Képek az asztalfiókból 9.
Az asztalfiókunkból előkerült fotó szomorú aktualitással is bír: 1917-ben augusztus 10-én halt hősi halált a képen megörökített tarhavasi sírokban nyugvó két katonatiszt, Páll Lajos főhadnagy és Heinrich Róbert hadnagy.
Az asztalfiókunkból előkerült fotó szomorú aktualitással is bír: 1917-ben augusztus 10-én halt hősi halált a képen megörökített tarhavasi sírokban nyugvó két katonatiszt, Páll Lajos főhadnagy és Heinrich Róbert hadnagy.
Az orosz „büfecsik” által felszolgált, leginkább a káposzta ilyen-olyan variációit tartalmazó, nem túl ízletes étkezések egy idő múlva rendkívül unalmassá válnak a hadifogoly tisztek számára. Szinte mindegyikük az otthoni ízekre, a feleség főztjére vágyik. Így elhatározzák, hogy saját konyhát alakítanak ki, és ezentúl maguknak fognak főzni – pontosabban, a szolgáik közül választanak szakácsokat, akiknek biztosítaniuk kell a változatos, és lehetőleg magyaros menüket…
Az első világháború kitörésekor a légi hadviselés gyerekcipőben járt. Az olasz hadüzentkor sem lehetett még sejteni, hogy a két hadsereg légiereje gyilkos csatákat fog vívni egymással. A technikai fejlődés egyre komolyabb szerepet szánt azonban a repülőgépeknek és a pilótáknak. 1917–1918-ra már az „ászok” uralták a háborús égboltot. A mi „arany triumvirátusunkkal” szemben olyan tehetségek vették fel a harcot, mint Francesco Baracca, az olaszok méltán magasztalt híres háborús hőse.
A mostani fejezetben a hadifogolyposta működését ismerteti visszaemlékezőnk. A sürgöny-, levél- és csomagforgalom működése megbízhatónak nem volt nevezhető, ezért sokan négyszer-ötször is elküldték ugyanazt a tartalmú levelet szeretteiknek, abban a reményben, hogy legalább egy célba ér. Az otthonról érkező küldemények esetében pedig a cenzorok okoztak olykor kellemetlen meglepetéseket. László József is epekedve várja, hogy végre hírt kapjon szeretett Dudusáról…
A napokban újabb fordulat történt az általunk is nyomon követett úzvölgyi katonai temető ügyében. A román hatóságok által román katonaként azonosított hősi halottak többségéről kiderült, hogy magyar állampolgárok voltak, s magyar honvéd gyalogezredekben szolgáltak. Szerkesztőségünknek sikerült további adatokat is kiderítenie ezekről a katonákról, s egy szintén románként azonosított orosz katonáról.
„Csak kevesen tudják, hogy a volt osztrák–magyar hadsereg aránylag gyengén felszerelt 75 repülőszázada az ellenség jóval nagyobb és sokkal jobb gépekkel felszerelt légi haderejével szemben az összes frontokon majdnem a háború végéig tartotta a légi fölényt” – írta Boksay Antal Egy repülőstiszt háborús emlékei című 1938-ban megjelent könyvében. „Az akkori kezdetleges gépekkel légi harcot vívni – az ellenség sokkal jobb gépeivel – vagy az örök hó és jéggel borított 3–4000 méteres hegyek felett ellenséges repülést végezni – a mai szemmel nézve – valóban istenkísértés volt.” A következő írás a Császári és Királyi Légjáró Csapatok (k. u. k. Luftfahrtruppen) három híres magyar vadászpilótáját mutatja be, akik alaposan kivették részüket az 1918. június 15-én kezdődött piavei offenzívából.
Nagy felbolydulást okoz a lazarettben a „generál” (tábornok) érkezésének híre, különösen az a pletyka, miszerint el fogja kobozni a naplókat és egyéb feljegyzéseket. László Józsefnek így biztonságos rejtekhely után kell néznie, hogy fáradságos munkával összeállított művét megmentse az utókornak. Majd a foglyok komoly dilemma elé kerülnek: mit tegyenek, miután észlelik, hogy egyik szobatársuk megszökött – árulják el őt, vagy vállalják a beláthatatlan következményeket, ha a táborőrség veszi észre?
1918-ban „piavei kajmánoknak” (I Caimani del Piave) vagy „fekete kajmánoknak” nevezték azokat a különlegesen kiképzett olasz katonákat, akiket arra készítettek fel, hogy folyókon ússzanak át felderítés elvégzése, szabotázsakciók végrehajtása vagy parancsok továbbítása céljából. A Nagy Háború idején a piavei fronton többször alkalmazták őket sikeresen az osztrák–magyar csapatok ellen éjszakai rajtütések végrehajtására.
Az elmúlt hónapokban az úzvölgyi temető ügye mind Romániában, mind Magyarországon jelentősen felkavarta a kedélyeket. A temetővel kapcsolatban már mi is közöltünk néhány írást, amelyek az ott nyugvó egyes alakulatok hősi halottjairól általában és egy-egy ott eltemetett ismertebb vagy már kevésbé ismert személy történetéről szóltak. Mindezek értelemszerűen a magyar fél szemszögéből mutatták be a sírkert történetének néhány aspektusát. Június 12-én az ONCE, a hadisírok és a háborús emlékművek gondozásáért felelős román hivatal szintén közzétett egy rövid összefoglalót a temető helyzetét illetően. Ehhez a szöveghez számos olyan levéltári dokumentumot is mellékeltek, amelyek valamelyest arra is rávilágítanak, hogyan alakult a temető sorsa az első világháborút követő időszakban. Az említett dokumentumok elemzését Magyarosi Sándor végezte el a Nagy Háború Blog számára.
Egy-egy fogoly szabályszegése, netán szökése sokszor valamennyi sorstárs szabadságára kihatással volt. Így Akmolinszkban is szigorodnak a kijárási feltételek, az asszonyok társaságát pedig kerülni kell. Kisebb botrányt okoz a foglyok által indított „Kirgiz Híradó” című folyóirat felfedezése a táborparancsnokság által. Mivel a harctéri hírekhez kizárólag orosz, elfogulatlannak nem nevezhető forrásokból juthatnak hozzá, az unalom elűzése érdekében egy könyvtár létrehozása mellett döntenek…
Legutóbbi kommentek