B. Sárközy Gergely visszaemlékezése – 60. rész
Zaklatott utazás
A frontról hamis papírral hazafelé tartó beteg Sárközy Gergely megcsodálja az „igen szép” Zágrábot, majd tovább utazik Bród és Sziszek felé. Hiányos úti okmányai miatt azonban állandó zaklatásban van része és letartóztatással is fenyegetik. 1915. augusztus 25-én Eszékre érve úgy tűnt kalandos utazása véget ér…
Agram, azaz Zágráb vasúthálózata egy 1913-as térképen
(forrás: discusmedia.com)
Erősen beesteledett már, midőn a zágrábi állomáson azt kérdém egy, a sínek közt lámpással ballagó vasutastól, hogy mikor megy a legközelebbi vonat Eszék felé? Én ugyanis tévesen úgy gondoltam, mivel nem volt nálam térkép, hogy Szegedre csak Eszék felé lehet innen utazni. Nem tudtam még akkor, hogy sokkal egyenesebb és közelebbi lett volna Kaposvár–Dombovár–Bajának jönnöm, hol bizonyára korántsem lett volna annyi kellemetlenségem, mint Eszék felé. Szerencsére a megszólított öreg vasutas jó magyar ember volt. Szívesen adott felvilágosítást: „Hogyha Eszékre akar vitéz úr menni, akkor át kell mennie az új állomásra.”
Én persze, sohasem jártam még Zágrábban, hírét sem hallottam az új állomásnak, de a jó öreg megmagyarázta, hol, merre keressem, és én elindultam keresztül a városon, annak a túlsó oldalán levő új állomáshoz. Csakhamar egy horvát őrmesterrel találkoztam – ki törte kissé a magyar nyelvet – és ő magával hívott, mert ő is az új állomáshoz igyekezett. Útközben jól szemügyre vettem a fényesen kivilágított várost. Zágráb igen szép város. Vasúti állomása is szép. Gyönyörű paloták, utak, sétaterek mindenfelé. Sok katonaság volt benne, bandaszó hallik, magyar nótát is hallottam.
Zágráb az 1900-as években
(forrás: skyscrapercity.com)
25 perc alatt elértük az új állomást, elköszöntem a szíves horvát őrmestertől, s beléptem a váróterembe. Egy vasutastól megtudtam, hogy a vonat 9 óra 12 perckor indul Eszék felé, de nem megy addig, hanem Bródon át kell szállani. Beszélgetés közben azt kérdi a vasutas, van-e igazolványom, amivel utazok? Természetesen nekem nem volt semmi igazolványom, se menetjegyem, tudtam is én még akkor, hogy igazolvány és menetjegy kell minden katonának? Kissé megijedve mondám, hogy nincs nekem! Akkor menjek be azon az ajtón – mondá a vasúti, egy ajtóra mutatva – és kérjek ott bent menetjegyet. Beléptem a jelzett ajtón, és menetjegyet kértem. A két hivatalnok azt kérdé, van-e igazolványom, honnan jövök? Én erre előadtam, hogy egy tábori kórházból jövök hazai kórházba, az orvos elküldött, mivel ilyen és ilyen súlyos betegségben szenvedek, és csak az otthoni kórházban kezelhető sikeresen betegségem. De kell lenni valami igazolványnak, vagy levelemnek az orvostól, mondák azok. Erre én előmutattam azon kis hadosztálycédulát, melyet a hadosztálybeli orvos adott, mikor augusztus 3-án spitalba utalt. A prvacinai cédulát nem mutathattam, mert az csak Laibachig szólott. Ők megnézték és egy ott levő szanitéc szakaszvezető is fitymálva és mosolyogva mondta, hogy az nem ér semmit. „Maga barátom, úgy látjuk, szökik a harctéri kórházból!” Én tiltakoztam, de a vége mégis az lett, hogy nem adtak menetjegyet. Azt mondták, kérjek az állomásparancsnoktól.
Otthagytam őket. Dehogy mentem az állomásparancsnokhoz, beültem a már indulásra kész vonatba, mely csakhamar meg is indult. Nem is gondoltam, milyen sok kellemetlenségem és zaklatásom lesz a kalauzoktól ez úton. Ha tudtam volna, talán nem is vágtam volna neki e hosszú útnak, hanem Zágrábban maradtam volna, mint a többiek. De a hon és szeretteim után való vágyakozás legyőzött bennem minden félelmet. Nemsokára bejött két kalauz a jegyeket vizsgálva. Minden katonának volt igazolványa és menetjegye. Én is odaadtam a kis cédulát. Ők csak összenéztek és kérdék, nincs egyéb igazolványom? Nincs semmi! Ismét előadtam a dolgok állását, mint előbb az állomáson. Fenyegetőztek, hogy leszállítanak és küldenek vissza a harctérre. Én mentegettem magam. Végül a cédulámat elvitték, s én ott ültem kétség és félelem közt. Sok idő múlva visszajött az egyik kalauz, s kérdé, hányas katona vagyok, hova utazom, s erre ismét elment. De csakhamar mikor Sziszekre ért a vonat, újra visszajött és kezembe adta a cédulámat és a nevemre kiállított lebélyegzett menetjegyet Nagyváradig. Nagy örömmel, s köszönettel vettem át. A kalauz is mondta, hogy most már nyugodtam utazhatom Váradig. De bizony nem így történt.
Slavonski Brod vasútállomása korabeli képeslapon
A vonat sebesen robogott állomásról-állomásra és [1915. augusztus] 25-én hajnali 3 órakor értünk Bródra, a Száva folyó mellett, Bosznia és Szlavónia határán. Itt át kellett szállni. Leszálláskor fegyveres katonák kiabálták: „Katonák jobbra menni!” Mentem én is a többi közt. Egy vasutas sorba mindenkinek megnézte a levelét. Én is mutattam mindegyiket, nem lett semmi baj. Bementünk a váróterembe, de mindjárt be kellett szállni a másik vonatba, mely elindult Eszék felé. Kerülő úton Vinkovce és Daljon át. Csakhamar jött ismét két kalauz. Nem volt elég nekik a piros menetjegy és a kis cédula. Ez utóbbira azt mondták, hogy én azt kaphattam a komámtól is. Sok vitatkozás után végre azt mondta az egyik, ki goromba vad horvát volt: „Ha nem látnám, hogy beteg emberrel van dolgom, leszállíttatnám a vonatról és letartóztatnám.” Eltávozás előtt halkan mondá a társának, de én meghallottam: „Ezen emberre legyen gondja a kiszállásnál, ne feledkezzen meg róla!” Megdöbbenve, aggodalmak közt ültem helyemen. Jöjjön, aminek jönni kell! – gondolám elszántan. 7 óra után értünk Eszékre, az eső esett. Kiszálltunk, de én nem mertem a többiek közt menni jegyvizsgálatra, hanem ellógtam félre és később kívülről kerülve mentem be a váróterembe.
A Bihar megyei Árpád községből a nagyváradi 4. honvéd gyalogezredbe 1915. február 15-én bevonult 32 éves gazdálkodó B. Sárközy Gergely visszaemlékezése a sorozástól követi nyomon katonai élményeit. A Katona életemből, élményeim, küzdelmeim és szenvedéseim a világháborúban címmel a frontnaplók és levelek alapján 1922-ben eredetileg a családja számára írt visszaemlékezést a szerző által kialakított fejezetek szerint haladva 2011. január 3-tól kezdve, hétfői napokon közöljük blogunkon. A cikksorozat első része.
Következő rész: „Épp a cél előtt válik semmivé minden tervem?”
Összes rész: B. Sárközy Gergely visszaemlékezése 1-85. rész
