Az osztrák–magyar szolgálatban álló ukrán önkéntesekkel régebben Bolzano tábornok pályafutásának ismertetésénél találkoztunk, mostanában pedig Somogyi Lajos visszaemlékezésében olvashattunk róluk. A kevésbé ismert ukrán nemzetiségi légiót mutatjuk be röviden.
Az Ukrán Szicsi Lövészek, ukránul Українські Січові Стрільці (ejtsd Ukrajinkszki Szicsovi Sztrilci), vagy Ukrán Légió az osztrák–magyar hadsereg ukrán nemzetiségű önkéntesekből szervezett katonai alakulata volt a Nagy Háborúban. Tagjait az alakulat ukrán nevének kezdőbetűiről (YCC) usszusz-oknak is hívták. Az önkéntes osztag azokból a galíciai ukrán személyekből alakult, akik az Ukrán Főtanács 1914. augusztus 6-án kiadott felhívására jelentkeztek nemzetük fegyveres védelmére. A Főtanácsot ukrán nemzetiségű demokrata, radikális és szociáldemokrata politikusok alapították 1914. augusztus 1-jén Lembergben, 1915-ben átszervezték Ukrán Általános Rada néven és a bécsi kormányzat által támogatva folyamatosan aktív osztrákbarát és oroszellenes politikát, illetve propagandát folytattak.
Az ukrán szicsi lövészek arany és kék színű kokárdája Halics (Galícia) ősi címerállatával
(Forrás: Wikipédia)
A légió keretének (káder) tagjai a Sich, Sokił, Plast nevű ukrán félkatonai szervezetekből, lövészegyesületekből érkeztek. A Sokil a cseh-lengyel Sokol mintájára 1894-ben alakult atlétikát és tornát (gimnasztikát) népszerűsítő sportegyesület, a Szics, a Dnyeper menti kozákok ősi zaporozsjei támaszpontjáról 1900-ban elnevezett polgári lövészegyesület (Schützenverein), a Plaszt pedig 1912-ben angol mintára alakult ukrán cserkészcsapat volt.
Ausztriában is voltak lövészegyesületekből alakult milíciák. Az ukrán légió tagjait néha szicsi lövészeknek nevezték, mivel melléknevet képeztek az ősi kozák bázis nevéből. A kozákok azonban nemcsak ukrán nemzetiségűek voltak.
Az ősi zaporozsjei Szics újjáépített történelmi-kulturális komplexuma a Dnyeper partján (Forrás: Wikipédia)
A Főtanács felhívására 1914. augusztus folyamán mintegy 28 000 önkéntes jelentkezett a megyei toborzóhelyeken, de 1914. augusztus és szeptember fordulóján Stryjben tartott nagygyűlésen már csak 10 000 fő jelent meg, Ivan Boberszkij (1873–1947) jelentése viszont már csak 6283 önkéntest említett. Boberszkij korábban gimnáziumi tanár, az ukrajnai sportélet szenvedélyes szervezője, a cserkészet és testnevelés népszerűsítője volt. Végül a tényleges jelentkezők közül az osztrák szervezőbizottság csak 2000 főt választott ki. Sztyepan Suhevics (1877–1945) erőfeszítéseinek köszönhetően azonban a létszámot 500 önkéntessel növelték, és először az orosz hadsereg által megszállt területekről menekült önkénteseket vették fel. Suhevics galíciai ukrán ügyvédként a jaroslaui cs. és kir. 90. gyalogezred tartalékos tisztjeként lépett be és segítette a szervezést.
A légiót eredetileg 10 szotnyára osztották, majd hamarosan két és fél kurenybe szervezték. Az I. kurenyt Grigorij Kosszak, a II.-at Mihajlo Volosin, a III.-at Sztyepan Suhevics atamán vezette, majd a zászlóaljakat 1914 októberétől 3 önálló alakulattá alakították át. Kosszak (1882–1932) ukrán falusi tanító, tartalékos tisztként, Volosin (1878–1943) ukrán ügyvéd, tartalékos tiszthelyettesként jelentkezett. Egyesek szerint 1914 és 1917 között a szicsi lövészek légiójában kb. 7000 ember szolgált, így ők alkották a később megalakult önálló ukrán nemzeti hadsereg alapját. 1914-ig legalább 7 galíciai Landwehr gyalogezredben és 2 ulánus ezredben szolgáltak több mint száz évig jelentős számban ukránok vagy németül rutének, akik katonai kiképzést, rangot kaptak. A kárpátaljai és kárpátontúli rutének közötti különbségeket akkor még nem nagyon érzékelték a kortársak.
Az ukrán lövészek zászlaja Szent Mihály angyal képével és az UCC rövidítéssel
(Forrás: Wikipédia)
1914. szeptember 2-án Stryjben az önkéntesek felesküdtek az Osztrák–Magyar Monarchia szolgálatára, de az orosz invázió elől Magyarországra húzódtak vissza. Az oroszok fokozatosan közeledtek a Kárpátokhoz, ezért sürgősen harcba vethető alakulatokra volt szükség. Ekkor alakult meg az osztrák hadseregben a – később az ukránokkal rivalizáló – Lengyel Légió is. Néhány hetes kiképzés után, amelyet Magyarországon a Bereg megyei Gorond és Mezőterebes községek melletti táborokban végeztek, a rosszul kiképzett és felszerelt galíciai ukrán lövészeket a Kárpátok hágóihoz vezényelték. Leginkább szülőföldjük visszafoglalása és az oroszok kiűzése motiválta őket.
Az ukrán légionáriusok 1914. szeptember 28-án Magyarországon estek át a tűzkeresztségen, amikor az egyik századuk a Munkács és Felsőverecke közötti út mentén csapott össze a 2. orosz kubányi kozákhadosztály egyik felderítő osztagával. A kárpáti harcokban ezután nagy veszteségeket szenvedtek, így magyarországi ruszinokat is felvehettek. Ennek örököse lett az 1938-ban Kárpátalján ruszinokból megalakult Kárpáti Szics, amely 1939 nyaráig a csehszlovák és a magyar hadsereg ellen is gerillaharcot vívott.
Az ukrán önkéntesek útja Google térképen a kiképzőtáborokból a Vereckei-hágó felé
Az ukrán légió a további kárpáti harcok idején Peter von Hofmann tábornok osztrák hadtestének volt alárendelve. Az osztrák tábori vadászokhoz hasonló könnyű felszerelésű, mozgékony és szabadabb lövészek 1915 januárjában Ignaz Fleischmann tábornok 55. gyaloghadosztályában szolgáltak, ahol a cs. és kir. 129. és 130. dandárban voltak beosztva (parancsnokaik Stephan Kobylanski és Józef Witosinszkij tábornok) Kobylanski a háború elején 32. és 25. galíciai Landwehr ezredek parancsnoka volt, Witosinszkij (1858–1931) pedig 1906-os nyugdíjba vonulásáig szintén galíciai közös és Landwehr ezredekben szolgált hivatásos tisztként. A légionáriusok tehát 1914–1915 telén a 130. dandár keretében védték a Kárpátok hágóit, rutén nyelvrokonaik szülőföldjét, ahol felderítő és biztosító szolgálatot végeztek. Ekkor az első parancsnokok Teodor Rozsankovszkij (1875–1970) atamán, majd Mihajlo Haluscsinszkij (1878–1931) hadnagy voltak az Ukrán Szicsi Lövészek Katonai Bizottsága kezdeményezésére, amely Bécsben biztosította a fegyveres harc politikai és katonai támogatását. Az előbbi parancsnok civilben ügyvéd, az utóbbi tanár volt.
1915 márciusában az osztrák–magyar főparancsnokság felszámolta a légió vezetősége által létrehozott struktúrát, és a légiót két független zászlóaljra és egy tartalék századra osztotta Kosszak és Szemjon Horuk parancsnokok majd Vaszil Didusok parancsnoksága alatt.
Ukrán szicsi lövész képe egy mai ukrajnai bélyegen
(Forrás: Wikipédia)
A szicsi lövészeket az ukrán függetlenség harcosaiként és az orosz imperializmus elleni hősi ellenállás tipikus példájaként emlegetik ma is. Az ukrán légió sajátossága volt viszont az, hogy nők is szolgáltak benne tisztként – ez olyan jelenség, amely abban az időben egyáltalán nem volt jellemző a korabeli hadseregekre. A legtöbbet kitüntetett lövésznők között szolgált Olena Sztyepaniv (1892–1963) és Szofia Halecsko (1891–1918). Olena gimnáziumi tanár volt, ápolónőből lett fegyveres katona, túlélte az orosz fogságot, 1918 után Lvivben tanított előbb lengyel, majd szovjet állampolgárként gimnáziumban és egyetemen, de 1949–56 között munkatáborban raboskodott és nagy szegénységben halt meg. Szofia is egyetemet végzett, ápolónőként kezdte, majd lövészként számos hőstettet hajtott végre, súlyos betegséggel küzdött és egy szerencsétlen balesetben vesztette életét.
A lövészegységek kiegészítésével, felszerelésével a régi kozákoktól átvett Kos (főparancsnokság) melletti pótszázad foglalkozott, amely négy alosztályt foglalt magában. A Kos három politikai megbízotti irodát szervezett Volhíniában, amelyek az oktatási és nevelési ügyekért feleltek, emellett megszervezte az oktatást és a lövészek sajtóosztályát, amelynek a zászlóaljakban, a Kosban és a kiképzőiskolában volt egy-egy különítménye. A propaganda és a hadtörténetírás fontos részét képezte az ukrán légió tevékenységének. A Kos parancsnoka Nyikifor Hirnyak őrnagy volt 1915–1918 között.
Ukrán lövészek tisztjeinek csoportja a Makivkán: balról a második Olena Sztyepaniv, jobbról az első Szofia Halecsko
(Forrás: Wikipédia)
Az ukrán szicsi lövészek kiképzőiskolája kezdetben osztrák–magyar irányítás alatt a légió pótszázadához tartozott, majd külön alakulat lett. 1916-ban azonban a légió kiképzőbázisát a német-osztrák Dél Hadsereg kiképzőközpontjának rendelték alá, ahol több mint 7000 altiszt és katona kapott korszerű harci kiképzést német tisztektől, ezért váltak a légionáriusok a későbbi független Galíciai Ukrán Hadsereg legjobban felkészült katonáivá.
Az ukrán légió első nagyobb győzelme a Makivka hegyért vívott több napig tartó ütközet volt, majd az alakulat a volhíniai csatákban tűnt ki. 1915 tavaszán a dandár beásta magát a Strypa folyó mellett, és ott tartózkodott 1915 augusztusáig, folyamatosan járőrözött, felderítést végzett, őrszolgálatot látott el. Ezután az 55. hadosztály részeként mindkét zászlóaljat egy ezredbe szervezték Kosszak atamán irányítása alatt, majd 1916 novemberétől Antin Varivoda alezredes vezetésével. Az oroszok Bruszilov-offenzívája a légionáriusokat is szétszórta, ezért 1916 augusztusában a légiót Berezsaniba helyezték át, ahol a Liszónya-dombon foglalt állást. Az ottani augusztusi és szeptemberi csatákban az ezred a 44 tisztből 28 főt és kb. 1000 katonát veszített.
1915 szeptemberében Károly osztrák trónörökös ukrán önkénteseket szemlél
(Forrás: history-pro100.blogspot.com)
1916. szeptember 30-án már csak 9 tisztje és 444 katonája volt. Ezt egy újabb átszervezés követte, amikor ismét csak egy zászlóaljat alakítottak, és új parancsnoka Kikal ezredes lett. A bukovinai Kirlibaba melletti fronton egy hucul századot csatoltak az egységhez Łewicki hadnagy parancsnoksága alatt. A bukovinai, máramarosi ukránokat nevezték ekkoriban huculoknak. A szicsi lövészek brigádja többször is újjászületett a Nagy Háború alatt, mert a végső célja a politikai irányító szervezetük szerint szülőhazájuk függetlenségének kivívása volt, mint minden nemzetiségi légiónak mindkét hadviselő fél oldalán. Ehhez pedig lojalitás és véráldozat kellett.
A légió hadiútja azt mutatja, hogy főként Galíciában vették fel a harcot az orosz csapatokkal az osztrák–magyar alakulatok oldalán és nem biztos, hogy Magyarországon vetették be őket először. 1918-ban viszont behatoltak Oroszország területére és az ottani ukránok körében erős propagandát indítottak a független Ukrajna létrehozása céljából.
Az ukrán légió egyik rohamszakasza
(Forás: Wikipédia)
Az ukrán légió elég súlyos veszteségeket szenvedett el az oroszoktól 1917 július elején az ún. Kerenszkij-offenzíva során, amikor szinte az egész legénység orosz fogságba esett, de a front zavaros helyzetét kihasználva hamarosan kb. 400 altiszt és katona megszökött. A szökevényekből, a hucul századból és a légió pótszázadából egy új ukrán zászlóalj alakult, amely 1918 februárjában az osztrák–magyar megszálló csapatokkal együtt megindult Délkelet-Ukrajna irányába. Ezt követően az ukrán légió Herszon körzetében az önállóan működő Wilhelm Habsburg Harccsoport (dandár) részét képezte és már ukrán nemzetiségű bolsevikok, anarchisták ellen is harcolt. A kalandos életű Habsburg főherceg egyébként személyes okokból 1919 után még külföldön is évtizedeken keresztül küzdött Ukrajna függetlenségéért, majd a kommunisták börtönében halt meg 1948-ban Kijevben. 1918 októberének elején a légiót Herszon körzetéből Bukovinába vezényelték a románok ellen, majd a lengyel-ukrán háború idején 1918. november 3-án érkezett Lvivbe, de már nem tudta megváltoztatni a harcok menetét.
Közben az orosz cári hadsereg egykori ukrán nemzetiségű katonáival kiegészülve a légió orosz hadifogságból szabadult nemzeti érzésű katonái 1917 novemberében Kijevben megalakították a Szicsi Lövészek Galíciai-Bukovinai Zászlóalját, amelyből hónapok alatt egy másik jelentős független nemzeti hadsereg fejlődött ki, ezért 1918 májusában a központi hatalmak feloszlatták.
A magyarországi rutén miniállam, amely behívta segítségül a szicsi lövészeket
(Forrás: Wikipédia)
Később a régi légió a függetlenségért küzdő Nyugat-ukrajnai Népköztársaság Galíciai Ukrán Hadserege keleti csoportjának része lett, 1919 januárjában az Ukrán Szicsi Lövészek 1. gyalogos dandárjává alakították át, amely akkor már két gyalogezredből, egy lovasszázadból, egy tüzérezredből és kisegítő egységekből állt. A dandár parancsnoka Oszip Buksovannij (1890–1937) atamán volt. A légió korábbi tisztje az orosz fogság után még harcolt a független Ukrajnáért, de hamarosan bolsevik lett, majd elvtársai megbízhatatlansága miatt kivégezték. A légionáriusok előbb szembefordultak a lengyelekkel, azután Gyenyikin tábornok orosz ellenforradalmi hadseregét támogatták, végül sokan a vörös ukrán hadsereghez csatlakoztak. 1920 tavaszán az alakulat megszűnt.
Amikor 1918 novemberében Kárpátalján összeomlott a magyar közigazgatás, a ruszinok egy része a magyar kormánnyal, másik része cseh és szlovák politikusokkal tárgyalt önkormányzat kialakítása céljából, a kárpátaljai huculok képviselői viszont Körösmezőn tartottak népgyűlést, illetve megszavazták lakóhelyük csatlakozását a Nyugat-ukrajnai Népköztársasághoz és katonai segítséget kértek az egyesítéshez. 1919 januárjában néhány század szicsi lövész érkezett Magyarországra, kikiáltották a Hucul Köztársaságot és helyi lakosok csatlakozása után három zászlóaljat alakítva próbáltak megszállni minél nagyobb területet. A hetekig tartó fegyveres küzdelemben azonban a román, magyar és cseh csapatoktól vereséget szenvedtek és kivonultak Kárpátaljáról.
Az ukrán szicsi lövészek emlékműve napjainkban a Makivkán
(Forrás: vidviday.ua/pokhid-na-makivku)
