A Nagy Háború

A redipugliai alszakasz története 2/1.rész

1915. május 23-án az egykori szövetséges Olaszország hadat üzent az Osztrák‒Magyar Monarchiának, amely ekkor már két hadszíntéren harcolt. A hadüzenet után egy hónappal megkezdődött az első isonzói offenzíva, amely során az olasz csapatok heves tüzérségi és gyalogsági támadásokat indítottak meg a Doberdó-fennsík ellen is. Támadásaik egyik fő célpontja itt a jórészt magyar erőkből álló, s magyar vezetésű 2. hegyi dandár által védett, napjainkban a nagy osztrák‒magyar katonai gyűjtőtemetőjéről ismertté vált, s a kegyeleti turizmus által is látogatott Redipuglia település mellett kialakított védőszakasz volt.

„Az első munkálatok a doberdói fennsík technikai megerősítésére 1915. április végén indultak meg azzal a célzattal, hogy a hirtelen készítendő erősítések csak egy meglepő ellenséges támadás első felfogására legyenek alkalmasak. A megerősítendő vonal hossza 25 kilométer volt” – számolt be Lukachich Géza, akkor vezérőrnagy, visszaemlékezésében az 1915 tavaszi állapotokról. A munkálatokat előbb hét, majd, a május 7-én beérkezett erősítésnek köszönhetően, tizenhárom munkásosztag végezte egyenként 180 fővel, akiknek a támogatására még további három zászlóalj érkezett.

A védelem kiépítéséhez tartozott, hogy a közelben levő települések egy részét, Redipugliát, Vermeglianót és Selzet, a lakosság kitelepítése után lerombolták, mint ahogy az Isonzón átívelő hidak nagy részét is. Az előbbire azért volt szükség, hogy a kiépített állásokból a kilátást ne akadályozzák, és ne nyújtsanak védelmet a támadó olasz alakulatoknak, az utóbbira pedig azért, hogy a folyón való átkelést megnehezítsék számukra. A védelmi rendszerben fontos szerepet játszott, hogy az Isonzóval párhuzamosan folyó Dottori-csatorna vizét – kihasználva az Isonzó magas vízállását – felduzzasztották, majd a csatorna falát május 24-én átrobbantották. Így Redipuglia és Selz között, egy jelentős területen idéztek elő mesterséges árvizet, amely időszakos védelmet nyújtott a várható olasz gyalogsági támadásokkal szemben.

A Doberdó csoport által kialakított védelmi vonal 1915. május végén
(Forrás: HM HIM Hadtörténelmi Levéltár Tgy 1698.)

A munkálatokkal párhuzamosan megkezdődött további csapatok szállítása a fennsík védelmére.

Az első isonzói csatában harcolt császári és királyi 57. gyaloghadosztály alakulatainak összesítő táblázata Vasja Klavora Harcok a Doberdón és Lukachich Géza: A Doberdó védelme az első isonzói csatában munkák alapján

Az Isonzó mentén védekező osztrák‒magyar 5. hadsereg által védett arcvonalat három védelmi szakaszra osztották, és ebből a III. esett a Doberdó-fennsík térségébe. Ez további három védőszakaszra oszlott: a Sistiana település és a Debeli vrh magaslat közötti területet a 6. hegyi dandár egységei védelmezték Hellebronth ezredes parancsnoklata alatt, a Monte Cosich magaslat és Sagrado település között a 2. hegyi dandár harcolt Lukachich vezérőrnagy vezetésével, míg Sagradótól a Wippach folyóig a 93. hadosztály soraiban a 60. és az 58. hegyi dandár alakulataival védte a rá bízott állásokat. A Monte Cosich és Sagrado között húzódó védőszakasz alszakasza volt a Redipuglia-alszakasz.

A Doberdói karszt, a harcok helyszíne
(Forrás: Doromby József: A volt cs. és kir. 38. gyalogezred története és emlékkönyve, Budapest, 1936. 202.o)

Olasz oldalról a Wippach folyó és a tenger közötti részen az olasz 3. hadsereg bontakozott ki támadásra, kötelékében a XI., X., és VII. hadtesttel. Ez a 21., 19., 14., 13., és 20. gyaloghadosztályt jelentette, valamint az 1. lovashadosztályt és egy tartalék lovas hadtestet. Az olasz 3. hadsereg parancsnoka Emanuele Filiberto di Savoia Aosta hercege rendelkezése szerint a VII. hadtest jobbszárnyával a Monfalcone településtől keletre levő magaslatokra támaszkodva a Monte Cosich és a Selz közelében található 44-es magaslat közötti védőszakaszt, a X. hadtest ettől északra és a Sagradóig terjedő redipugliai alszakaszt is magában foglaló védőszakaszt készült támadni. A XI. hadtest Sagradótól északra a fennsík lejtőjén akart megkapaszkodni és a X. hadtest esetleges sikere esetén annak támogatására készült.

Az olasz csapatok helyzete
(Forrás: HM HIM Hadtörténelmi Levéltár Tgy 1698.)

Az olasz hadüzenet és az első isonzói offenzíva megkezdése között mintegy egy hónap telt el. Ezt az időt az osztrák‒magyar csapatok a védelem kiépítésére, az olaszok – kisebb elterelő támadások mellett – a kiépítés alatt álló védővonal tervszerű megközelítésére használták fel, ahogy ez a 2. hegyi dandár iratanyagában olvasható: „Az előredolgozás igen ügyesen hajtatott végre, mert amint az egyes napok helyzetjelentéseiből is kivehető, a védő csak itt-ott észlelt kisebb ellenséges csoportot rövid időre mozgásban, de abból, hogy a megközelítést hadtestek és lövegek százai hajtották végre majdnem semmi észlelhető nem volt. Az olaszok a megközelítő mozgásukat kizárólag az éj leple alatt hajtották végre és napközben a szó-szoros értelmében mozdulatlanul viselkedtek. A dús olasz kultúra elrejtőzködésükben nagy segítségükre volt.”

Ezt követően 1915. június 23-án, szerdán, a hajnali órákban megindult az első isonzói offenzíva, amelyben az olasz csapatok fő célja a görzi hídfő, illetve a Doberdó-fennsík elfoglalása volt. „Az olasz háború megindulása előtt nem is számítottunk arra, hogy a doberdói fennsíkot eredményesen védeni lehetne, ott csak a hirtelen olasz előnyomulás ideig-óráig való fenntartása tervezett és lépésről lépésre végrehajtandó visszavonulás egészen a praewaldi szakaszig, ahol tűrhetően kiépített állások voltak és ahol az olasz előnyomulás végleges megállítása remélhető volt” – emlékezett Lukachich Géza az előzetes elképzelésre, hogy milyen szerepet szánt a hadvezetés a Doberdó-fennsíknak a túlerőben támadó olaszok megállítása során. Az események azonban átírták az előzetes várakozásokat.

Az osztrák–magyar csapatok elhelyezkedése az I. Isonzói csata kezdetén
(Forrás: HM HIM Hadtörténelmi Levéltár Tgy 1698.)

Az offenzíva első napjától egészen június 29-éig a tüzérségi előkészítés zajlott. Egy-egy kisebb gyalogsági támadáson, inkább csak próbálkozáson, kívül nagyobb roham nem volt a folyamatosan épülő állások ellen. A többnapos tüzérségi előkészítésnek kettős célja volt: a védművek lerombolása és a védők harci szellemének megtörése. A túlerőben támadó olasz tüzérség pusztításával szemben, megfelelően kiépített védelmi rendszer hiányában, az osztrák-magyar hadvezetőség a csapatok folyamatos áthelyezésével, átvezénylésével védekezett.

A redipugliai védő alkörletben sem volt ez másképpen. A tüzérségi támadások okozta veszteségek elkerülése érdekében folyamatosan cserélték a védőket. Az 1915. június 28-án hétfőn kiadott 468. számú parancs alapján a Redipuglia-alkörletben, amelyet a Polazzótól északra húzódó vízmosástól a Monte dei Sei Busi magaslat M betűje közelében található taligaút által határolt térségben határoztak meg, Indra Károly százados vezetésével a bosnyák 4. gyalogezred V. zászlóalja, a császári és királyi soproni 76. gyalogezred III. zászlóalja 3 menetszázadával, továbbá a 18. menetezred II. zászlóaljának 2 százada, egy géppuskás osztag, egy stabil (telepített) géppuskás osztag, 4 traditor (oldalazó) löveg és egy negyed árkászszázad tartózkodott. Az ellenséges csapatmozgásokból a tisztikar látta, hogy az olaszok komoly támadásra készülnek. Ennek megfelelően a helyzetjelentés 10. pontjában megfogalmazták a 2. hegyi dandár parancsnokságának elvárásait az elkövetkező a napokról: „Minden embernek tudnia kell, a legfiatalabb gyalogost sem véve ki, hogy mi az ellenséget szét akarjuk és szét fogjuk zúzni. – Ha minden várakozás ellenére valahol az ellenségnek sikerülne betörni, akkor a szomszédok az ellenség oldalában törjenek elő, hogy legalább addig fenntartsák, míg a tartalékok beérkeznek. Nekünk egyetlen lépést sem szabad feladnunk!”

A Redipuglia-védőszakasz, 1915. június 24.
(Forrás: HM HIM Hadtörténelmi Levéltár Tgy 1698.)

Időközben folyamatosan érkezett a további erősítés a védekező egységekhez. Megérkezett a térségbe, az akkor egészen újszerű harceszköznek számító aknavetős osztag is Zeidner Ferenc hadnagy vezetésével, öt aknavetővel és a hozzátartozó felszereléssel. Ők is Doberdó településen átvonulva, az értük kiküldött járőrök segítségével, a redipugliai alszakasz védelmére vonultak. A tűznyitás jogát viszont a dandárparancsnokság megtartotta magának, nehogy a védőkörlet parancsnoka „érdemtelen célokra használja pazarolja a kevés lőszert.” A lőszerek nagy része, valamint két mozsár Marcottini községben maradtak, mivel úgy tervezték, hogy a lőszereket csak szükség szerinti beépítés után viszik előre. A mozsarakat pedig úgy telepítették, hogy tüzük elsősorban a redipugliai alszakasz védelmét szolgálja.

Másnap, június 29-én kedden viszonylag csendes nap volt. A megfigyelők ellenséges csapatmozgásokról számoltak be, elsősorban az redipugliai alszakasszal szemben. Ezzel párhuzamosan a védelmi vonal a nap során több órán át tartó tüzérségi tűzben állt, így minden jel arra mutatott, hogy az olaszok a térségben indítják gyalogsági támadásukat. A nap eseményei közé tartozott az is, hogy ekkor érkezett meg Marcottinire a 48. menetezred, amely alakulat a későbbiek során jelentős szerepet játszott a redipugliai alszakasz védelmében. Először csak arra kaptak parancsot, hogy tájékozódjanak a felváltás lehetőségeiről, azonban a helyzet úgy hozta, hogy a III. zászlóalj két százada már az esti órákban bevonult a védőszakaszban kijelölt helyére. További három századot pedig tartaléként utasították arra, hogy úgy foglalják el helyüket, hogy a védőszakasz jobbszárnyán védő III/76-os zászlóaljat is támogatni tudják.

Az osztrák–magyar csapatok helyzete 1915. június 28-án
(Forrás: HM HIM Hadtörténelmi Levéltár Tgy 1698.)

Június 29-éről 30-ára virradóra meg is indult a várt olasz gyalogsági roham a védőállások ellen, amelyet azonban a védők visszavertek. A kudarc hatására az olaszok tovább fokozták a tüzérségi támadásokat: „A Redipuglia, Vermegliano, Selz-i szakaszt az ellenség tüzérsége a kora reggeli órák óta rendkívül hevesen lövi. Mindhárom védőkörletben a fedezékek nagy része teljesen lerombolva, sok ember a romok között eltemetve. […] Az ellenséges gyalogság sok helyütt egészen az akadályok közvetlen közelébe tolódott előre” – számolt be a június 30-án leadott jelentés az olasz tüzérségi támadás miatt kialakult helyzetről. Kitért arra is, hogy a Polazzo térségében védekező katonák a heves tüzérségi tűzben elhagyták állásmaradványaikat és visszavonultak. Az történt ugyanis, hogy minden védelem nélkül, a gyalogsági akadályok mögött a sziklás talajon feküdtek és lehetőségeikhez mérten igyekeztek védelmet keresni maguknak. A visszavonulást észlelve Indra százados utasítást adott, hogy a tartalékokkal együtt foglalják el ismét korábbi állásaikat. A nap folyamán ez a helyzet előfordult más védőszakaszokban is, sőt a területet uraló magaslat, a Monte dei Sei Busi, ellenőrzése is veszélybe került. Ez mindenképpen kritikus helyzet volt, mert amennyiben a védővonalak mögötti magaslatot az olaszok megszállják, akkor gyakorlatilag a védők mögött-fölött foglaltak volna állást, amely talán az egész Doberdó-fennsík, de legalábbis a déli részének az elvesztését vonta volna maga után. Ez az elhelyezkedés adta a Redipuglia-alszakasz egyik jelentőségét, hogy a magaslattól nyugatra helyezkedett el és egy sikeres betörés esetén innen a Monte dei Sei Busi közvetlenül támadható lett volna. Ez magyarázza, hogy miért itt támadták az olaszok a védőszakaszt, amit a lerombolt településén és környékén viszonylag észrevétlenül tudtak megközelíteni.

Doberdó község szélső házai, ahol a tartalékok rendszeresen gyülekeztek
(Forrás: Doromby József: A volt cs.és kir. 38. gyalogezred története és emlékkönyve, Budapest, 1936. 207.o)

Az osztrák‒magyar hadvezetőség további csapatáthelyezésekkel igyekezett a helyzetet menteni, valamint a tartalékokat is felkészítették az esetleges ellentámadásra. Viszont készültek a legrosszabb forgatókönyvre is, arra az esetre, ha a csapatokat vissza kell vonni a jóval keletebbre fekvő Crňi hrib magaslatig.

Az esti órákban a következő jelentés számolt be a napi helyzetről: „Jelenleg az egész fennsík a birtokunkban van s a helyenkint behatolt ellenség mindenütt visszaveretett.” Azonban érkeztek rossz hírek is, miszerint Indra százados, a redipugliai alszakasz parancsnoka megsebesült, járásképtelen. Kritikus volt a helyzet, hiszen védőszakasza folyamatos támadás alatt állt: „Saját gyalogságunk a karsztos terep kövei között meghúzódva igyekezett fedezéket keresni. Itt azonban a hátrébb lévő fészkekből is tűz alatt volt tartható az előterep és az ellenséges gyalogság támadó próbálkozásai véresen visszautasíttattak.” – olvasható a kiadott jelentésben. A kaotikus állapotok között hatalmasak voltak a veszteségek: az alszakaszt védő zászlóaljak közül a V/bh. 4. zászlóalj 17 fő hős halott és 70 sebesült, míg a III/76. zászlóalj 13 hősi halott, 45 sebesült és 4 eltűnt veszteséget szenvedett el egy nap alatt.

1915. június 30-áról július 1-ére virradó éjjel az császári és királyi 57. hadosztályparancsnokság a következő utasítást juttatta el a csapatokhoz: „Az erős ellenséges tüzérségi tűz előkészítése után a mai nap vagy éjszaka folyamán döntő gyalogsági támadásra kell felkészülnünk.” Ez nem sok jót sejtetett. A hadosztályparancsnokság további csapatátcsoportosításokat hajtott végre. Ennek eredményeként többek között a 18. menetezred egy zászlóalja Mittlacher ezredes parancsnoksága alatt a Vallone-völgy északi bejáratánál, egy zászlóalja pedig Marcottini község közelében állomásozott.

A délelőtt 10 órakor beérkezett jelentés után döntött a dandárparancsnokság, hogy a redipugliai alszakasz előző nap megsebesült parancsnokát átmenetileg a bosnyák alakulatnál szolgáló Puteani százados helyettesítse. A parancsnokság utasítása alapján a délelőtti órákban a csapatok a helyükön maradtak, mivel teljesen felesleges veszteségekkel járt volna, ha visszavonulnak. Rendelkeztek arról is, hogy Sieber százados vezetésével a 48. menetezred váltsa fel a Redipuglia-védőkörlet védőit. Ennek végrehajtását a zavaros körülmények miatt a helyszínt jobban ismerő alparancsnokokra bízták. Puteani százados javaslatára a nappali felváltásra nem került sor, viszont rendelkezésére bocsájtottak 2 századot a menetezredből, az alakulat további részei továbbra is tartalékban maradtak. Az erősítésre szükség is volt, mivel a reggel óta tartó tüzérségi előkészítés után az olaszok 14.30-kor gyalogsági támadásra indultak a védőszakaszhoz tartozó 89-es és 92-es magaslati pont irányába, amelyet a védő gyalogság a tüzérségi támadások alatt fedezék hiányában elhagyott, és keletre a magaslati vonal közelében keresett menedéket. Erre a hírre Sieber százados másfél zászlóaljjal ellentámadásra indult, amelynek eredményeképpen az ellenséget visszaűzte, és 17 órára a saját első vonalat megszállta.

A csapatok helyzete 1915. június 30-án
(Forrás: HM HIM Hadtörténelmi Levéltár Tgy 190.)

Július 2-án, pénteken 9 órakor jelentették, hogy a védőszakasz reggel óta ismét folyamatos tűzérségi támadás alatt van. Ebből ismét arra a következtetésre jutottak, hogy az olaszok továbbra is itt képzelik el az áttörést. Ezért a már előző nap mozgósított csapatokat – a 70-es és a bosnyák zászlóaljat – a térségbe rendelték, hogy egy esetleges áttörést azonnal visszaszorítsanak. Délelőtt fél tizenegykor elküldött jelentésben tájékoztatták a dandárparancsnokságot a védőszakaszban kialakult helyzetről: „Reggel óta a Polazzo-Redipuglia szakasz igen nehéz mozsár és gránáttűzben van. Saját gyalogság a 89-es magaslati pont és Polazzo környékén a fennsík fedő vonalai mögé húzódott vissza, hogy a gyilkos tűzből magát kivonja.” A helyzet délutánra sem változott, az olaszok változatlan hevességgel támadták a védőszakaszt. A délután 2 órakor érkezett jelentés alapján a védőszakasz egyre kritikusabb helyzetbe került. A gondokat fokozta, hogy a korábban idevezényelt 48. menetezred parancsnoka, Sieber százados, aki egyben ekkor már a védőszakasz parancsnoka is volt, megsebesült: „a Redipuglia-i alkörlet területén szándékozott a döntést kierőszakolni. Pillanatnyilag pedig éppen ott nem volt a saját helyzet megnyugtató. Állásban a 48. menetezred és nem a harcra szervezett laza alakulatai voltak. Parancsnokuk súlyosan megsebesült, ezt a körletet alaposan ismerő idősebb tiszt már nem volt. Valamennyi eddigi parancsnok sebesülten távozott” – állt a dandárparancsnokságnak küldött jelentésben.

A kritikus helyzetben felbomlott rend miatt az első vonalban harcoló katonák kezdtek hátra szivárogni, az erősítésnek idevezényelt 70-es zászlóalj még csak gyülekezett. A kritikus helyzetezben a dandárparancsnokság igyekezett rendezni a sorokat. A sebesült parancsnok helyét Wuich százados vette át, a védőszakasz védelmét viszont átmenetileg Zloch Viktorin (Viktorin Zloch) alezredesre bízták. Kiadták a parancsot, hogy a kritikus helyzet ellenére az „állásokat minden körülmények között tartani kell.” Az újonnan kinevezett parancsnok figyelmét felhívták arra, hogy a hátra szökdöső katonákat össze kell gyűjteni, sőt, ha szükséges „esetleg hátulról beléjük lövetni”.

Lukachich Géza, a 2. hegyi dandár parancsnoka
(Forrás: OSZK Digitális Képarchívum)

A délután folyamán az olaszok gyalogsági támadással is kísérleteztek, de ezt a védők sikeresen visszaverték.

A leharcolt menetezred leváltása is szóba került a 18. menetezreddel, amely Mittlacher ezredes vezetésével századonként először Doberdó falu templomához vonult, hogy a számukra kiutalt – fegyverenként 40 darab – lőszert átvegyék. A kiadott parancs értelmében az ezredes átvette a térségben állomásozó csapatok irányítását. A felváltásra az éjszaka folyamán került sor.

A parancsnokság, mint látható, a nap folyamán mindent megtett, hogy a mintegy másfél kilométer hosszú alszakaszt egy esetleges döntő támadásra felkészítse. Északra a szomszédos védőszakaszban védekező 93. hadosztály 2 zászlóaljat helyezett tartalékba az esetleges támogatásra, de ezen felül a dandárparancsnokság elrendelte, hogy további csapatok álljanak rendelkezésre, hogy egy esetleges olasz betörést a Monte dei Sei Busi irányából indított ellentámadással visszaverjenek. Ezeket a csapatokat – császári és királyi 101-es és 38-as zászlóaljakat – a Doberdó falutól nyugatra található 88-as magaslathoz rendelték.

Július 3-án, szombaton, a reggeli órákban a parancsnokságnak nem várt problémával kellett szembenéznie. Az éjjeli felváltás során az alszakasz védelmére kirendelt menetezred katonái az első komoly támadásra visszavonultak, amellyel jelentősen csökkentették a védőszakasz erejét. Az olaszok a nap során heves tüzérségi támadás után több esetben intéztek rohamot az alszakasz ellen, ami eredményre vezetett és a védekező csapatokat visszavonulásra késztették. Délután 16.00 órakor a következő volt a helyzet: „Saját gyalogság a következő vonalat tartja megszállva: Polazzo írás »a« betűje, a 89-es magaslati ponttól 2000 lépésre keletre, Redipuglia »d« betűje, a Mte dei sei Busi »t« betűje. A 93. hadosztály a saját jobb szárny között egy kb. 700 méter széles lyuk van. […] A 18. menetezred III. zlj. parancsnoka Stanek százados súlyosan megsebesült.”

A helyzet kritikus volt. 17 órakor Mittlacher ezredes a tartalékból beérkezett kecskeméti 38-asok félszázadát a hézag kitöltésére rendelte. De, még mielőtt ez a parancs teljesíthető lett volna, Polazzo felől kb. dandár erősségű olasz gyalogság tört be a védelmi vonalban kialakult résbe. Mittlacher ezredes erre további három, összesen tehát négy 38-as századot küldött ellentámadásra, hogy az ellenséget visszavetve vegyék újból birtokba az elveszett állásokat. Az ellentámadást Göllei Inselt István őrnagy vezette. A támadáshoz a szomszédos III/76. zászlóalj részei is csatlakoztak. Véres kézitusa után az olaszok az egész vonalon visszavonultak, amely során még a támogatásukra előnyomuló tartalékokat is magukkal rántották. A 38-asok ezek után egész kiterjedésében lezárták az üres területet.

A csapatok helyzete 1915. július 3-án
(Forrás: HM HIM Hadtörténelmi Levéltár Tgy 1698.)

A 38-asok ellentámadásának vázlata
(Forrás: Doromby József: A volt cs.és kir. 38. gyalogezred története és emlékkönyve, Budapest, 1936. 210.o)

A sikeres ellentámadás ellenére a július 4-ei a jelentések kritikus helyzetről számoltak be: az alkörlet csapatai elvesztették a kapcsolatot a mellettük harcoló alakulatokkal, így a szárnyaik a levegőben lógtak. A 2. hegyi dandár parancsnoksága a helyzetet a védelmi szakaszok átrendezésével próbálta orvosolni. Az utasítások értelmében Mitthlacher ezredesnek át kellett volna adnia a védőszakasz parancsnokságát, de tekintettel a zavaros helyzetre erre nem került sor. Az első vonal olyan mértékben megrongálódott, hogy járőröket kellett kiküldeni, hogy megállapítsák, hol is húzódik tulajdonképpen a védelmi vonal. A nap során több olasz támadás történt, de a tartalékból érkező csapatok ellenlökéseikkel kiszorították a támadókat, sőt, helyenként saját állásaikba is követték őket. Ennek ellenére az éjszaka folyamán a Redipuglia-alszakasz térségében még két esetben próbált meg az olasz gyalogság áttörést elérni, sikertelenül. De ez is azt erősítette, hogy továbbra is a Polazzo-Redipuglia szakaszon akarnak eredményt elérni, ezért az időközben beérkező honvéd alakulatokat úgy helyezték el, hogy be tudjanak avatkozni egy esetleges sikeres betörés esetén.

Július 5-én, hétfőn hajnalban a következő volt a helyzet. A védőszakaszból egész éjjel puskatüzet jelentettek. Ezzel párhuzamosan a hajnali órákban a 89-es magaslat környékén élénk harc dúlt, amelynek következtében az olaszok sikert értek el: az itt harcoló 81-esek védőszárnya erősen visszahajlott. Ezt észlelve az olaszok tovább csoportosították csapataikat a térségbe. Komoly veszélye volt annak, hogy az olaszok kihasználják a sikert és továbbnyomulnak, de a hadvezetőség azonnal tartalékokat küldött a térségbe, így megakadályozták a további előrenyomulást. Miközben a védekező csapatok eljutottak a végkimerülés határához. Soraikat a nagy veszteségek mellett a kolera is tizedelni kezdte. Tapasztalta ezt a hadvezetőség is: kiadta a parancsot, hogy az elkövetkező napokban az első vonalban szolgáló csapatok felváltásra kerülnek. Erősítésnek megérkeztek a térségbe a császári és királyi szegedi 46. gyalogezred és a magyar királyi székesfehérvári 17. honvéd gyalogezred zászlóaljai, amelyek július 5-éről 6-ára virradóra felváltották a redipugliai alkörletben a 38-asok III., a 81-esek IV. zászlóalját, valamint a 48. és 18. menetezred maradványait. A felváltás sem ment zökkenőmentesen: az olaszok folyamatosan támadták a védőszakaszt, így volt olyan alakulat, amely csak napfelkelte után tudott visszavonulni. Az alkörletben a székesfehérvári 17-esek ezredparancsnoka, Sipos alezredes vezetésével a II/17., III/17., a II/46., IV/46. valamint a bosnyák zászlóalj és árkászok, illetve utászok is voltak, hogy felkészítsék az állásokat egy újabb csatára.

A csapatok helyzete 1915. július 4‒5.
(Forrás: HM HIM Hadtörténelmi Levéltár Tgy 1698.)

Az elmúlt napok tapasztalatait Lukachich Géza, a 2. hegyi dandár parancsnoka így foglalta össze: „Igaz, hogy helyenkint behatolt az ellenséges gyalogság állásainkba, de maradandó sikert a fennsík egy pontján sem tudott elérni, mert pár órára elveszett állásainkat a tartalékok rövidesen visszaszerezték. Hogy az első Isonzó-i csata végével a Redipuglia-i szakaszban itt-ott árokrész az olaszok kezén maradt annak fő oka is abban rejlett, hogy védelmi vonalunk Polazzonál előreugró kisebb részleteit kedvezőtlen fekvésük következtében a csapatok nem tartották célszerűnek hatalmas vérveszteségek árán újólag visszafoglalni és megszállni. Végeredményben az első isonzói csata volt talán a háború legválságosabb időszaka, mert ezidőtájt az olasz túlerő viszonylag nagyobb, csapataink a karsztos terepen teljesen járatlanok, vezetőink az új ellenség harcmodorát még nem ismerték s a meglepetéseknek tág tere nyílott, hiszen eleinte 5-6 zászlóalj erős doberdói csoporttal szemben több hadosztály állott!”

Felhasznált levéltári források:

Hadtörténelmi Levéltár

• II. 166 – M. kir. 20. honvéd gyaloghadosztály iratanyaga, 16. és 17. doboz.
• II. 481 – Császári és királyi 38. gyalogezred iratanyaga
• II. 594. – M. kir. 17. honvéd (és népfelkelő) gyalogezred parancsnokság, 1. doboz, 7. doboz, 8 és 9. doboz.
• Tgy 190. Lukachich Géza br. ny. altbgy. A doberdói harccsoport ténykedése 1915. máj. 16. - júl. 12-ig
• Tgy 1.698. A 2. hegyi dandár világháborús története VII., VIII., IX. rész. Vázlatok: VII., VIII., IX. 1914-1915

Felhasznált irodalom:

• Doromby József: A volt cs, és Kir. 38. gyalogezred története és emlékkönyve. Budapest, 1936. 205-213.
• Lukachich Géza: A Doberdó védelme az első isonzói csatában. Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Rt., Budapest, 1918.
• Klavora, Vasja: Harcok a Doberdón 1915-16. HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum, Budapest, 2010. 47-59.
• Sipos Gyula: A m. kir. székesfehérvári 17-ik honvéd gyalog és népfelkelő ezredek története. Székesfehérvár, 1938. 54-60.
• Stencinger Norbert: „Valódi állások még nincsenek…” – Élet a Doberdó lövészárkaiban – 1. rész – Letöltés: 2024.07.06.
• Stencinger Norbert: A Doberdó-fennsík védelme az első isonzói csatában – Letöltés: 2024.07.06.