebesültvivőkben (93 fő a betegek levonása után). Ebben a számban természetesen nem csupán a kiképzett egészségügyi legénységről, hanem azok pótlására a századoktól vezényeltek is benne foglaltatnak. A valóságban azonban ezek is, habár nem voltak előzetesen kiképezve, mint sebesültvivő katonák sebesültek, illetve haltak meg. A békebeli kiképzett sebesültvivők legnagyobb része Szerbiában és a Montenegró elleni harcokban esett el. Ebben az időben még az volt a közhit, hogy a vöröskereszt szalag megvéd a harctéren, miért is egyes parancsnokok a legnagyobb tűzben is előrezavarták a hordággyal felszerelt, kitűnően látható és jó célt szolgáló sebesültvivőket. Így ők is épp úgy áldozatul estek az ellenséges fegyvertűznek, mint a puskával védekezni tudó, harcoló legénység.
   Sebesültvivő-pótlást az egész háború alatt sohasem kaptunk. Ezekről a csapatorvosnak kellett gondoskodnia. Az ilyen kiképzés igen gyorsan ment, mert anyag volt bőven. Az emberek azonban nem akartak sebesültvivőknek jelentkezni, mert különösen a kitüntetések és a szabadság adományozások alkalmával, de még inkább a nehéz és veszélyes munkájuk méltánylása terén állandóan igen lekicsinylő és hátrányos megítélésben volt részük.
3. Az igazságnak tartozunk azzal, hogy a 3½ év alatt összesen 27 öncsonkítási eset fordult elő. Egy esetet kivéve, valamennyi Szerbiában. Az addig nálunk szokatlan és ismeretlen öncsonkítás egy mellénk került zászlóaljról ragadt át a legénységre és a szabadságolás kierőszakolása céljából pár napon belül járványszerűen kezdett elterjedni. Így a saját tisztiszolgám is ezen a módon igyekezett a szolgálat alól kibújni. Azonban a hirtelen alkalmazott statáriális eljárás 3 héten belül végleg megszüntette ezt, a harctér elkerülést célzó eljárást.
4. A katonára nézve legsúlyosabb cselekedet, a hazaárulás számbamenő átszökés az ellenséghez. Az egész háború alatt mindössze négy esetben fordult elő.

A valóságban a mi magyar zászlóaljunknál teljesen ismeretlen fogalom volt ez a hazaáruló cselekedet. Az a két oláh nemzetiségű tiszt is, akik átszöktek, már békében is közismert magyargyűlölők voltak. Tisztiszolgáikat — szintén oláhok — egyenesen kényszerítették az átszökésre. Tény azonban, hogy bár sok románnyelvű magyar állampolgár tiszt szolgált a zászlóaljnál, de hasonló eset sem azelőtt, sem azután többször nem fordult elő.

Mitől sebesült meg a segélyhelyre került katona:

A fegyvergolyótól megsebesültek túlnyomó része, valamint a 17 szuronysebesülésből 15 és az egyetlen kardsérülés mind a montenegrói-szerbiai harctérre esik. Gránát-srapnell sérülés elég ritka esetben fordult elő 1914-ben, akkor is csak kisebb kaliberű gránátoktól. Az annyi áldozatot szedő súlyosan fertőzött sebek Montenegróban-Szerbiában sokkal ritkábban fordultak elő, éspedig azért, mert a túlnyomólag kézifegyvertől származó sebesülések közel sem annyira fertőzők, mint a gránát-aknasérülések. Utóbbiak az olasz fronton szerepeltek igen nagy számban. A háború későbbi folyamán már minden törekvés arra irányult, hogy minél erősebb lövészárkok-kavernák stb. épüljenek ki. Az arcvonal megmerevedésével aztán együtt jár egyrészt a nagy kaliberű gránátok és aknák alkalmazása, másrészt a következményes sebfertőzések óriási lehetősége, amit a helyben eltemetett halottak, a tábori pöceárkok (latrinák), szóval a nagymértékben fertőzött talajföld idézett elő. Így érthető ama feltűnő körülmény, hogy míg a szerb-montenegrói harctér 777 sebesültjéből mindössze csak 148 volt a halott, tehát 10%, addig az olasz harctér 3308 sebesültje közül 456, tehát 19% halt hősi halált.

A sebfertőzések igazi okozói nem annyira maguk a lövedékek, hanem inkább azok a tárgyak, anyagok, amelyeket az eredeti lövedék belesodort a sebbe, tehát az úgynevezett másodlagos (sekundär) lövedékek. Ilyenek pl. a föld, a deszka és a drótdarabok, kavicsok, ruharészek, gombok stb., amelyek mind meg vannak fertőzve a talajtól. A sebfertőzés szempontjából legveszedelmesebbek az aknák, mert ezek éppen a talaj legfelső, tehát a legfertőzöttebb részét, és az arra beépített tárgyakat röpítik bele a sebekbe. A sebfertőzés szempontjából tehát a sorrend a következő: akna, kézigránát, gránát, srapnell, fegyvergolyó, szurony és végül, legalábbis a szerbiai és olasz harctéren olyan ritka és csak a háború első hónapjaiban észlelt kardvágás.

Mikor kapta a sebesült az első kötést?

Tekintve az arcvonal állandó hullámzását, a lövészárok rendszer rendkívüli komplikált labirintusát, az állandó lövedékbecsapódásokat, a sebesülteknek nagy nehézségek és veszedelmek árán való megközelíthetőségét stb., az első pillanatra nagyon megnyugtatólag hat az a fenti tény, hogy a 3 és ½ év alatti, tehát mindenféle harchelyzetre és körülményre vonatkozó időkben, a sebesültek 70%-a már az első órán belül be volt kötözve. Ez a 70%-os számadat azonban főképpen a könnyebb sebesültekre vonatkozik. Az igazi súlyos sebesülteket nem ezek között, hanem inkább a 26,6%-ban kell keresni. A statisztika szerint ezek 1 órán túl, de 12 órán belül kapták meg a kötéseiket. Akik pedig 24 órán belül, illetve még azon is túli időben részesülhettek csak az elsősegélyben, azok mindenképen súlyos sebesültek voltak, vagy azokká váltak. És pedig azért, mert vagy nem lehetett őket megközelíteni, mivel az ellenség és a saját drótakadályaink közt, illetőleg valamely mélységben feküdtek, vagy csak hosszabb idő után, vagy egyáltalában nem is lehetett rájuk akadni. Volt rá eset, hogy pl. egy combtöröttet csak a harmadik napon lehetett a rajvonalak közül behozni, amikor a sebben nyüzsgő férgek tömegét csak többszöri jód- beöntéssel lehetett onnan eltávolítani.

Ki adta az első kötést?

1. A közel 4000 sebesült közül csak 390 katona kötötte be saját maga a sebét. Első pillanatra kevésnek látszik ez a szám. A valóságban azonban inkább soknak mondható, mert pl. még a sebkötözésben jártas orvos is csak nagy ügyeskedéssel tudja ellátni saját maga sérülését, még kevésbé képesek erre azok az egyszerű emberek. Az a 390 sebesült túlnyomó részben valahol egyedül, valamilyen kikülönített helyen vagy állásban volt sebesülése alkalmával. Számtalanszor láthattuk, hogy a sebesülés alkalmával hogyan sietnek a szomszédos harcosok a bajtársaikon segíteni, mint ahogy a fenti adatok szerint 532 esetben (13%) így is történt. Tehát 922 esetben (390 + 532), vagyis kereken 23%-ban (9,8+13,4%) az első segélyt nem hozzáértők, hanem laikusok nyújtották. Ez nem is lehet máskép, ha meggondoljuk, hogy egy századnyi legénységre, tehát az akkori időben átlag 240-250 emberre összesen 8 sebesültvivő és egy egészségügyi altiszt esett.
2. A 3976 sebesült közül 2263-nak — kereken 57%-nak — sebesültvivők nyújtották az első segélyt. Ha vissza gondolunk a világháború nagy harcaira, és ha tekintetbe vesszük, hogy akkor a négy századból álló zászlóaljnak összesen 36 egészségügyi katonája volt, akiknek nem is annyira a kötözés, hanem inkább a gyors szállítás volt a legfőbb és legnehezebb teendője, akkor elmondhatjuk, hogy a 2263 esetben általuk nyújtott elsősegély elsőrangú teljesítmény volt.
3. Úgy az első pillanatra talán visszatetszőnek, sőt érthetetlennek látszik, hogy a közel 4000 sebesültből kerek számban csak 800 sebesültnek adta ott a segélyhely orvosa az első kötést. A valóságban azonban ez is sok volt. Ideális elgondolásban ugyanis, egyes eseteket kivéve, nem is volna szabad előfordulni, hogy a sebesült a segélyhelyen kapja meg az első kötést, hanem azt már a századán belül kell megkapnia. A hosszan kiterjedő zászlóaljnak valahol a közepe mögött levő segélyhelyen működő orvoshoz vagy a saját lábukon, vagy hordágyon, sátorlapban, stb. hozva kerülnek a sebesültek. Ezeknek az elsősegélyt vagy önmaguk, vagy a bajtársaik, vagy a sebesültvivők, végül pedig az egészségügyi altiszt nyújtja. Ez volna az ideális helyzet.

A valóságban azonban az történik, hogy az összes súlyosak mellett, a könnyű sebesültek túlnyomó részénél is az orvos leveszi a kis sebkötöző csomagból készült kötést és teljesen új, szakszerű kötést kénytelen alkalmazni. Akik erre azt mondanák, hogy nem jó, nem is tanácsos a már bekötött sebet »piszkálni«, azok elfelejtik egyrészt azt, hogy ez az általánosan elfogadott célszerű elv csak a békevilágban és ott alkalmazható, ahol a sérült rövid időn belül úgyis kórházba kerülhet, másrészt pedig arra is kell gondolni, hogy az első segélyt nem orvos, hanem teljesen laikus, egyszerű emberek adták. Ehhez járul még az a súlyos helyzet, hogy akár a mostoha körülmények folytán tökéletlen és megnehezített szállítás, akár pedig a pergőtüzek stb. miatt csak hosszú órák, esetleg napok múlva érkezhetik be a sebesült a segélyhelyről a kórházba. Hiszen a segélyhely soha sincs abban a helyzetben, hogy a kórház közelében legyen felállítva. Nem szabad elfelejteni, hogy a segélyhelyen végzett sebkezelés terén a kézmosástól kezdve mindent a vis major ural. Mindezeket a tapasztalati tényeket figyelembe véve, tehát egyenesen »kénytelen« lesz az orvos a már bekötözött sebek túlnyomó részét lelkiismeretesen újra kibontani, revidiálni, és ami éppen olyan fontos, szállíthatóvá is tenni. Ezzel az eljárással egyrészt életmentő munkát is végzünk, másrészt pedig igen megkönnyítjük a kórházak munkáját is, amelyek a segélyhely sebrevíziója révén a valóságnak megfelelően kitöltött és kötelezően előírt »első segély lap«-okat fognak kapni.

Hogyan jutott el a sebesült a segélyhelyre?

Ama körülményből, hogy a 3976 sebesültből 2793 a saját lábán jutott el a segélyhelyre, nem szabad arra következtetni, hogy akkor a sebesülések 70,5%-a mégiscsak könnyebb sérülés lehetett. Említettem, hogy a sebesült még a tudata alatt is bizonyos fokú pánikba kerül. Ez egész természetes, és még csak nem is érinti a tulajdonképeni félelem, még kevésbé a gyávaság fogalmát. Minden legelsővonalt járt katona számtalan esetben látta, hogy sokszor még a legelrettentőbb sebesülések sem tudták maradásra bírni azokat, akik valahogy menni, avagy sok esetben még nagy nyílt alsó végtag töréssel is csak mászni tudtak. A »saját lábán« meghatározás tehát igen sok esetben nem is fedte ennek a kifejezésnek az igazi értelmét.

Mennyi idő múlva jutott el a sebesült a segélyhelyre?

A fenti adatok hű képét adják annak, hogy azok is, akik már megkapták a tulajdonképpeni elsősegélyt, mégis milyen késedelmesen tudnak eljutni még a segélyhelyre is, hát még a kórházakba!

Láttuk pl. hogy az első kötést egy órán belül megkapta 2809 fő, azaz a sebesültek 70%-a. Ezzel szemben a segélyhelyre mégis nem 2809, hanem csak 1473 sebesült tudott eljutni az első órán belül, vagyis az össz sebesültek 37%-a. A hiányzó 1336 sebesült, habár ezek is már a sebesülés első órájában elsősegélyben részesültek, mégis valamikor később talán 12-24 óra múlva részesülhettek csak az első orvosi segítségben.

Vagy pl. 12 órán túl, de 24 órán belül kapta meg az első kötését 79 sebesült, viszont ugyanezen idő alatt mégis nem 79, hanem 117 fő, tehát 38 sebesülttel több érkezett a segélyhelyre.

Ezek az adatok tehát megint csak azt igazolják, hogy a segélyhelyre beérkező sebesüléseket az orvosnak okvetlenül revidiálni, vagyis azok túlnyomó részét újra be kell kötnie.

Az eltűntek. A betegek

A zászlóalj 6271 főnyi vesztesége közt szerepel 1222 fő »eltűnt«. Megfelel egy 1914. évbeli, a harctérre először elinduló teljes hadi zászlóaljnak. Ebből a nagy számból 668 esik az 1914. évi szerbiai hadjárat öt hónapjára (1914 VII/14—XII/13-ig), míg a többi 554 fő a következő 3 év alatt tűnt el. Az eltűntek túlnyomórésze élve vagy halva az ellenség kezébe került. Egy kisebb része mint »ismeretlen katona« halt hősi halált, és került valahol tömeg- vagy egyes sírba, vagy maradt temetetlenül valamelyik szakadékban. Végül mindig akadtak olyanok is, akiket mint sebesülteket vagy halottakat valamelyik másik csapattest segélyhelye látott el. Az eltűntek képezik a legszomorúbb veszteséget. Ők azok, akik bizonytalanságuk miatt a dicső »hősi halott« elnevezésben sem részesülhetnek, akiket hiába várnak haza. Túlnyomó részben ezek közül kerülnek ki azok is, akik már mindenkitől elfeledve, sok év után megtörten, megöregedve egyszer csak megjelennek otthonukban, ahol már a családi életet minden vonatkozásban felforgatva találják.

A betegek nagy számának okai azok a soha nem várt súlyosabbnál-súlyosabb háborús viszonyok voltak. A 3½ év alatt megbetegedett összesen 65 tiszt és 1676 legénységi állományú egyén, tehát 1741 fő. Hogy ezekből a mögöttes országrészekben mennyi halt meg, azt biztosan sohasem fogjuk megtudni. Külön kell kiemelnem a katonai fáradalmakhoz mégis csak sokkal kevésbé hozzászokott tartalékos tisztikarnak, a harcokban való rendkívüli hősies magatartása mellett, azt az önfeláldozó viselkedését is, amelyet a betegségek elviselésében is tanúsított. Sokszor minden orvosi rendelkezés ellenére sem akartak egyesek a kórházba menni, sőt az is előfordult, hogy az egyik nagyváradi családos tartalékos tiszt — ügyvéd — súlyos betegen is visszajött szabadságáról a zászlóaljhoz, csak azért, hogy »lógós«-nak ne gondolják a harctéri tiszttársai. Már nem is tudott vissza hazamenni. Ott temettük el az Isonzó mellett.

Soha senki azelőtt még elgondolni sem merte volna azokat a le sem írható, hihetetlen fáradalmakat és nélkülözéseket, amiket el kellett viselniök azoknak a katonáknak, akik a legelső vonalban teljesítették kötelességüket. Ugyanez volt a sorsuk túlnyomó részben a hadifoglyoknak is. Az emberi elképzelés határán túl volt az a sok szenvedés, fáradalom, nélkülözés, amit a lövészárkokban, kavernákban összezsúfolt, hősiesen harcolni és meghalni tudó sáremberek képesek voltak eltűrni. Éveken át volt alkalmam, mint köztük élő bajtársnak, velük minden szenvedést megosztó csapatorvosnak sorsukat megfigyelni és szenvedéseiket, cselekedeteiket több naplómban megörökíteni.

Régen volt. Ma már mindannyian, akik ott voltunk, mint veteránok tekintünk vissza a nagy időkre, amelyek ellenfeleink által is elismert, oly sok dicsőséget szereztek a magyar névnek.

Kemény Gyula dr.

A tanulmány eredetileg a Magyar Katonai Szemle 1937. évi 1. számában jelent meg.