A Nagy Háború

MEGHÍVÓ

A Karsai Zsigmond Baráti Társaság (Péceli Olvasókör) tisztelettel meghívja kedves családjával együtt a 2011. október 20-án (csütörtökön) tartandó összejövetelére.

Helyszín: Szemere Pál Művelődési Ház (Pécel, Maglódi út 12.), kezdete 18 óra 30.

Vendégeink a Magyar ezredek a Doberdó-fennsík védelmében (Hibernia Nova Kiadó, Zrinyi Kiadó 2009) című könyv szerzői:

Pintér Tamás történész, levéltáros
Rózsafi János, helytörténész
Stencinger Norbert, történész
a Magyar Hadtudományi Társaság Csata- és Hadszíntérkutató Szakosztályának tagjai, akik

Magyar katonai emlékek az Isonzónál

címmel tartanak előadást.

Az előadásra és a várhatóan érdekes beszélgetésre szeretettel várjuk minden kedves barátunkat.

B. Sárközy Gergely visszaemlékezése – 42. rész

Pár napi könnyebb helyzet

A mi 4-es ezredünket, mely fenn volt a hegy tetején levő rajvonalban, e napokban nagy csapások érték. A hitszegő ellenség óriási tüzérségi előkészítés után túlnyomó erővel megtámadta állásainkat és egy helyen benyomta a frontot. Az 1-ső és 4-ik század kevés kivétellel fogságba esett. A 2-ik zászlóalj Balogh alezredessel szintén olasz fogságba jutott. De a gyorsan elővont tartalék meghiúsította az ellenség tervét, hogy sikereit kiaknázhassa. Fenn a rajvonalban is sokat szenvedtek és nélkülöztek katonáink az élelem és a vízhiány miatt is. Kenyeret, ha sikerült is felvinni, akkorra már az csak morzsadarabokból állott, mit csajkával osztottak ki köztük. Ivóvizet a hegy oldalain levő hóból készítettek, mit saját testük melegével olvasztottak fel. Lövészárokról, kavernákról szó sem volt még akkoriban. Néhány egymás tetejébe rakott szikladarab volt a fedezék és mögötte kövekből vetett ágy a fekhely és a hideg csillagos ég a takaró.

 Kőből rakott fedezék az olasz fronton
(Tolnai Világlapja, 1915)

Tavasszal tettük közzé Nagy György budapesti olvasónk családi fotóit, amelyekből többek között megismerhettük Popov Pál – Gefraiter kommentjét idézve – gyermeki és zord katona arcát. Ennél sokkal többet nem is tudunk róla: be kell érnünk annyival, amit a képek magukban rejtenek. Nagy Györgynél időközben további évszázados fotográfiák kerültek elő, Pali bácsiról is, és mára már ismeretlen katonákról.

 Popov Pál (jobb szélen) katonatársaival

1922. július 23-án a Pesti Hírlap „Magyar tisztek borzalmas lemészárlása” címmel közölt cikket a csóti leszerelőtábor helyszíni tudósítója, Benda Jenő tollából. Benda, mint a lap kiküldött munkatársa, alaposan kikérdezte az oroszországi körülményekről a túszszállítmánnyal hazaérkezett egykori hadifoglyokat. A valósághű információk között természetszerűleg mendemondák is szárnyra kaptak, olykor egész meseszerűvé változtatva a megtörtént eseményeket.

 Magyar hadifogoly tisztek Turkesztánban
(Hadifogoly magyarok története, szerk.: Baja, Lukinich, Pilch, Zilahy)

B. Sárközy Gergely visszaemlékezése – 41. rész

Elkeseredve az élettől

Másnap, [1915. június] 18-án kora hajnalban keltünk. Lábaim nagyon fájtak, amit jelentettem a szakaszvezetőnek, és ő azt mondta, hogy adjam át a lovat egy másik fiúnak, kinek szintén egy lova volt, s ő menjen fel velök a hegyre, és én akkor lenn maradhatok. Azonban a disznó kölyök nem vállalta, jól tudta, hogy az én lovam mily rossz hegymászó. Csak magamnak kellett mennem véle. Felpakoltunk 2–2 üres ládát, ami nem volt nehéz és újra nekiindultunk a nyaktörő útnak. Bár ez az út helyenként mindig jobban járható lett, mert az utászok, szapőrök szüntelen dolgoztak rajta. A legveszélyesebb helyeken hosszú fatörzseket vágtak ki és fektettek a mélység szélére és arra földet, követ szórtak, mit a meredek sziklafalból vágtak és robbantottak le. Oly veszélyes, borzalmas út volt ez, szinte egymás feje fölött kanyarogva, hogy ha valamelyik ló egy arasszal kijjebb lépett a járda szélére – ami sűrűn megtörtént – és a lábaival kődarabot rúgott le, a kő csörömpölve, dörögve ugrált lefelé szikláról–sziklára, hangzott a kiáltás felülről: „Vigyázz!”, már akkor az alulmenők rögtön a sziklaoldalhoz lapulva várták, míg a kő elrohan mellettünk, vagy felettünk a mélységbe. Két helyen volt az út ilyen rendkívül veszélyes. Ha véletlenül ott talált volna lebukni az én lovam, vagy más ló, az alantabb jövő emberek és lovak közül tízet is lesodort volna.

 Útépítés az olasz fronton
(Vasárnapi Újság)

A Nagy Háború emlékei a szerb fővárosban

Jószerencsém egy teljes hétre Belgrádba vezérelt, hogy ott az első világháború levéltári dokumentumai között kutakodhassak. Ám mivel az efféle archívumok meglehetősen korlátozott nyitva tartással működnek – ami alól a szerb Vojni Arhiv sem kivétel – szabad délutánjaimat többek között a Nagy Háború még meglévő nyomainak felkutatására fordíthattam. Ne tessék persze az 1915 őszi ostrom és az azt követő három éves megszállás kézzelfogható emlékeire gondolni: a romokat azóta eltüntették, a lövedékek ütötte lyukakat befoltozták. Mégis lépten-nyomon találkozhatunk olyan dolgokkal, amelyek közvetve vagy közvetlenül kapcsolódnak az első világháborúhoz. Megy az ember például az utcán, és az egyik házfalon a következő falfestmény ötlik a szemébe:

Történetek a Jakabffy család múltjából 2.

Jakabffy Tódor (1879, Kunágota – 1941, Szeged)

Jakabffy Tódor főhadnagy örmény ember volt, fekete hajjal és tömött fekete bajusszal. Egy századnál szolgáltunk, sőt 1911. november 1-től századparancsnoka is lett a századunknak lovag Pantz Alajos százados őrnagyi kinevezése után. Ritka természetű ember volt, bohém és mulatni szerető. Alighogy bevonultam az ezredhez, mint újdonsült hadnagy, ismerkedés címén másfél napig mulattunk. Lakkcipőm abba ment tönkre, hogy az asztalon kellett összekapaszkodva ugrálni és az üvegcserepek össze-vissza vágták. Különben az étterem is, ahol ebédeltünk és vacsoráztunk elég harciasan nézett ki. A tükrök belőve, meg a képek a falon. Kérdeztem a vendéglőst, Szilágyit, szintén örmény volt, később Marosvásárhelyre költözött, miért nem csináltatja be? Azt felelte, az Urak úgyis belövik újra.

 Tisztek mulatozása a fronton, Manno Miltiades karikatúrája
(Balla Tibor – Pollmann Ferenc – Kürti László: A Nagy Háború másik arca című kötetből)

B. Sárközy Gergely visszaemlékezése – 40. rész

Küzdelem a létért

E katasztrófa után a Keselyre ráraktuk a kosárt és a kondért, a konzerves zsákot pedig más lóra tettük át, melyen csak egy vékányi rizs volt egy zsákban, melyet a többiek levettek róla és otthagyták a földön s engem meg sem várva mentek fölfelé. Én is megindultam ismét, most már az egy lóval utánok. Egy pihenőnél utol is értem őket. Kérdék, feltettem a rizst? Nem tettem én, van az én lovamon elég teher! Na, akkor menjek vissza, tegyem fel, mert a telepről kell majd visszajönnöm érte. Otthagytam a lovat egy fához kötve – itt már erdőben, veszélytelen helyen voltunk – és visszamentem a rizsért. Felvettem a hátamra, de felfelé a meredek úton, fájós lábammal szörnyen kifáradtam. Ledobtam a földre. Itt verjen meg a háború istene, én nem szakasztom meg magam veled! Inkább visszajövök érted, ha este lesz rám is!

 Pihenő, Pogány Gyula hadifestő rajza
(Érdekes Újság, 1915)

Mühlbeck Károly rajzai az Új Időkből

Paduschitzky Alfréd katonai pályafutása

Az alábbi posztot a blogon már korábban is publikáló kutatótársunk, Sőregi Zoltán írta. A cikk ismét egyfajta összefonódása a blog témájának és a szerző kutatási területének (a Magyar Királyi Honvédség kerékpáros csapatnemének története).

Paduschitzky Alfréd, ezredes, vitéz (Budapest, 1887. október 13., Prosser Mária - Miskolc, 1940. február 18.) Óbudán született, valódi katonacsaládban, mindkét nagyapja katonatiszt volt. Katonai tanulmányait a hűvösvölgyi katonai főreáliskolában végezte, 1905. augusztus 18-án avatták hadapród tiszthelyettessé. Első alakulata a császári és királyi 46. gyalogezred volt Szegeden.

 Paduschitzky Alfréd ezredes
(Rimóczy Kolos magángyűjteményéből)