Egy szobrászművész kadett levelei
1915 novemberében egy fiatal szobrászművész a császári és királyi győri 19. gyalogezredben az orosz harctéren harcolt. Tevékeny művészi életét megszakítva 1915 tavaszán kényszerült a lövészárkok világába. Számára, mint szinte valamennyi katonatársa számára a levelek jelentették az összeköttetést a hátországgal, s emlékeztették őket az egykori civil életükre. Különösen fontosak voltak ezek, ha közeli ismerős fiatal lánytól érkeztek, vagy íródtak.
E szobrászművész kadett néhány frontról írt levelét osztom meg olvasóinkkal, amelyek tulajdonképpen válaszlevelek. Sajnos nem állnak rendelkezésünkre a kapott levelek, amelyek hatására ezek íródtak, de kikövetkeztethető a sorokból a tartalmuk.
A levélíró nem más, mint a fenti önarckép domborművön is látható Greff (Göröntsér) Lajos (1888. május 5. Budapest – 1976. március 27. Budapest) szobrász, éremművész, ötvös. Akinek a levelek íródtak: Róna Ferike (igen, női keresztnévként használva), Róna József szobrász leánya, az Iparművészeti Iskola vendéglátogató szobrász növendéke. Ő 1894. augusztus elsején született, és a levelek keletkezésekor 21 éves volt. A levelezésük idején már régi ismeretség volt a két fiatal művész között, ám még távol voltak attól az időtől, amikor majd házasságot is kötnek. Mert a levélváltásokat, a személyes találkozásokat házasságkötés követte. Róna József írja önéletrajzi könyvében: „Ferike leányomat feleségül vette egy szobrász, Greff Lajos, a fiatal művészgárda egyik legtehetségesebb tagja. Az iskolában ismerték és szerették meg egymást.” De ne szaladjunk ennyire előre, inkább olvassuk a 27 éves fiatal művész orosz fronton írt leveleit. (A leveleket az eredetivel megegyező, betűhű átírásban közöljük.)
„1915. november 4. csütörtök
Kedves Ferike!
Most én megint elhatároztam, hogy írok magának. Aktuális thémám nincsen ugyan, de eszembe jut, hogy az egyik levelében, vagy lapján felszólított, hogy írjak hangulatos leírást innét. Igaz, hogy mikor ezt olvastam, önkéntelenül is azt gondoltam, pestiesen: »mi vagyok én?« Egy olyan vagyok én, aki ír mintha Molnár, vagy Flaubert (Salammbó fúj!). Most azonban írni akarok, tehát előszedek valamit az itteni élményeimből, talán még hangulat is lesz benne (?).
Hát mondjuk azt a támadást, amit huszonötödikén csináltunk.
Az így ment könyörgöm, hogy először is parancs jött rá, hogy délután támadunk. A tüzérség kezdi kettőkor, mi meg háromkor elhagyjuk a jó fedezékeinket, ahol olyan jól éreztük magunkat. (Ha lebújtunk, még az ágyúdörgést is könnyebb volt elviselni.) Az egyik szakaszunk előtt egy kb. 100 lépés szélességű ritka erdő volt, ott fog kimenni a szomszéd ezred, és utána mi. Én a szakaszommal, mint tartalék, legeslegutoljára. (Nem kívánom senkinek, hogy tartalék legyen.) Mire ránk került a sor, már két gépfegyver és az Isten tudja hány puska tartotta tűz alatt azt a kis nyílást, amin keresztül mentünk. A java még ezután jön, amikor a ruszi, régi rossz szokása szerint minden ágyújával a tartalékot lövi. Úgy bújtam a fák mögé, hogy rossz volt nézni. Sehogyan nem találtam a helyemet. Ha jobbról feküdtem, onnét, ha balról feküdtem, meg onnan piszkált a gépfegyver. A hosszú lábaimat nem tudtam hova tenni. Persze azért a fa mögött sem lehet maradni örökké. A schwarmléniánk már felfejlődött és előre ment, mi is mentünk utána. Ki az erdőből. Szerencsére volt ott valami fedezék féle régebbről, (Galíciában azt hiszem, minden 100 lépésnyire van ilyen), abba bele bújtunk. Ott már jó kedvű volt a baka társadalom. Úgy pipázott valamennyi, mintha otthon a ház előtt ülne. Jöhetett ott schrapnell, gránát amennyi akart (jött is! mintha csak erre az időre spórolgatta volna össze a muszka) ott már viccelődni kezdtek.
Ha jöttek vissza a sebesültek, szinte irigykedtek, hogy ni, annak már milyen jó, mehet haza. Oda nézzetek, kiált az egyik, és rámutat egyre, aki a bal lábát megmerevítve ugrált nem messze tőlünk – így vóna jó szaladni, hej! holnapután de ütnénk a blattot a spitálban! Szinte megsajnáltam őket, hogy ők nem sebesültek. Még tovább mentünk. Ha valaki egy évvel ezelőtt azt mondta volna nekem, hogy nem fogok tudni többet szaladni húsz-harminc lépésnél, azt mondtam volna, hogy nincs tájékozva a képességemről. Pedig úgy van. Én, aki annyit sportoltam, és soha nem kényeztettem magam, azt hittem, ha kell, végig futok Galícián, itt egy pár lépés után készen voltam a tüdővel. Az is megtörtént, hogy mikor erőltettem a dolgot, eleredt a vér az orromon keresztül. De a legborzasztóbb ezután jött, amikor a gyalázatos muszka gépfegyverből dum-dummal háromszor végigsöpört, szerencsére egy kicsit magasan. Azt hitte, még az előbbi helyen vagyunk.
Nagyon kellemetlen a pattogása ezeknek a golyóknak akkor is, ha egyenként lövik őket, de gépfegyverből szórva rémes, mikor úgy végig húzza a sorokat egymás után. Úgy hallja az ember, most szól a gépfegyver, már a szakaszomat éri, már tőlem a negyedig embernél van, most itt van. Egy mély lélegzetvétel következik, elment. Jó volt úgy lelapulni, és az orrunkat beleszorítani a földbe. Szinte akaratlanul is körülnéz utána az ember, nem lett baj? Meg van mindenki? És végtelenül jól esik, mikor én utánam is érdeklődik a társaság, hogy nem lett e bajom? Végre besötétedik, berendelnek bennünket az első vonalba, a puska már csak ritkán szól. Elkezdünk fedezéket ásni. Már hordják elénk a drótakadályokat, és reggelre nyakig be vagyunk ásva, olyan fedezékünk van, hogy a pasaréti sem lehet különb. Föl-alá járni lehet benne, akár Bukovináig, telefon, drótakadály minden van. Hozzák a reggeli kávét, az emberekkel alig lehet bírni, ha az ember nem néz oda, már alszik. Mindenki ki van merülve, de tán én a legjobban. Olyan jó alvás esik ilyenkor még napsütésben is a frissen kiásott nedves nyers földön, mintha otthon puha ágyban volnánk. Este jönnek a pionérok és megcsinálják az én lakásomat is, fűteni is lehet benne, jó élet lesz megint, míg egy újabb támadással ránk nem ijesztenek.
Kedves Ferike ne vegye rossz néven, ha ezt az írást el is küldöm, sajnálom eldobni, ha már ennyire jutottam vele. Mulasson jól! Isten vele
Lajos”
Greff Lajos a következő tábori levelezőlapot 1915. november 16-án, hétfőn írta, és küldte Róna Ferikének. Azt hiszem, hogy a néhány napos szabadság utáni vágyakozás igazi remekműve e tintaceruzával sűrűn teleírt lap:
„Kedves Ferike!
Tudja mit szeretnék? Nem fürdővizet, pedig nagy szükségem volna rá! Úgy szeretnék egy szép nagy vonatot látni! Jaj de régen nem láttam! Úgy szeretném a vonatunk hatalmas mozdonyát ott a keleti pályaudvaron olyan büszkeség féle érzéssel nézni, ahogy az ember szokta, mikor a hosszú utazás után kiszáll a vonatból, és elmegy a szuszogó mozdony mellett, szinte szeretné megsimogatni, ha nem lenne olyan forró, és olyan jóleső, szinte büszke érzéssel mondja magában, ez hozott engem ide haza, olyan messziről. Jól van, szép volt tőled, drága mozdony, egyetlen, akit imádok. Jaj, hol jár az eszem, mikor már hozzá szokhattam volna, hogy a világ számomra csak puska, bajonett, schrapnell, gránát, világító pisztoly, rakéta, drótakadály, farkasverem, akna, sár, szürke égbolt, eső, hideg szél stb stb-ből áll. De nem tudom magam visszatartani attól, hogy visszaemlékezzem azokra az időkre, amikor bosszankodtunk, ha a vonat késése miatt 20 perccel később értünk haza, mint szerettünk volna. Istenem, az én vonatom mért nem indul már? Megbocsátanám neki, ha két napig késik is, csak azt az édes fütyülését hallhatnám!
Kár ilyen gondolatokkal foglalkozni, gyerünk ki, fogjuk el azt a két kémet, akik hozzánk szeretnének bejutni. Majd csak eltelik a holnap is!
Isten vele
Lajos”
A következő levél néhány nap múlva, 1915. november 26-án, pénteken íródott. Megint gondolkodásra késztet a művész. Vajon milyen levél hatására írta ezt a válaszlevelet? A sorokban felfedezhető a finom irónia sok célzással és a művész lét óriási megtartó ereje, amikor a művész különleges érzéke segítségével a szépséget bárhol, bármiben képes meglátni, s ami a levelek íróját kiemeli a távollét és a háború minden megpróbáltatásából és nehézségéből.
„Kedves Ferike!
Tegnapelőtt kaptam kedves levelét, amelyben igen okos dolgokat írt leginkább önmagáról, önmegismeréséről, pályáról, jövőről, jelenről stb. Nem tudom, vajon a czenzor, vagy a sors iróniája volt-e, de a boríték mindkét oldalán egy-egy szabályosan elhelyezett sáros »Berson« gumisarok lenyomatával érkezett hozzám a kedves levél. Gondolkodóba ejtett engem, mintha figyelmeztetni akart volna, hogy eddigi felfogásom helyes, pedig Ferike sokszor annyira ostorozott. Most itt van ni a példa!
Az ambítióimat önmagamnak és önmagamban rejtegettem. A gondolataimat megtartogattam magamnak, úgyszintén a terveimet is. Minek teregettem volna ki? Hogy belé gázoljanak? Nekem nagyon fájt volna, még a gumisarok is, pedig ugye, pedig azt is megkaphattam volna, hogy patkós csizma sarok szaggatta volna szét. Intő példa tehát nekem, mikor ezt a levelét a kezembe veszem (amelyben örömmel konstatálja önmagáról, hogy egy utat talált magának, ami a további haladásban önbizalmat és hitet nyújt) hogy megmaradjak a régi álláspontomon. Kevesen ismerik az én igazi gondolatvilágomat és terveimet, egy részt mert a külcsin a léhaságom, és könnyelmű kedélyem megtéveszti őket, másrészt meg, mert sohasem kerestem, sőt kerültem az alkalmat, hogy megismerjék.
Megint a levelét hozom segítségül inkább csak magamnak, – mint symboliumot – alighanem így jártam volna. A levél papírja, ha élne, talán el tudná mondani, hogy hogyan történt, és csak a saját következtetésemre támaszkodom, hogy t. i. ez a legjobb kifejezője (symboliuma) az itteni gondolatvilágnak, ahol annyi a szenny és sár, és a lelki élet hygiéniája még nem jutott annyira, hogy szükségét érezné a sok szégyent jóvátenni, tisztaságot teremteni, hogy amikor tiszta, nemes ambítiókról esik szó, piszok ne érje.
Néhány napi pihenőre bejöttünk egy front közelében levő faluba. Mintha meseországban járnánk. Mintha egy öreg néni fogná a kezem és vezetne, sorra mutogatná a házakat, amelyek olyan alacsonyak, hogy le kell hajolni, ha be akarunk menni, a tetőkön vastag magas puha hó. Az ereszekről olyan sűrűn lógnak a földig érő jégcsapok, hogy az ablakot is alig látni. Amerre csak nézek, mindenütt vastag, puha hótakaró. Amit a hó kihagyott azt bevonta a dér. Fehér minden. Az itt ott elszórt, félig a hóba süppedt alig kilátszó házacskák a vastag földre lógó jégcsapokkal csodálatos képet adnak. Éjjel, ha tiszta idő van, a holdsütésben valami leírhatatlan szép a hangulat. Ilyenkor órák hosszat elcsavargok, s a szabad helyeken rakott tüzek vörös világításában a fák, apró házacskák, a tűz körül melegedő pipázva mesélő katonák örökre emlékeimben fognak maradni. Istenem, milyen boldog vagyok most, hogy érzékem van a szép iránt, és hogy a hangulat bennem is hangulatot tud kelteni. Milyen sivár volna itt az életem, hogy ha ezek mellett, közönséges ember módjára érzéketlenül kellene elmennem.
Egyéb újság az, hogy más századhoz helyeztek át, ahol különösen először igen idegenül éreztem magam. A czímem legyen szíves tehát annyiban változtatni, hogy 4. helyett 11. századot írjon, mint én a külső oldalon.
Kedves mindnyájukat, Sárikát, Petykót, Magát sokszor üdvözli, Isten vele
Lajos”
