Veszprémi honvédek védelmi harcai Kostanjevicánál 1917 tavaszán – 2. rész
Kostanjevicánál 1917. május 19-től az olasz tüzérség tevékenysége igen hevessé vált. A település előtti 26. és a 27. számú védelmi szakaszokat megszálló veszprémi 31/III. zászlóalj századai visszahúzódtak a kavernákba, csak a figyelők maradtak a kijelölt őrhelyeken. Rendkívül feszülten teltek az órák, bármikor megindulhatott az ellenséges gyalogsági támadás. A századparancsnokságok tájékoztatást kaptak, hogy az olasz gyalogság tömegeit készenlétbe helyezték, várható az újabb offenzíva kezdete. 1917. május 23-án aztán drámai események helyszínévé vált a rommá lőtt település.
1917 nyarán útban a harctér felé valaki rálő a menetben lévő 31-esekre. Kiderül, hogy csak egy gyerek ugyan, de újra lőni akar és háborúban nincs kegyelem. Az ezred bukovinai falvakon vonul át, amelyekből a lakosság egy része elmenekült, háziállataikat viszont – a bakák nagy örömére – hátrahagyták. Jakabék nem győzik összefogdosni, levágni és megfőzni őket. A nagy bőségben az embereknek nem kell a hadsereg által biztosított élelmezés. Egyszer azonban ennek is vége lesz: elérik Kalinkowcynál az oroszokat és az ezred számára megadott célt. Kezdetét veszi az állásépítés a folyamatos ágyútűzben. A szembenálló gyalogság kevésbé harcias, de nem szabad vele barátkozni, sőt…
Napjainkban Kostanjevica na Krasu, a szlovéniai Komeni-fennsík szép karszti faluja utcáin sétálva csend és nyugalom vesz körül bennünket. Ám a kutató, akinek a kezében ott vannak a falu védelmét 1917-ben ellátó magyarországi gyalogezredek irataiból származó vázlatok, egy „másik világban” érzi magát. A mai szép kertekben ott húzódott az első védelmi vonal, a sarkon bokrok borítják az egykor fontos szerepet játszó kaverna bejáratát, s itt-ott még a felvezető árkok kanyargós vonala is felsejlik. Kutatói szemmel mindenütt az egykori harcok nyomai fedezhetők fel. 1917-ben minden négyzetméterért, talpalatnyi földért súlyos harcok folytak itt magyar szereplőkkel.
Hősünk 1917. július 5-én újra útnak indul – ezúttal ismét a keleti hadszíntérre. Zimonyban a katonákat majdnem úgy búcsúztatják, mint otthon, amikor legelőször indultak a harctérre. Útközben érezni a levegőben, hogy baj van, és amint megérkeznek Galíciába, kiderül az is, hogy mi: javában zajlik a Kerenszkij-offenzíva, az osztrák–magyar csapatok pedig hátrálnak az oroszok elől. A harcok közelében vagoníroznak ki, Jakab ideiglenesen tiszti beosztást kap. Egy páncélvonat is feltűnik, amin rövid időre hősünk is helyet kap. Jakab régi katonaként tudja, hogy visszavonuláskor számos raktár megsemmisül, ezért a vonatozás során komoly élelmiszer- és italkészleteket halmoz fel. A viszonylagos jó élet azonban itt sem tart örökké: gyalogszerrel indulnak el az ellenség felé...
Két levéltári dokumentum és néhány megsárgult papírdarab. Mindössze ennyi őrzi Weisz Lajos, a cs. és kir. haditengerészet egykori matrózának emlékezetét. Élete pedig nem volt eseménytelen. Az iratokból kinyert információk egy jellegzetes magyar „kisember” életútját vázolják fel a XX. század első felében, világégések és személyes tragédiák között.
Hősünk már-már a békebeli világra emlékeztető módon él Zimonyban az ezrede pótkereténél: a napi gyakorlatozás után kijár a városba és Rozikával találkozgat. A lány szülei sem nézik rossz szemmel a fiatal katonát, aki egy ebéd alkalmával Rozika apjával is megismerkedik. Közben az is kiderül, hogy a pótkerettől nem az olasz frontra, hanem Bukovinába fogják küldeni az embereket. Jakab őrzi Roziék cseresznyéskertjét – a bakák rettenetesen lopják a gyümölcsöt –, majd segít nekik a betakarításban is, a lány édesanyja pedig már nyíltan szóba hozza, hogy kezdik családtagnak tekinteni. Az idilli helyzet egyszer csak véget ér, és újra indulni kell a harctérre.
Hosszas előkészületek és többnapos tüzérségi támadás után 1916. augusztus 6-án, vasárnap délután 3 órakor megindult a 
Hősünk a kádernél Zimonyban már nemcsak a géppuskával kapcsolatos ismereteit mutatja be, hanem testgyakorláskor is rábíznak egy csoportot. 1917 tavaszán gyakorlatozással telnek a napok, időnként azonban kisebb-nagyobb egységek indulnak a pótkerettől a harctér felé. Jakabnak egyelőre nem kell mennie: ehelyett a városban sétál és a Hunyadi-toronynál megismerkedik egy kedves lánnyal, Havasi Rózával is, aztán 27 nap szabadságot kap, és hazautazhat szülőfalujába, ahol még látszanak a román betörés nyomai. A szabadság hamar lejár, Jakab pedig visszatér Zimonyba, ahol most már őt is beosztják egy menetalakulatba és búcsúznia kell Rozikától is...
A horgosi születésű Csóré sturmos ordonánc neve ismerősen csenghet régebbi hűséges olvasónk számára. 
Hősünknek újabb megpróbáltatásokkal kell szembenéznie: Zalánkeménre irányítják, ahol a nagyszebeni 31. közös gyalogezred lábadozó részlege működik. A rossz ellátás miatt a katonák arra kényszerülnek, hogy a lakosságtól szerezzenek élelmet. Jakab is így tesz. Egy idő után Péterváradra küldik kivizsgálásra, ahol kiderül, hogy a zalánkeméni rossz körülményeknek köszönhetően baj lett a tüdejével. A kezelés hatására a betegség múlni kezd, fokozatosan az idő is megenyhül, Jakab pedig visszakerül ezrede pótkeretének a géppuskás osztagához, ahol egy érdekes versenyt is megnyer – ennek köszönhetően kinevezik kiképzőnek.
Legutóbbi kommentek