Az Ősök tere 2011. január 31-i adásának témája a Doberdón és az Isonzónál 1915-1917 között vívott harcok voltak. A műsor vendégeiként blogunk szerzői, Pintér Tamás és Stencinger Norbert meséltek a Nagy Háború e véres frontszakaszának mindennapjairól. A tévéműsorhoz kapcsolódóan blogunkat is megemlítve a Magyar Nemzetben cikk jelent meg a témáról.
Hősök fennsíkja – Ősök tere
2011. január 29. 00:00
Békés Márton
Hogyan harcoltak a Doberdón? Mikor volt a Monarchia olaszok elleni gáztámadása? Ezekre a kérdésekre keresi a választ hétfőn a Hír Tv Ősök tere című műsora.
Kilencvennégy évvel a harcok vége után a mai olasz–szlovén határon még mindig láthatók az egyaránt hősiesen küzdő olasz és magyar katonák állásai. Ahol ma autópálya szeli ketté a Karszt hegységet, és békésen utazhatunk keresztül az Adriai-tenger öblétől északra, ott lassacskán egy évszázada elkeseredett harcok folytak, és az oroszlánként küzdő felek sziklába vájt alagutakban húzták meg magukat a pokoli pergőtüzek idején. 1915 nyarától 1917 őszéig az Isonzó folyó völgyéből összesen tizenegy nagy rohamot indítottak az olaszok, amelyet a magyar katonák által egy közeli falu után Doberdónak nevezett fennsíkról igyekeztek visszaverni a magyar, majd osztrák és német egységek. A központi hatalmakhoz tartozó erők utolsó rohama, amely tizenkettedik isonzói csata néven vonult be a történelembe, végül elsöpörte az olaszok arcvonalát. Manapság fiatal olasz és magyar hadtörténészek, hadisírgondozók és hadszíntérkutatók dolgoznak azon, hogy déd- és ükapáik hősiességének helyszínén megőrizzék az egykori összecsapások nyomait, és emléket állítsanak mindkét oldal elesett harcosainak.
Az 1915. április 26-án megkötött londoni egyezményben az antant garantálta Olaszország számára a Monarchia délnyugati területeit. Róma ezt követően felmondta a Béccsel és Berlinnel egykor megkötött hármas szövetséget, majd májusban hadat üzent az Osztrák–Magyar Monarchiának. Így a két ország határán hirtelen egy hatszáz kilométeres frontszakasz nyílt meg. Ferenc József és Tisza István közös nyilatkozata „délről alattomban támadó új ellenségnek” nevezte Olaszországot. Róma az antant ígérvényeinek megfelelően alakította ki hadicéljait és az ezekhez vezető stratégiai utakat: az olasz csapatok az Isonzó folyó mentén támadtak keleti irányba, a k. u. k. erői pedig a doberdói fennsíkon igyekeztek feltartóztatni őket. A hatvan négyzetkilométeres fennsík az Adriai-tenger északi medencéjében található Karszt hegység nyugati nyúlványa, keletről a Vallone-völgy, délről az Adriai-tenger, nyugatról az Isonzó, északról pedig a Wippach/Vipava folyó határolja. A vonulat jelentőségét az északra fekvő Görz/Gorizia város adta, a fennsík legmagasabb pontja a 275 méteres Monte San Michele kettős csúcsa. Az olasz haditerv könnyű isonzói áttörésről szólt, amely után két irányba, Karintia és a Dráva, illetve Trieszt–Laibach/Ljubljana és az Isztria felé lehet majd támadni. A valóság azonban egészen másként festett, mint ahogyan azt a stratégák a terepasztalon elképzelték.
Pintér Tamás és Stencinger Norbert Rózsafi Jánossal együtt írott, tavaly megjelent könyvében feldolgozta a doberdói harcokban részt vett magyar alakulatok történetét. A hadszíntérkutatást a Magyar Hadtudományi Társaság csata- és hadszíntérkutató szakosztálya keretei között végző történészek rendszeresen beszámolnak az interneten is (Nagyhaboru.blog.hu) tapasztalataikról a helyszínek többszöri felkeresése után. Elmondásaik szerint az 1915 júniusában indított nagy olasz roham pár nap alatt elakadt, majd hosszan elhúzódó állóháború alakult ki, akárcsak a nyugati fronton, a Somme mentén, Verdunnél. Pintér szerint az ostromlók számára kedvezőtlen módon folyóvölgyből hegy felé támadó olaszok nem tudtak áttörést kicsikarni. Stencinger szerint azonban a magyarok sem voltak jobb helyzetben, hiszen nem voltak felkészülve arra, hogy folyamatosan tűz alatt tartják őket az állások építését rendkívül nehézzé tevő kopár fennsíkon.
A katonai patthelyzet következtében a kezdeti nagy tömegrohamok után a hadszíntér állóháborúvá alakult át, amelynek során leginkább tüzérségi gránátokkal és aknavetőtűzzel folyt a harc, de egymás állásait kézigránát-támadásokkal is nyugtalanították. Így az olaszok és a magyarok egyaránt futó- és lövészárkokkal, beton-„Deckungokkal” és szilánkfogó falakkal, „rókalyukakkal” és fedett állásokkal védekeztek. A sziklába vájt és robbantott lövészárkok és kavernák több méter mélyen húzódtak, de gyakran használták ki a terep adottságait is (barlangok, dolinák, természetes árkok, szakadékok). A kézigránát-támadás elhárítása érdekében hálókat feszítettek a lövészárkok fölé, a srapnelek ellen gránátbiztos fedezékeket építettek, egymás alagútjait pedig az alájuk fúrt aknákkal igyekeztek levegőbe röpíteni. 1916 végétől rohamcsapatokat vetettek be egymás ellen, minimalizálni próbálva a veszteségeket. Az egymáshoz közel fekvő lövészárkok miatt mindegyik isonzói csatában sor került véres közelharcra és méterről méterre folytatott kézitusára, amelynek tiltott, ennek ellenére sokszor alkalmazott eszköze volt a szögekkel kivert csatabunkó, de a rohamkés és a gyalogsági ásó is. Az elkeseredett harcokban a felek bűzbombát, lángszórót és gázt is bevetettek. Utóbbi a magyarok nevéhez fűződik. Stencinger Norbert alapos kutatásából kiderül, hogy 1916 nyarán József főherceg, a VII. hadtest parancsnoka rendelt el gáztámadást az olasz csapatok ellen, amelyek hatezer fős veszteséget szenvedtek. A klór- és foszgéntámadást azzal magyarázta, hogy „így igen csekély veszteségekkel tudjuk az aggasztóan szorongató ellenséget elsöpörni”.
Míg az 1915 júniusát követő egy évben indított öt isonzói csata egyike sem hozott eredményt, addig az 1916. augusztusi, hatodik offenzíva során a két-háromszoros túlerőt mozgósító olaszok elfoglalták Görzöt. Ezt követően József főherceg kiürítette a Doberdót, s véget ért az az egyéves periódus, amikor kizárólag magyarok védték a fennsíkot. Pintér elmondása szerint az ide vezényelt nyolc magyar gyalogezredet budapesti, debreceni, karánsebesi, nagyváradi, szegedi, székesfehérvári és temesvári fiúkból válogatták. Az 1916 kora őszén német csapatokkal megerősített védők végül több mint egy év múlva, 1917. október–novemberben indítottak támadást. A tizenkét isonzói csata közül az egyetlen, központi hatalmak által kezdeményezett támadás azonnal eredményt ért el: a caporettói áttörés következtében nemcsak a Doberdót vették vissza, hanem száz kilométerrel nyugatra tolták az olasz arcvonalat.
„Szegény halott honvédek és olaszok hevernek mindenütt a gránátok által cafatokra tépve” – jegyezte fel József főherceg. A két és fél éves állóháború során 1,1 millió volt az olaszok, félmillió a magyarok vesztesége (eltűntek, elesettek és sebesültek együtt). Míg a Doberdót a magyar katonai helytállás történetében Mohács és a Don-kanyar közé szoktuk helyezni, és első világháborús küzdelmeinknek egyik, noha fontos frontja volt (a szerb, az orosz és a román front mellett), addig az olaszok számára, akik a nagy háborút itt küzdötték végig, végső soron sikertelen támadásaik révén ismeretes. Az első világháborúban meghalt 480 ezer olasz katona többsége az isonzó–doberdói fronton halt hősi halált.
Az 1915 és 1917 közötti doberdói harcokról szól hétfőn az Ősök tere. Az adás időpontja a Hír Tv-ben: hétfő 22.05. Ismétlések: kedd 10.30; szerda 16.05; szombat 15.05.
A cikk forrása: http://www.mno.hu/portal/762400
