A Nagy Háború

A Nagy Háború állásharcai számos új eszköz és taktika kifejlesztését idézték elő, a harci gázok, a tankok vagy a rohamharcászat mind a megmerevedett vonalak ellen keresett megoldásként jelent meg. Bár a tűz alkalmazása egyike a legősibb harcászati módszereknek, az I. világháborúban a használatát újabb, modernebb formába öntötték. A posztban a lángszóró használatát és az osztrák–magyar hadseregben rendszeresített típusait mutatjuk be.

A halálmars krónikása – Szakraida István naplója, 4. rész

Szerencsés felépülését követően Szakraida hadnagy szinte számolatlanul írja és küldi haza a leveleket, ám otthonról sokáig semmi hírt nem kap. A szerb újságok csupa győzelemről írnak, amikor mégsem, akkor a hadifoglyok tudják, hogy valami csúfos kudarcot szenvedhettek el. A cseh tisztek különös viselkedése. Hősünk végül édesanyja leveléből értesül róla, hogy otthon halottnak hitték. Az esztendő vége keserű csalódás: a biztosnak vélt győzelem helyett megalázó vereség a szerbektől. Szakraida gyorselemzése a vereség okairól…

Aki Szarajevóban jár és kicsit is érdekli a történelem, minden bizonnyal felkeresi a trónörökös pár meggyilkolásának helyszínét. Így tett ez év elején Somosi György is, s ezen kívül felkeresett még a városban néhány további ismert, vagy kevésbé ismert, első világháborúhoz kapcsolódó helyszínt, amiről rövid képes beszámolót küldött a számunkra. Úgy gondoltuk, hogy a merénylet évfordulóján érdemes írását megosztanunk a blog olvasóival.

Történetek a 6. isonzói csatából – 5. rész

A címbeli idézet Hőniges Félixnek, a m. kir. debreceni 3. honvéd gyalogezred századparancsnokának 1916. augusztus 6-án a kora esti órákban elküldött jelentéséből származik. Ekkor a tartalékos hadnagy alakulatával a 237-es magaslaton és környékén harcolt. A 6. isonzói csata első napján ez nem volt meglepő, hiszen ezekben az órákban mindenki erején felül küzdött a Doberdó-fennsík védelmi vonalaiban. A helyszín azonban annál inkább, hiszen az említett magaslat jóval a Monte San Michelén húzódó első vonalaktól, de még annak biztosítására szolgáló védelmi vonalaktól is keletebbre helyezkedett el. Ez okozta azt, hogy a korábbi tüzérségi megfigyelőhelynek néhány órára kulcsszerepe lett a védekezésben…

A halálmars krónikása – Szakraida István naplója, 3. rész

Hősünk csodával határos módon életben marad, de szerb fogságba kerül. Miután túléli a vasúti szállítást is, Nisben, a legénységi hadifogolykórházban keserves napokat él át. Erős szervezete azonban legyőzi a seblázat. Később a helyi tiszti kórházban lábadozik, miközben a szerb újságokból próbál tájékozódni a háború eseményeiről. A lehangoló hírek elkeserítik. Egy szerb politikus felesége révén sikerül az otthoniakkal tudatnia, hogy életben van. Végre 1914. október 7-én a nisi várban lévő tiszti táborban helyezik el.

„Olaszországgal a háború kitörése a küszöbön áll!” – mondta 1915. május 23-án délelőtt Lukachich Géza tábornok, a monfalconei csoportparancsnokság parancsnoka, az Isonzó melletti településen tiszti gyűlésre összegyűltek előtt. Ez azonban ekkor már nemcsak a „küszöbön állt”, hanem órák múlva meg is kezdődött, mert este kihirdetésre került a hadüzenet, s másnap megkezdődtek az összecsapások. Az itt állomásozó osztrák–magyar erők vállalkozásokkal is igyekeztek lassítani az olaszok felvonulását. Soraikban Gullán Pál főhadnagy vezetésével békéscsabai 101-es ezredbeli századok is kivették a részüket a kibontakozó küzdelmekből…

A halálmars krónikása – Szakraida István naplója, 2. rész

A sikeres Drina-átkelés után kezd kibontakozni az 5. hadsereg offenzívája. A szerbek ugyan szívósan védekeznek, de kénytelenek folyamatosan visszavonulni. Szakraida István kezdi megtapasztalni, milyen is ez a háború: a győzelmet katonazenével ünneplik, de a hőség kánikulai, a térképek rosszak, a terep nehéz, a legénység máris kimerült, a veszteségek nagyok. Egy tüzérségi gránát robbanását követő légnyomás háromszor is földhöz vágja hősünket. És a java még hátra van…

Angliából, a magyar születésű Stephen I. Pogany úrtól, a University of Warwick professor emeritusától kaptuk az alábbi fotót, amelyen egy testvérpárt, a professzor úr nagyapját, Platschek Lajost (balra) és öccsét, Dezsőt láthatjuk az első világháború idején. A kép mellé még néhány információt kaptunk, s a kérdést, hogy vajon mit lehet tudni róluk, az egyenruhájukról, a háborús pályafutásukról?

Számos hajó nevét olyanok is ismerik, akiket semmilyen szinten nem érdekel a tengerjárás vagy a tengeri hadviselés története. Példaként elég csak az egyik legismertebbet, a Titanicot megemlítenünk, de valószínűleg sokunk számára Columbus Santa Mariájának vagy Nelson HMS Victoryjának neve sem cseng teljesen idegenül. Bármilyen meglepő, egy olyan hadihajóval mi, magyarok is rendelkezünk, amelyről meglehetősen sokan tudnak a világon, ez pedig nem más, mint az első világháború elején átadott és az ugyancsak a háború alatt, 1918. június 10-én, 102 éve ezen a napon elsüllyesztett SMS Szent István, amely népszerűségét leginkább annak köszönheti, hogy pusztulását mozgófilmen is megörökítették. A következőkben erről a hadihajóról, illetve a nevével ellátott első világháborús jelvényről lesz szó.

A halálmars krónikása – Szakraida István naplója, 1. rész

Blogunk olvasói alighogy búcsút vehettek Dr. Kemény Gyula, a cs. és kir. nagyváradi 37. gyalogezred kikülönített IV. zászlóalja orvosfőnökének szerbiai kalandjaitól, máris egy másik egykori 37-es tiszt hadinaplójával kerülhetnek közelebbi ismeretségbe. Szakraida (későbbi nevén Szentiday) István hadnagy ugyanebben a nagyváradi ezredben, de a III. zászlóaljban harcolta csaknem végig az 1914. augusztusi első Potiorek-offenzívát. Neve már ismerős lehet az olvasóink számára, hiszen az albániai halálmenetnek az egyik túlélője ő, akinek korabeli naplójából a Monastir: az ígéret földje? című posztunkban már részleteket idéztünk. Ez a napló egyébként különleges helyet foglal el az első világháborús forrásaink között: mivel a halálmars hiteles beszámolójaként ritka, mint a fehér holló, sokan idézték rövidebb-hosszabb részleteit, ám maga az eredeti napló évtizedekre eltűnt szem elől. Margittay Gábor, a kitűnő újságíró érdeme, hogy felhívása nyomán 2012 decemberében jelentkezett Szakraida (Szentiday) István dédunokája, Teschmayer Gábor, aki családi ereklyeként megőrizte a becses dokumentumot és hajlandó volt azt a kutatók rendelkezésére bocsátani.