Közismert, hogy a mind a mai napig a legátfogóbb és talán legtöbbet forgatott hazai hadtörténeti sorozat, A magyar nemzet hadtörténelme szerzője, a sikeres első világháborús hadvezér, Breit József (aki a nevét 1931-ben Bánlakyra változtatta) 1916-ban Ferenc Józseftől magyar nemességet és a doberdói előnév viselésének jogát kapta. Kézenfekvő a következtetés, hogy a két dolog (a nemesek közé emelés valamint az előnév megválasztása) szoros összefüggésben áll egymással, vagyis az uralkodó az elismeréssel Breit vezérőrnagy Doberdónál tanúsított helytállását kívánta honorálni. Ez azonban – mint a kézenfekvő következtetésekkel oly gyakran megesik – nem feltétlenül igaz.
Doberdói Bánlaky (Breit) József
A megnemesítést a korabeli szabályok értelmében minden olyan, legalább 30 év szolgálati idővel rendelkező hivatásos tiszt kérhette, aki háborúban is harcolt (ez utóbbi hiányában 40 szolgálati évre volt szükség). A kezdeményezés természetesen kiindulhatott az uralkodótól is, Breit esetében azonban nem ez volt a helyzet: a kérelmet ő maga adta be valamikor 1915 októberében, még a 3. isonzói csata kezdete előtt. Ferenc Józsefnek azt kellett mérlegelnie, vajon az illető addigi karrierje méltóvá teszi-e őt a nemesség közé emelésre. Pozitív döntés esetén a kérelmező az általa megjelölt három nemesi előnév-változat valamelyikét – rendszerint az elsőt – kapta. Mivel Breit első helyen a doberdói verziót adta meg, s mivel ez ellen az illetékesek (beleértve a magyar kormányt, hiszen magyar állampolgárról volt szó) nem emelt kifogást, ezzel az előnévvel kapta újdonsült nemességét. A címeres levél, amely a megnemesítés indoklását is tartalmazza, feltünteti azokat az ütközeteket, melyekben a tábornok részt vett, közöttük természetesen a „doberdóit” is. De csupán mint egyiket a sok között, azaz az elismerés a teljes addigi helytállásért (beleértve a békében nyújtott hadtörténetírói és tanári teljesítményt is) illette meg őt.
Ferenc József
Kevesen tudják viszont, milyen kevésen múlt, hogy doberdói Breit József az elismeréssel egyidejűleg nem kényszerült véglegesen nyugdíjba, azaz a korabeli akasztófahumor szerint: nem kapta meg a cilindert a hadiékítményekkel… Történt ugyanis, hogy Breit vezérőrnagy 1915. október 22-én átmenetileg alkalmatlanná vált szolgálata ellátására, amiért is az általa irányított 16. honvéd hegyidandár parancsnoksága alól felettesei felmentették. Az ügy hátterében egy kellemetlen affér állt: a korabeli aktákból kikövetkeztethetően Breit tábornok rendkívüli módon sérelmezte, hogy seregtestével együtt olyan hadosztály alárendeltségébe kellett volna lépnie, amelynek parancsnoka nála rangban jóval fiatalabb volt. A szóban forgó divízió a 20. honvédhadosztály, amelyet akkor Lukachich Géza vezérőrnagy irányított. (Ő csupán 1915 márciusa óta rendelkezett ezzel a rendfokozattal, a 16. dandár parancsnoka ellenben már 1914 augusztusától.)
Lukachich Géza a Katonai Mária Terézia-rend lovagkeresztjének átvételekor 1917-ben, amit a Doberdó védelméért kapott, a háttérben jobbra József főherceg
Breit vélhetőleg már azt is sértőnek érezte, hogy júliusban nem ő lett a hadosztályparancsnok a 20-asoknál, hanem Lukachich. Most az ismétlődő megaláztatást tapasztalva olyan lelkiállapotba került, hogy orvosi szakvélemény szerint is képtelen volt ellátni a feladatát.
Mielőtt pálcát törnénk a tábornok felett, vegyük figyelembe, hogy a Doberdó rendkívüli mértékben megterhelte a parancsnokok idegrendszerét is. El lehet képzelni, mennyire kétségbeejtő helyzetben érezte magát, hogy egész pályafutását kész volt kockára tenni a sérelmesnek vélt eljárás miatt. Felettesei azonban nem elégedtek meg hosszabb betegszabadságra küldésével, hanem kezdeményezték nyugdíjazását. A kezdeményezés megjárta a szokásos szolgálati utat, és valamennyi elöljáró – a hadtestparancsnok József főherceg, a hadseregparancsnok Boroević, Jenő főherceg, a délnyugati front parancsnoka, végül Frigyes főherceg, a hadsereg főparancsnoka – egyetértett vele.
Frigyes főherceg egy 1914-es képeslapon
Egyedül a magyar honvédelmi miniszter, Hazai Samu kelt Breit védelmére: beadványában hivatkozott az uralkodó által még 1914 őszén kiadott állásfoglalásra, melyben Ferenc József felemelte a szavát a szerinte túlzott mértékben megszaporodott azonnali nyugdíjazások ellen. A legfelsőbb hadúr akkor arra intette a hadvezetést, hogy gondosabban mérlegeljenek, mielőtt egy szerintük csődöt mondott parancsnokot azonnal a süllyesztőbe küldenek. Hazai közbenjárása úgy látszik sikeres volt, mivel Breit végül, ha csak egy hajszál híján is, de elkerülte, hogy katonai karrierje végleg befejeződjön. Egyelőre rendelkezési állományba vették, majd némi vargabetű után 1916 őszén a 39. honvédhadosztály élén tért vissza a frontra, hogy tovább gyarapítsa hadvezéri babérjait. Ferenc József viszont a maga módján mégiscsak levonta az ügy tanulságát. Midőn Frigyes főherceg 1916 májusában – értesülvén Breit megnemesítéséről, ráadásul doberdói előnévvel – epés hangú beadványban hívta fel az uralkodó figyelmét arra a szerinte különös körülményre, hogy olyan ember viselheti ezen túl a véráztatta csatahely nevét, aki mint parancsnok éppen ott „csődöt mondott”. Ha azt várta ettől a lépéstől, hogy Ferenc József majd visszavonja az elismerést, csalódnia kellett. Az uralkodó megelégedett azzal, hogy felhívja az illetékesek figyelmét: a jövőben minden olyan nemesítésnél, amelynél a választott előnév összefüggésbe hozható a háborúval, ki kell kérni a hadsereg-főparancsnokság (AOK) előzetes véleményét…