A montenegróiak évszázadokon keresztül a Balkán-félsziget legádázabb harcosainak számítottak, akikkel még az Oszmán Birodalom sem tudott elbánni. Az első világháború során is hősiesen, olykor kegyetlenül küzdöttek. Dr. Kemény Gyula ezredorvos naplójából is rettegett ellenfélként ismerhetjük meg őket, a legutóbbi részben egyik legendás parancsnokuk, Janko Vukotić (ejtsd: Jankó Vukotity) tábornok neve is említésre kerül.
Janko Vukotić a Cetinjétől 30 km-re északra, Podgoricától pedig 40 km-re nyugatra fekvő Čevo (ejtsd: Csevó) faluban látta meg a napvilágot 1866. február 18-án. Családja rokonságban állt a montenegrói Petrović-Njegoš (ejtsd: Petrovity-Nyegos) uralkodócsaláddal, lévén a Vukotić családból származó Milica volt a montenegrói uralkodó, Nikola (Nikita) Petrović-Njegoš felesége. Apja, Stanko Vukotić (ejtsd: Sztánkó Vukotity), a szerdár címet viselte, ami a montenegróiaknál a hadvezéri titulusnak felelt meg. Jankót is katonai pályára szánták, ezért cetinjei – Montenegró akkori fővárosa –gimnáziumi tanulmányait követően az uralkodó ösztöndíjasaként Olaszországba, a modenai Katonai Akadémiára küldték. Az akadémia 1886-os sikeres befejezését követően visszatért szülőhazájába, ahol megkezdte katonai szolgálatát. Fiatal tisztként – fokozatosan haladva a katonai ranglétrán – hasznos tapasztalatokra tett szert, amelyeket későbbi karrierje során kamatoztatott.
Janko Vukotić tisztként
Montenegró az 1876–1878 között vívott törökellenes háborúkban – különösen annak első szakaszában, 1876. július 18-án a Bilekhez (Bileća) közeli Vučji Do-fennsíkon, valamint 1876. augusztus 2-án Fundinánál – jelentős győzelmeket aratott. Ennek köszönhetően az 1878. június 13-a és július 13-a között megrendezett berlini kongresszuson elnyerte teljes függetlenségét, területe pedig – a Török Birodalom rovására – megdupázódott. Antivari (Bar) kikötőjén keresztül ekkor szerzett kijáratot az Adriára.
Montenegró az 1904-05-ös orosz–japán háborút – ha jelképesen is, köszönetképpen a törökökkel vívott háborúban, valamint a béketárgyalások során nyújtott támogatásért – Oroszország szövetségeseként jegyezte. A súlyos orosz vereség részben talán annak tudható be, hogy a nagy földrajzi távolság miatt a hű balkáni szövetséges nem tudott jelentősebb erejű csapattesteket a cár atyuska rendelkezésére bocsátani...
Az ország első alkotmányát 1905-ben hozták meg, amely ugyan alkotmányos monarchiaként definiálta az államberendezését, de a hatalom gyakorlatilag az uralkodó kezében összpontosult. Uralkodásának 50. évfordulóján – 1910-ben – Nikola (1841–1921) az ország első, és egyben egyetlen királyává koronáztatta magát.
I. Nikola (1841–1921) montenegrói király
Vukotić 1902-től vezérőrnagy, 1905-től pedig az állami haditanácsnak is tagja. 1907-ben a szerdár címet is elnyerte. Az 1860 óta uralkodó Nikola egyik leglojálisabb alattvalójaként – de vezetői képességeinek köszönhetően is – a politikai megbízatások sem kerülték el: hadügyminiszter 1905–1907, 1911–1912, valamint 1913–1915 között. Montenegró miniszterelnöki tisztségét 1913. május 6-a és 1915. december 25-e között töltötte be.
Janko Vukotić katonai karrierjének kiteljesedését a Balkán-háborúk hozták meg. A törökök ellen 1912–1913 között vívott első Balkán-háborúban a montenegrói hadsereg ún. keleti hadtestének parancsnoka. Csapatai szabadították fel a montenegróinak számító területen fekvő Mojkovác, Bijelo Polje, Pljevlja, Berane, Plav és Rožaje településeket. De mélyen Koszovó területére benyomulva Đakovicát és Pećet is elfoglalták. A montenegrói csapatok nagy veszteségek mellett – a harcok során elesett a szerdár testvére, Kinja is – hét hónapos ostromot követően 1913 áprilisában bevették Shkodra városát is. Ennek ellenére az 1913. május 30-án aláírt londoni egyezmény – az első Balkán-háborút lezáró békeszerződés – értelmében a várost a frissen létrehozott független Albánia kapta meg.
Szerb és montenegrói tisztek a koszovói Đakovicában az első Balkán-háború idején
A békeszerződésen szinte még meg sem száradt a tinta, amikor a bolgárok 1913. június 29-én váratlanul támadást indítottak a macedóniai szerb és görög állások ellen, amivel kezdetét vette a második Balkán-háború. Szövetségesük megsegítésére Montenegró Vukotić parancsnoksága alatt egy hadosztályt bocsátott a szerbek rendelkezésére. A montenegróiak különösen a Bergalnica folyó mentén 1913. június 30-a és július 9-e között vívott csatában küzdöttek derekasan. Vukotić tábornok tagja volt a montenegrói delegációnak, amely 1913. augusztus 10-én aláírta a második Balkán-háborút lezáró bukaresti békeszerződést. 1914-ben altábornaggyá léptették elő.
Az első világháború kirobbanásokor Montenegró nem hagyta cserben a szövetséges Szerbiát, és mellette tört lándzsát a központi hatalmakkal szemben. Janko Vukotić a montenegrói hadsereg legerősebb – 15 ezer harcost számláló – hercegovinai hadteste felett parancsnokolt. A hadtest saját területen – alapvetően Nikšić védelmére készülve – a Trubjela–Grahovo–Krstac vonalon sorakozott fel. Azonban látván az osztrák-magyar csapatok „tanácstalanságát”, illetve kihasználva azt, a montenegróiak 1914. augusztus 8-án támadásba lendültek komolyan veszélyeztetve Gackó, Avtovác, Bileća és Trebinje környékét.
1914. augusztus 19-től Vukotić tábornagy a szandzsáki hadtest élére került. Csapatai a szerb uzsicei hadtesttel együttműködve 1914. augusztus 26-án lendültek támadásba, és elfoglalták Pljevlját és Čajničet. 1914. szeptember 11-én átkeltek a Drinán és a Romanija hegységet, valamint Palet elérve mélyen benyomultak Bosznia területére.
I. Nikola és vezérkara a harctér közelében 1915-ben
A háború második évében, 1915 októberében a központi hatalmak – Bulgáriával kiegészülve – újabb hadjáratot indítottak Szerbia ellen. A szerbek nem tudtak ellenállni a túlerőnek, ezért déli irányba hátráltak. Miután a bolgár támadás elvágta a Szaloniki felé vezető utat, a visszavonulás Albánián keresztül folytatódott. Janko Vukotić tábornok seregteste az I. szerb hadsereggel közösen 500 km hosszúságú frontvonalat tartva fedezte a szerb hadsereg és civilek, valamit a magukkal hurcolt 35 ezer osztrák–magyar hadifogoly vonulását az albán hegyeken keresztül. A küzdelem az 1916. január 6–7-én vívott mojkováci ütközetben csúcsosodott ki – amelynek során a 6.500 katonát számláló, nyolc zászlóaljba szervezett – montenegrói erők sikeresen megállították az cs. és kir. 53. és 62. gyaloghadosztály támadását, időt adva ezzel a visszavonulás folytatásához.
Montenegrói katonák állásban az 1916. január 6–7-én vívott mojkováci csatában
1916. január 17-én Vukotićot a montenegrói hadsereg vezérkari főnökévé nevezték ki. Ez a beosztás már csak képletesnek bizonyult, hiszen a túlerő hamarosan legyűrte a montenegróiak ellenállását, és kapitulációra kényszerítette őket. 1916. január 23-án a központi hatalmak csapatai befejezték Montenegró megszállását.
I. Nikola király az Olaszországba való emigrálás mellett döntött. A legenda szerint ebbéli döntését – megköszönve az addigi szolgálatot – telefonon jelezte miniszterelnökének. „Szerencsés utat, uram, de mi már többé nem látjuk egymást!” – válaszolta Vukotić, és letette a kagylót.
A Tolnai Világlapjának tudósítása Montenegró kapitulációjáról
Vukotić hadifogságba került, egy ideig Magyarországon, majd Karlsteinben (ma: Csehország), végül Eszéken raboskodott. 1918 novemberében szabadult, és visszatért Montenegróba, ahol akkor már szerb és szövetséges csapatokat talált. Elutasította a felkérést, hogy működjön közre Nikola király visszatérésének előkészítésében. Bírálói szerint ezzel – megsértve a montenegrói alkotmányt – haza- és felségárulást követett el...
Érdekesség, hogy az első világháború során – mivel fia, az 1905-ös születésű Vukašin még túlságosan fiatal volt – 17 éves Vasilija leányát vitte magával a harctérre, ahol személyes küldönce volt.
Janko Vukotić családi körben
A fiatal lányt – aki elvégezte a Cetinjén működő orosz líceumot, és már a Balkán-háborúk idején is önkéntes ápolónőként tevékenykedett – a montenegrói katonák istenítették. A „szép Gaguna” – ahogy becézték – kétszer is megözvegyült, Belgrádban hunyt el utódok nélkül 1977-ben.
Vasilija Vukotić (1897–1977)
Vukašin Vukotić (1905–1990) is katonai pályára lépett. A belgrádi katonai akadémia befejezését követően a királyi testőrségnél szolgált. Később I. Sándor adjuntánsa lett, és a jugoszláv király mellett volt az 1934-es marseille-i merénylet alkalmával is.
1918. november 26-án Podgoricán összeült a nagy népszkupstina, amely a Szerbiához való csatlakozásról döntött, ami azt is jelentette, hogy I. Nikola királyt megfosztották trónjától, és soha többé nem térhetett vissza Montenegróba. Az ország és népe számára sorsdöntő határozatot a montenegróiak közül sokan ellenezték. 1919 januárjában felkelés tört ki, amit a szerb katonaság gyorsan elfojtott, de korlátozott gerillatevékenység egészen az 1926-as évek végéig folyt.
Janko Vukotić nem tartozott az ellenzők, az ún. zelenások (zelenaši, magyarul: zöldek) közé, mert addigra már a Szerbiával való egyesülés – akiket a montenegróiak bjelásoknak (bjelaši, magyarul: fehérek) neveztek – és az egységes délszláv állam létrehozásának hívévé vált. 1919 decemberében szolgálatait felkínálta a Montenegróban állomásozó szerb katonai egységek parancsnokának, és felesküdött az új délszláv állam királyára. A Szerb–Horvát–Szlovén Királyság hadseregében 1919. április 24-én megkapta a tábornagyi rendfokozatot. Ő az egyetlen hadvezér, aki rendelkezik valamennyi legmagasabb montenegrói és szerb katonai kitüntetéssel.
1927. február 4-én bekövetkezett haláláig felelős katonai tisztségeket töltött be. A belgrádi Újtemetőben helyezték örök nyugalomra, emlékét tisztelői ma is ápolják.
Janko Vukotić síremlékének megkoszorúzása a belgrádi Újtemetőben
