Az osztrák–magyar uralom Bosznia-Hercegovina modernizációjának korszaka volt, amelyben a megszálló csapatok egyes tábornokai kezdeményező szerepet játszottak. Ilyen volt a horvát származású Georg Babich (Gjuro, mai írásmóddal Đuro, vagy Djuro Babić) vezérőrnagy, aki a hercegovinai Trebinje városának katonai parancsnokaként és kerületi vezetőjeként nemcsak a közbiztonság és határvédelem megszilárdításában, hanem a közigazgatás és az infrastruktúra kiépítésében, megújításában is máig ható szerepet vállalt.

A horvát ősöktől származó Gjuro Babić (ejtsd: Gyuro Babity, németül Georg Babich, magyarul Babics György) egy határőr hadnagy fiaként született 1826. április 30-án – a katonai iratok szerint – Lovinac község (ma Horvátország) kastélyában, Lika-Krbava vármegye Gracaci járásában, ahol katolikus vallású horvátok (bunyevácok) éltek. Néhol születési helyként a közeli Sveti Rok szerepel, amely ma Lovinac része. A község akkor a 1. likai határőr gyalogezred 8. századának volt a székhelye, apja itt szolgálhatott és alapíthatott családot. A nemesi oklevelet és címert Franjo Babić, felesége Csákány Erzsébet és gyermekeik, Farkas, Antal és Julianna 1716-ban Bécsben kapták III. Károly magyar királytól. Úgy tűnik, anyai ágon a család magyar származásáról is beszélhetünk, és elképzelhető, hogy ősük az éppen akkor zajló törökellenes háborúban érdemelte ki a nemesi rangot, és lett a katonáskodás öröklődő hivatásuk.

 A horvát Babić család címere három rózsával
(Forrás: Siebmacher Wappenbuch, Der Adel von Kroatien und Slavonien, www.arcanum.com)

Más forrás szerint azonban Trebinje későbbi vezetője Perusic községben született, amely a 2. otocsáci határőrezred egyik állomáshelye volt. Itt olvashatunk arról, hogy apja Dominik Babić – aki 1849-ben már 1. osztályú századosként szerepelt az 1-es határőröknél –, anyja pedig a horvát katonatiszti dinasztiából származó Magdalena Marija Rukavina volt. Lánytestvérei közül Ana a Miletic, Katarina a Zagar, Marija pedig a Simistrello majd a Konjikovic családba mentek férjhez. Öccse, Stjepan 1841-ben született, szintén katonatiszti pályára lépett, 1858-ban pedig ahhoz a 21. gyalogezredhez helyezték, ahol bátyja akkor már százados volt. 1890-ben Gjuro/Georg halálakor Stjepan/Stephan a 78. eszéki gyalogezred egyik zászlóaljának parancsnoka volt, majd a 3. linzi gyaloghadosztály parancsnokaként ment nyugdíjba, és Zágrábban élt 1928-as haláláig.

 Szerb és horvát határőrök különböző ezredekből 1848 előtt
(Forrás: www.magyarhuszar.hu)

Djuro 1837-ben (alig 11 évesen) hadapródként lépett katonai szolgálatba, majd ezután életéből 53 évet szentelt a dinasztiának és hadseregének. 1844-től 17 évesen már alhadnagyként szolgált a cs. és kir. 21. gyalogezrednél, ahol megtanulhatott cseh nyelven, és Itáliában is megfordult, mivel Veronában állomásoztak 1848 előtt.

23 évig (!) volt együtt jóban és rosszban, békében és háborúban a kezdetben Chrudim körzetéből besorozott cseh (és német) legénységgel. Zűrzavaros időkben, az európai forradalmi hullám idején 1848. április 10-én avatták hadnaggyá, a Habsburg Birodalmat felforgató forradalmak leverésében való részvétel pedig gyorsabb lehetőséget nyújtott számára az előrehaladásra. A 21-es csehekkel együtt rohamozott a márciusi milánói utcai harcokban, majd május végén az olasz forradalmárokat támogató piemonti hadsereg elleni ütközetben Curtatone mellett súlyosan megsebesült. 1849 februárjában főhadnaggyá nevezték ki és ezredével a magyarországi osztrák hadsereghez küldték, ahol április 19-én a honvédség ellen vívott nagysallói csatában a cseh bakákkal együtt az egyik császári dandár tüzérségének védelmét látta el, és határozott magatartásával megakadályozta, hogy a magyarok elfoglalják az ágyúkat. Ez olyan komoly összecsapás volt, hogy ezért később a Katonai Érdemkeresztet ítélték neki.

 Magyar honvédek rohama osztrák ágyúk ellen a nagysallói csatában
(Forrás: Egykorú vázlat Gracza György: Az 1848–49-iki magyar szabadságharcz története kötetéből, www. arcanum.com)

A magyar szabadságharc leverése után Babić főhadnagy tíz évig helyőrségben szolgált a később már Czaslau körzetéből sorozott 21-eseknél, ahol 2. osztályú százados lett. 1859-ben a francia-olasz-osztrák háború előtt 1. osztályú századossá, majd 1866-ban a porosz-osztrák háború alatt őrnaggyá nevezték ki, miközben a solferinói és a könniggrätzi csatákban is harcolt. Az Itáliában és Csehországban vívott háborúk ismét segítették előre lépését, majd a 21-esektől 1867-ben helyezték át a cs. és kir. 22. trieszti gyalogezredhez, ahol már horvát nyelvű legénységgel is találkozhatott, mivel ő lett a vegyes nemzetiségű hadkiegészítési kerület parancsnoka, az ezredtörzs viszont Pest-Budán volt elhelyezve. 1874-ben a spalatói kerületből sorozott horvát többségű alakulatnál lépett elő alezredessé, 1875-ben annak tartalék parancsnoka, majd 1877-ben fél évig tényleges parancsnoka volt. Spalatóban (ma Split, Horvátország) szolgált, amikor 1875-ben kitört a hercegovinai törökellenes felkelés, majd 1876-ban Montenegro és Szerbia, 1877-ben pedig Oroszország hadat üzent Törökországnak.

 Az osztrák–magyar csapatok hercegovinai hadműveletei 1878-ban
(Forrás: Bánlaky József: A magyar nemzet hadtörténelme, arcanum.com)

Babić ezredest 1877. november 1-jén nevezték ki a cs. és kir. 32. budapesti gyalogezred magyar katonáinak (az ún. „Eszti-bakák”) élére, amelynek a törzse Zárában volt, és 1875-ig Habsburg–Estei Ferenc Ferdinánd főherceg (1819–1875), Modena hercege volt a tulajdonosa. Babić irányította a magyar ezredet Hercegovina 1878. július 29-én kezdődő megszállása idején a 3. hegyi dandár kötelékében, amely a dalmáciai Imotskiból (Imosci) indult délkelet felé. A 32-esek Ravnicánál egy rajtaütésben egy teljes századot elvesztettek, egy zászlóaljukat pedig az ellenállók Stolac várában bekerítették és napokig ostromolták a muszlim ellenállók. Babić magyarjai Dubrava, Jasoc, Kremenac mellett vívtak ütközeteket Stolac felé haladva, amelyet végül 21-én sikerült felmenteniük. Rövid pihenő után szeptember 10-től a montenegrói határ felé törtek előre, végül Klobuk várát zárták körbe és ágyúzták, amíg védői megadták magukat.

 Osztrák–magyar gyalogsági támadás az 1878-as boszniai hadjáratban Rudolph Konopa festményén
(Forrás: https://sharinghistory.museumwnf.org)

Az alig három hónapos hadjárat után a 32-esek parancsnokát 1878. november elején áthelyezték ezredesként a Hercegovinában állomásozó és egy Trebinje közeli rajtaütésben szintén súlyos veszteségeket szenvedett cs. és kir. 74. jicíni gyalogezred élére, vagyis 2 évig újra cseh legénységet irányíthatott. Ekkor kezdődött a horvát nyelvtudása és helyismerete miatt nélkülözhetetlen főtiszt hatékony és ma is érezhető 10 éves szolgálata a montenegrói határvidéken. Előbb a megszállás idején tanúsított kiemelkedően bátor hadvezetéséért decemberben kapta meg a Lipót-rend lovagkeresztjét, azután 1880-ban ő lett a 2. hegyi dandár parancsnoka, majd a katonai közigazgatás irányítójaként a trebinjei kerület vagy járás vezetője, ami Magyarországon a főszolgabírónak felelt meg. Ebben a minőségben Babić olyan példamutató és hasznos tevékenységet végzett, hogy 1881-ben kiérdemelte a Ferenc József-rend tisztikeresztjét is.

 A trebinjei óváros egyik kapuja az osztrák–magyar uralom idején
(Forrás: https://ilicninoslav.wordpress.com)

1881 őszén az általános hadkötelezettség bevezetése miatt zavargások törtek ki Dél-Dalmáciában, amelyek 1882 januárjában Hercegovinában fegyveres felkeléssé szélesedtek ki. Trebinje akkor a 44. gyaloghadosztály főhadiszállása lett Guido Kober vezérőrnagy parancsnoksága alatt. Ennek egy részét, a 2. hegyi dandárt Trebinjében Babić ezredes irányította Franz Ornstein vezérkari főnökkel. Hozzá tartozott az egész 16. belovari és 22. spalatói gyalogezred, a 35. pilseni gyalogezred egy zászlóalja, egy utászszázad, egy hegyi üteg és egy szekerészszázad. Babić is szigorú kordont alakított ki 10 községben, és megakadályozta, hogy a lázadók és útonállók Montenegróból támogatást kapjanak. A hercegovinai szerb és muzulmán felkelők végül vereséget szenvedtek, a túlélők Montenegróba menekültek.

 A mintaszerűen kiépített főút, a Kaiserstrasse Trebinjében
(Forrás: https://trebinjeinfo.com/2017/01/08/stare-fotografije-trebinja/)

Trebinje elfoglalása után Babić már 1878-ban óriási ellenszenvvel találkozott a helyi muszlim lakosság részéről, akik nem voltak felkészülve a változásokra – írja Ninoslav Ilić trebinjei építészmérnök –, és hozzászoktak az elavult életformához, amelynek sürgős változásra volt szüksége. Az őslakosok nehezen döntöttek úgy, hogy szűkös és leromlott állapotú házaikat lebontják, átépítik, a szűk sikátorokat pedig tágas, kikövezett utcákkal váltják fel. A brit és francia hadsereg Ázsiában, Afrikában is erőszakkal és nagyszabású építkezésekkel kezdett hozzá a gyarmatosítást segítő gazdasági, társadalmi, kulturális modernizációhoz. Trebinjét az osztrák–magyar megszállók fontos katonai támaszpontnak tekintették, ezért radikális reformokat vezettek be. A vezérőrnagy akaratereje és határozott elképzelése legyőzte a helyi lakosság ellenkezését, így Babić tábornoknak hála Trebinje modern és vonzó európai kisvárossá nőtte ki magát.

 Osztrák–magyar katonatisztek egy trebinjei Pilsner Bier Halle előtt
(Forrás: www.delcampe.net)

A város parancsnokát és járási vezetőjét 1883-ban előbb vezérőrnaggyá léptették elő, majd bárói rangra emelték. Eközben ő biztosította a műszaki segítséget és munkaerőt az 1880-tól épített trebinjei római katolikus székesegyházhoz, ezért 1884-ben a templom felszentelése után XIII. Leó pápa a pápai Piusz-rend középkeresztjével jutalmazta meg. A sivár és száraz montenegrói határvidéken azonban évtizedeken keresztül folytatódtak a rablótámadások, amelyeknek katonák, csendőrök estek áldozatul. A laktanyákban viszont a szigorú fegyelem és nehéz szolgálat miatt a katonák között kialakult összetűzéseket sikerült elfojtani.

 A templom makettje és a város címere két gyermek kezében az 1884-ben felszentelt trebinjei katolikus székesegyház egyik freskóján
(Forrás: sr.wikipedia.org)

Trebinje központjában ma is megtalálható az a 16 platánfa, amely a város egyik jelképe lett, és amelyeket az osztrák–magyar korszakban ültettek, majd egy szálloda is épült oda. Valójában még ezek telepítésének is katonai oka volt. Korábban Bonaparte Napóleon rendelte el Franciaországban, hogy mindenfelé platánfákat ültessenek, amelyeknek óriási árnyéka a hosszú díszszemléken vagy menetelés közben a katonákat védték a nyári hőségtől.

 Babić vezérőrnagy platánfái árnyékából a katolikus székesegyház napjainkban
(Fotó: Pintér Tamás)

Egy helyi legenda szerint azonban Babić bárónak volt egy lánya, aki 16 évesen meghalt, ezért az ő tiszteletére ültették a fákat a főtéren. A történetet erősíti, hogy a tábornok halála után állított piactéri kutat is egy fiatal lány szobra díszíti, de az inkább hasonlít egy cetinjei kút alakjára.

 Babić vezérőrnagy platánfái Trebinjében napjainkban
(Fotó: Pintér Tamás)

1886. áprilisában Habsburg Rudolf trónörökös kereste fel barátaival Trebinjét, majd májusban Albrecht főherceg érkezett a katonaság ellenőrzésére és mindkettőjüket a vezérőrnagy kalauzolta a városban. Miután a polgármester, a járási vezető és a három vallási vezető fogadta őket, a városparancsnok mindkettőjüknek megmutatta a széles főutcát, az üzleteket, a modern középületeket, a laktanyákat, és a muzulmán és az ortodox elemi iskola mellett az ún. „felekezet nélküli” népiskolát, ahol a különböző vallású tisztviselők, katonák gyermekei együtt tanulhattak. A hadsereg-főfelügyelő látogatását csak az árnyékolta be, hogy közben Trebinje közelében útonállók („bennszülöttek”) meggyilkoltak két katonát, amit egyesek osztrák–magyar ellenes tiltakozásnak minősítettek.

A városparancsnok 1888-ban mondott búcsút a hercegovinai városnak, amely az ő határozott és céltudatos irányításával látványos urbanizációt ért el. Ekkor nevezték ki beosztott tábornoknak a budapesti cs. és kir. 4. hadtestparancsnoksághoz. Itt kapta meg 1888 szeptemberében 50 éves szolgálati évfordulója alkalmából „mindig kötelességtudó, háborúban és békében egyaránt kiemelkedő szolgálatteljesítéséért” Ferenc József legmagasabb (jóindulatának és) elégedettségének kifejezését, valamint altábornagyi kinevezését.

 A Babić altábornagy emlékére 1890-ben emelt díszes kút a trebinjei piactéren napjainkban
(Fotó: Pintér Tamás)

 A díszkút nőalakja napjainkban
(Fotó: Pintér Tamás)

Babić altábornagy alig másfél évig szolgált Budapesten a várban elhelyezett I. kerületi Színház utca 11–13. sz. alatti cs. és kir. 4. hadtestparancsnokságon: 1890. február 19-én elhunyt a Királyhágó utcai 17. sz. katonai kórházban, ahonnan a vízivárosi katonai temetőbe kísérték. A kórház kápolnájában ravatalozták fel, mellette voltak kitüntetései, és a számos koszorú között ott volt Trebinje város koszorúja is, mivel annak díszpolgára volt. Eljött a király főhadsegéde, a honvédelmi miniszter, a hadtestparancsnok, az ő vezérkari főnöke és számtalan magas rangú katonatiszt Bécsből és Budapestről. Három tábori lelkész végezte a kápolnában a szertartást, majd a kecskeméti 38. gyalogezred zászlóalja, a 13. huszárezred egy százada, illetve két löveg kíséretében díszsortűzzel temették el. Ezenkívül középkori hadvezérekhez, fejedelmekhez méltóan egy teljesen páncélba öltözött lovas (egy Budapesten szolgáló szekerészkatona) is kísérte a koporsót, zárt sisakkal, lándzsával felvértezett lovon.

1890. február 21-én Trebinjében a katolikus székesegyházban is ünnepélyes gyászszertartást (requiem) tartottak az egykori városparancsnok emlékére, amelyen megjelentek Franz Tschebulz vezérőrnagy, a 2. hegyi dandár akkori parancsnoka teljes tisztikarával, Hámornik Ferenc őrnagy térparancsnok, Rukavina járási vezető az állami tisztviselőkkel, mivel az elhunyt főtisztet a város jótevőjének tartották. Ezután nevezték el a piacteret Babić platznak és a kút díszes leányszobrot és eredetileg háromnyelvű feliratot kapott.

 Az altábornagy halála után Babić térnek elnevezett piactér Trebinjében az órával kiegészített díszkúttal korabeli képeslapon
(Forrás: https://fort-net.org)

Az osztrák–magyar uralom első éveiben az új kormány olyan szakképzett személyeket helyezett át Boszniába és Hercegovinába, akiknek az államigazgatás és a gazdaság átalakítása volt a feladata. A szláv nyelvrokonság miatt nagy számban érkeztek lengyel, cseh, szlovák, szlovén, horvát, szerb nemzetiségű katonatisztek és más szakemberek, de talán az olyan céltudatos és koncepciózus személyek tudtak a legjobban eligazodni és tartós eredményeket elérni, mint Djuro Babić ezredes.

A fent idézett trebinjei építészmérnök szerint ma is hiányzik az az elszántság, kitartás és koncepció, amit egykor Babić vezérőrnagy Trebinjében, vagy Galgóczy Antal (1837–1929) vezérőrnagy Bilećában tanúsított, akik kezdetben erőszakkal majd később békésebben urbanizálták ezt a két elmaradott várost, és megteremtették azt az infrastruktúrát, amely ezeket ma is európai – Trebinjét kifejezetten mediterrán hangulatú – településsé teszik.

 Báró Gjuro Babić altábornagy, „Trebinje díszpolgára” síremléke a zágrábi Mirogoj-temetőben
(Forrás: https://billiongraves.com)

Felhasznált levéltári forrás: Georg Babich minősítési lapjai, KA QL 66. doboz (Kriegsarchiv Wien, Personalunterlagen Qualifikationslisten Hauptreihe 66. box)

A kutatásban nyújtott segítségéért hálás köszönetet mondunk dr. Kiss Gábor alezredesnek, a HM HIM Hadtörténelmi Levéltár bécsi kirendeltsége vezetőjének.