A szerb hadifogság viszontagságai

2021.10.07. 07:27 :: MolnárTibor

Hadifogságba kerülni az első világháború során nem jelentett életbiztosítást, és ez különösen érvényes volt a harcok szabdalta, járványok dúlta Szerbiára. Néhány zentai és környékbeli hadifogoly tragikus sorsa jól végigkövethető a Kalocsai Főegyházmegyei Levéltár őrzésében lévő, online is elérhető egyházi holttá nyilvánítási eljárások során keletkezett iratok alapján.

 

Az 1914-es Szerbia elleni, kudarccal végződő osztrák–magyar támadás hatalmas emberáldozatokat követelt. A rengeteg halott és sebesült mellett 85 ezer osztrák–magyar katona – köztük zentaiak is – került hadifogságba, akiknek a túlélési esélyei a fogva tartás mostoha körülményei, és a Szerbiában dúló járványok (a kolera, de főleg a hastífusz és kiütéses tífusz) miatt nem voltak kecsegtetőek.

A szerbiai Niš (ejtsd: Nis) városa a XX. század elején A szerbiai Niš (ejtsd: Nis) városa a XX. század elején

A legnagyobb hadifogolytábor a dél-szerbiai Nišben üzemelt, de az egész ország területén létesültek kisebb-nagyobb táborok. A hadifoglyokat út- és vasútépítésen, vagy a mezőgazdaságban foglalkoztatták. A hadifoglyok közül 1915 őszéig hozzávetőlegesen 50 ezren elhunytak.

A szerbiai hadifogság áldatlan állapotait néhány zentai, illetve Zenta környéki elhunyt hadifogoly példáján keresztül mutatjuk be.

Osztrák–magyar hadifoglyok Nišben 1915-ben Osztrák–magyar hadifoglyok Nišben 1915-ben

Az 1883-as születésű Döme Balázs, tornyosi származású cs. és kir. szabadkai 86. gyalogezredben szolgáló gyalogos holttá nyilvánítását 1924-ben kezdeményezte a felesége, Matuska Franciska, akivel 1912-ben léptek házasságra. (Az ügye a Kalocsai Főegyházmegyei Levéltárban a holttá nyilvánítási iratok között a Zenta, 347/1924. számot viseli.) A tornyosi plébánián február 1-jén felvett jegyzőkönyvbe a következőket adta elő.

„Tornyoson esküdtünk 1912. január 23-án. Két és fél évig éltünk együtt a legnagyobb szeretetben és békében. Két gyermekünk született, akik közül Péter fiam él, akit atyja nem is látott. […] Férjem 1914-ben az első mozgósításkor vonult be Szabadkára. A szerb harctéren a 86-ik gyalogezred 10. századában harcolt. Kb. 12 levelet írt, hetenként kétszer is. Utoljára 1915. október elején adott életjelt magáról. 1914. december 6-án került fogságba Szerbiában, amely körülményről 1915. február 2-án értesültem, amikor is több levelet kaptam egyszerre. Fogságból én 3 levelet, ő pedig egy levelet kapott. Öcsémnek, Matuska Péternek – aki 1915 augusztusában olasz fogoly lett – férjem egyik levelét – amit Bardovacz bei Skoplje-ből írt, ahová 1915. február 8-án 20 koronát is küldtem férjemnek – elküldtük, hogy öcsém közelebb lévén hozzá, írhasson neki. Több levelet is írt öcsém, de egyet sem kapott férjemtől. Szerbiai foglyoktól hallottam, hogy Szerbiából mintegy 52 ezer fogoly indult el Olasz- és Franciaországba, de csak 12 ezren érkeztek meg életben. Férjemtől fogságból 3 levelet kaptam, amelyeket nyugdíj ügyben beadtam, vagy férjem kutatására elküldtem. Férjemnek halálát senki nem tanúsíthatja. Bencsik Gyula hazatért fogolytól hallottam, amit előbb előadtam. Nem ismerem, nem is tudom hol lakik. Ennek előadása szerint 1915 október elején halhatott meg.”

Korábbi vallomását 1924. február 15-én kiegészítette:

„Férjem gyönge szervezetű és egészségű volt – gyomorbajos és tüdő gyönge – válogatott az ételben, nehezebb munka után 2-3 napig maródi volt. 26 éves korában vonult be. Vallásos és családját szerető ember volt. Bevonulása előtt bement a tiszta szobába, letérdelt a Szűz Mária képe előtt és ott imádkozott. Azt mondta mindig, hogy tartsam össze kis szegénységünket, hogyha hazajönne, ne maradjon semmi nélkül, ezt leveleiben is mindig említette. Testvéreinek is írt levelet és nagyon bántotta, hogy egyik-másik nem felelt leveleire. Özvegy édesanyjával laktunk egy kenyéren, akinek háza és kettő lánc földje volt. Édesanyja határozottan kimondta, hogyha őt eltartja, a hat testvér közt őt megillető föld részt és a házat őreá hagyja. Utoljára 1914. december 26-án írt szerb fogságból, amit másik két levéllel 1915. február 2-án kaptam meg. Itthon józan, becsületes munkás ember volt, mindenki szerette, házépítésénél dolgozott vállalkozó bátyámmal, mert még a kukorica morzsolást sem bírta. Akik hazajöttek szerb fogságból – nekem is, rokonaimnak is – azt mondták, hogyha 1915/16-ban nem kaptam tőle levelet, akkor ne is várjam haza, mert bizonyosan elveszett a kivonuláskor, mivel nem volt köztük sem az olaszoknál, sem a franciáknál. Az én férjem meghalt volna már itthon is a nyers kukoricától, répától, amit hallottam többektől, hogy ettek a szerencsétlen foglyok, csakhogy életüket fenntartsák. Férjemnek egyik tisztje azt is megírta nekem, hogy fogságba is úgy került, hogy nem birt menni az éhségtől, leült egy fa alá. Pedig csak fél órát kellett volna mennie, akkor nem fogták volna el. Én tízéves kisfiammal most is özvegy anyósommal vagyok, havonként szoktam a szent gyónáshoz és áldozáshoz járulni, tehát teljesen ki van zárva, hogy akár részemről, akár más érdekelt részéről keltették volna férjemnek halálhírét.”

Az elmondottakat a főszentszéki bíróság elégségesnek találta ahhoz, hogy Döme Balázst holttá nyilvánítsa: a megállapítás szerint 1915 végén Szerbiában hunyt el.

Az 1878-as születésű Fleisz József holttá nyilvánítását 1924 januárjában kezdeményezte a felesége, Bűn Marcella, akivel 1904-ben Zentán lépett házasságra. (Az ügy a Kalocsai Főegyházmegyei Levéltárban a holttá nyilvánítási iratok között az Adorján, 551/1924. számon található.) Az özvegy az adorjáni r. k. plébánián a következő vallomást tette: „Férjem mindjárt az első mozgósításkor bevonult 1914-ben. Két hétig volt Szabadkán, azután levitték Szerbiába és többé haza se tért. Hadifogságba jutott. Onnan írt egy levelet, de ez férjem keresése közben valamelyik tudakozó hivatalban maradt. Ezt a levelet 1915. január 8-án írta, én pedig január 30-án kaptam kézhez. Azóta nem adott magáról életjelt. Férjem haláláról fogolytársa, Gombi Ferenc értesített, illetve mivel írni nem tud, íratott nekem egy másik fogolytársával levelezőlapot. Ezt a levelezőlapot nekem Finta János akkori munkástelepi lelkész úr olvasta föl, az volt benne, hogy férjem tífuszban meghalt. Ez a levelezőlap azonban elkallódott.”

1917-ben felvett jegyzőkönyv Fleisz József halálesetével kapcsolatosan 1917-ben felvett jegyzőkönyv Fleisz József halálesetével kapcsolatosan
(Forrás: Történelmi Levéltár, Zenta. Anyakönyvi Hivatal, Zenta. Anyakönyvi iratok, 1917. 137/1917)

A megnevezett tanú, a 44 éves Gombi Ferenc zentai földműves, a zentai munkástelepi plébánián 1924. január 17-én tett vallomást: „Tudom, hogy alperes meghalt. Szerb fogságban voltam vele, mint foglyok együtt kerültünk a piroti kórházba, egymás mellett volt az ágyunk is. Fleisz József hastífuszban feküdt, én meg fejtífuszban. Szemem előtt halt meg 1915 telén, azt hiszem február vége felé, éjjel 12 órakor a mellettem levő ágyon a piroti kórházban. Láttam, hogy koporsóba tették és kivitték, de a temetésére nem mehettem, mert akkor még beteg voltam. A pénztárcáját a benne lévő pénzzel el akartam tőle venni, hogy majd hazahozom, de a kórházi ápolók nem engedték, még össze is szidtak. Ismerősök a kórházban velünk nem voltak. Csak mi ketten voltunk zentaiak. A sírját nem láttam, mert mikor felgyógyultam, mindjárt elvittek onnan Nišbe. Kértem a vezetőséget, hogy megnézhessen a sógoromnak a sírját, de nem engedte. A niši fogolytáborból egy vásárhelyi – a vezetéknevét már nem tudom, a keresztneve Péter – katonával, fogolytársammal – én ugyanis írni nem tudok – írattam meg a feleségének, Bűn Márcellnek, hogy férje Fleisz József meghalt a kórházban. A levél Finta János felsőhegyi plébános úr kezébe került, aki át is adta Bűn Márcellnek, de a levél elveszett.”

Az ügyben Finta Jánost – akkor már felsőhegyi plébánost – is meghallgatták 1924. június 9-én. A pap megerősítette, hogy látta a kérdéses tábori levelezőlapot, amely Fleisz József halálesetéről tudósított.

Az elmondottak alapján az Érseki Főszentszék bírósága holttá nyilvánította Fleisz Józsefet: halálának helyéül a szerbiai Pirotot, időpontjául pedig 1915. február 26-át jelölte meg.

Az 1893-as születésű Kőrösi Mihály 86-os gyalogos holttá nyilvánítását 1922. január 22-én a zentai Szt. Szív plébánián kezdeményezte a felesége, Kopasz Verona, akivel 1913. november 12-én kötött házasságot. (Az ügy a Kalocsai Főegyházmegyei Levéltárban a holttá nyilvánítási iratok között a Zenta, 145/1922. számot kapta.)

Az özvegy a következőket mondta: „Férjem 1914. augusztus 9-én vonult be Szabadkára katonának. A szerb harctéren volt, a 86-ik gyalogezredben, úgy gondolom a 12-ik században szolgált (85. sz. tábori posta). Bevonulása után nemsokára írt Szabadkáról, ugyanaz év november táján a harctérről is írt, és utoljára ugyanazon év végén Aleksinac szerb helységből írt, már mint szerb fogoly. 1916 eleje felé az adóhivatalból értesítést kaptam, hogy mint özv. Kőrösi Mihályné nyugdíjat fogok kapni. Később pedig Klenóczki Jánostól, aki férjemmel együtt Ćuprija szerb városban fogoly volt hallottam, hogy ő férjemmel együtt tífuszban feküdt egymás mellett, és egy reggel férjemet is a többi halottak közé dobták. Különben is, ha uram életben volna, bizonyára már írt volna nekem, mert nagyon szerettük egymást.”

A szerbiai Aleksinac (ejtsd: Alekszinác) városa a XX. század elején A szerbiai Aleksinac (ejtsd: Alekszinác) városa a XX. század elején

Klenóczki János 31 éves földműves az ügyben a következőket vallotta: „A feleket ismerem. Kopasz Veronát kislány korából, mert ott járt el a házunk előtt. Kőrösit pedig Paraćin szerb községben ismertem meg 1914. december 19-e, 20-a táján, mert akkor kerültünk, mint szerb hadifoglyok egy dohánygyárba, amely épületben állandóan fogságban voltunk. [...] Hogy Kőrösi Mihály meghalt volna, azt nem tudom. Én 1915 február dereka táján tífuszban megbetegedtem, és akkor a szomszédos Ćuprija községbe, a kórházba szállítottak. Kb. 4-5 nap múlva szekéren ugyanide hozták Kőrösi Mihályt is. Először a sarokban lévő ágyba fektettek, de később ágyamat oda vittem melléje és így egymás mellé kerültünk. Ez egy két hétig tarthatott. Kőrösi Mihály olyan gyenge volt, hogyha fel akart kelni, segíteni kellett másnak és csak úgy tudott menni, ha vezették. Kb. két hétre én nagyon rosszul lettem, s ezért a tífuszosok barakkjába vittek, de Kőrösi ott maradt. Itt nyolc napig feküdtem. Nyolc nap múlva visszakerültem a régi szobába és akkor Kőrösi már nem volt az ágyában, és többé nem is láttam. Kb. 3–4 nap múlva ismét rosszabbul lettem és akkor kivittek az udvarra, hol kb. 90–100 halott hadifogoly – ötösével összerakva – feküdt. [...] Három-négy nap múlva jobban lettem, akkor kerestem Kőrösit a holtak közt, de már mindannyian meg voltak feketedve, és így nem ismertem rá. Paraćinban és Ćuprijában maradtam azon év szeptemberéig. Többször érdeklődtem Kőrösi után annál is inkább, mert [...] adós volt, de nem találtam nyomára.

A szerbiai Paraćin (ejtsd: Paratyin) városa a XX. század elején A szerbiai Paraćin (ejtsd: Paratyin) városa a XX. század elején

Szeptemberben elszállítottak bennünket. Január elején szálltunk ki Asinara szigetre. Oda időközönként négy hajóval szállították a hadifoglyokat Szerbiából. Úgy tudom, hogy Szerbiából valamennyi hadifoglyot odaszállítottak. Négy táborban voltunk ott, én valamennyiben voltam, és kerestem Kőrösit, de egyikben sem találtam. Hat és fél hónap után Franciaországba szállítottak, Marseillben szálltunk ki, onnan 10–15 fogolytáborba vittek és angol kikötőkben is dolgoztam. Itt is az ismerősöktől kérdezősködtem, látták-e Kőrösit, de azt válaszolták, hogy nem. Hagymás Gábor zentai tűzoltó is volt Kőrösi Mihállyal fogságban Aleskinacban és ő is tanúskodhat arról, hogy mikor kivittek bennünket, Kőrösit nem láttuk, pedig számon tartottuk a zentai lakosokat.”

A megnevezett Hagymás Gábor, 40 éves zentai tűzoltó a következőket vallotta: „Kőrösi Mihályt szerb fogságban ismertem meg 1914. december 20-a táján. [...] 1914. december 7-én estem fogságba. 16-án, [vagy] 17-én Aleksinácba vittek, ahol mint foglyok kb. vagy 2000 voltunk egy dohánypajtában. Itt december 20-án találkoztam Kőrösi Mihállyal, ki kb. 2–3 nap múlva megbetegedett, nagy hasmenése volt. Én nagyon betegnek láttam őt, és mikor ki akart menni úgy vezették, magától nem tudott menni. Kb. 4–5 napig láttam őt betegen és december 27-én vagy 28-án engem elvittek Palánkára. Hogy Kőrösi Mihály hová lett, nem tudom. Palánkáról Pucur községbe, azután Jagodinára, onnan pedig Dervenbe kerültem, ahol vasúti munkákat végeztem.

Német katonák exhumálnak a jagodinai temetőben Német katonák exhumálnak a jagodinai temetőben

Innen Albánián keresztül Valonába mentem, ahol 1915. december 31-én este ültem hajóra, amelyen január 5-én Asinara szigetre vittek bennünket. Úgy tudom, hogy a központi hatalmak összes hadifoglyát ide szállították 10–15 hajón és itt több táborban helyezték el őket. Én az összes fogolytáborokat többször is bejártam, az összes zentai foglyokkal találkoztam, de Kőrösi Mihállyal egyszer sem találkoztam. Klenóczki Jánossal találkoztam a szigeten és ő mondta, hogy Kőrösi Mihályt nem látták. A szigetről Franciaországba kerültem, ott több városban megfordultam, de Kőrösi Mihállyal ott sem találkoztam..."

A szerbiai Ćuprija (ejtsd: Tyuprija) városa a XX. század elején A szerbiai Ćuprija (ejtsd: Tyuprija) városa a XX. század elején

A kalocsai Érseki Főszentszék az előadottak alapján bizonyítottnak találta, hogy Kőrösi Mihály meghalt: halálesetének helyéül Ćuprija városát jelölte meg, időpontját pedig az 1915-ös év pontosan meg nem határozott napjára.

A Csantavéren 1883-ban született Major János m. kir. szabadkai 6. honvéd gyalogezredbeli honvéd holttá nyilvánítását – aki 1904-ben Zentán kötött házasságot Dudás Veronával – felesége 1923. december 23-án a tornyosi plébánián tartott meghallgatáson kezdeményezte. (Az ügy száma a Kalocsai Főegyházmegyei Levéltár holttá nyilvánítási iratanyagában Zenta, 308/1923.)

Az özvegy a következőt adta elő: „Férjem az első mozgósításkor azonnal bevonult Szabadkára a 6-ik honvéd gyalogezredhez, ahonnét az első menetszázaddal a szerb harctérre mentek. Többször kaptam tőle levelet és mindig panaszkodott, hogy leveleimet nem kapja meg. Utoljára 1915. március 22-én írt Nisből, ahol hadifogságban volt. 1914. december 17-től ez volt ötödik, és [egyben] utolsó levele fogságból. Hogy férjem meghalt, azt onnét gyanítom, mert Polyák Henrikné gazdasszonyunk, akinél szolgáltunk és Csóti plébános is több kereső-levelet küldtek érdekében, s mindig az jött vissza, hogy a szerb harctéren eltűnt. Aki életben maradt, az már idáig hazajött Szerbiából, illetve a franciáktól, ahová átszállították a szerbiai foglyokat, de férjemről azóta semmi hírt nem kaptam. Dudás József tanútól hallottam, aki olasz fogságból jött haza, hogy a szerbiai foglyokat először Olaszországba vitték, s azok között férjem nem volt.”

Major Jánosnak a niši hadifogolytáborból 1914. december 17-én írt lapja 

Major Jánosnak a niši hadifogolytáborból 1914. december 17-én írt lapja Major Jánosnak a niši hadifogolytáborból 1914. december 17-én írt lapja
(Forrás: Történelmi Levéltár, Zenta. Anyakönyvi Hivatal, Zenta. Anyakönyvi iratok, 1917. 137/1917)

A megnevezett tanú, Dudás József 39 éves cseléd a következő vallomást tette: „Hogy alperes meghalt, nem tudom, mivel sem vele nem szolgáltam, sem halálának szemtanúja nem voltam. Én később rukkoltam be és már idehaza hallottam, hogy a János szerb fogságba esett, ahonnét több levelet írt. Úgy hallottam, hogy Nišben volt. 1915. július 18-án az olasz fronton fogságba estem. Azután hozták oda a szerbiai foglyokat, akiktől hallottam, hogy 25 ezer fogoly jött Olaszországba, ezekből 11 ezer maradt meg, akiket átvittek Franciaországba. Azt is hallottam ezen foglyoktól, hogy útközben a téli hidegben, éhségben, ruha nélkül igen sokan elpusztultak. Hallottuk ezt azon 300 osztrák-magyar tisztektől is, akik szerb fogságból jöttek át. Véleményem az, hogyha Olasz- vagy Franciaországban lett volna, írt volna haza levelet. Mi is mihelyt oda értünk Olaszországba azonnal kaptunk két levelet, amit magyar nyelven megírtunk családjainknak.”

A kalocsai Érseki Főszentszék az előadottak alapján bizonyítottnak találta, hogy Major János meghalt Szerbiában 1915. március 22-én.

Major Jánosnak a niši hadifogolytáborból 1914. december 17-én írt lapja

Major János özvegyének hadigondozási igénybejelentő lapja 1941-ből Major János özvegyének hadigondozási igénybejelentő lapja 1941-ből
(Forrás: Történelmi Levéltár, Zenta. Anyakönyvi Hivatal, Zenta. Anyakönyvi iratok, 1917. 137/1917)

Az 1880-as születésű Nagy Kopasz György holttá nyilvánítását 1921-ben kezdeményezte a felesége, Jurcza Viktória, akivel 1912-ben Zentán kötött házasságot. (Az ügy iratai a Kalocsai Főegyházmegyei Levéltár holttá nyilvánítási iratanyagában Zenta, 143/1923. számon találhatók.)

A kiskunhalasi r. k. plébánián Király Gy. Flórián 34 éves kiskunhalasi lakos 1921. június 5-én tett vallomást: „Csak Nagy Kopasz Györgyöt ismertem, mert vele voltam fogságban Kragujevácon, Szerbiában 1915. október 25-ig. [...] Hogy Nagy Kopasz György meghalt onnan tudom, mert többektől hallottam. Olyanoktól, akik ott voltak az ő halálánál. Ezektől hallottam, hogy éhtífuszban halt meg a tengeren, ugyanott bocsátották holttestét a tengerbe. Szemtanút megnevezni nem tudok, bár ilyenek bizonyosan vannak Bácskában.”

A szerbiai Kragujevac (ejtsd: Kragujevác) városa a XX. század elején A szerbiai Kragujevac (ejtsd: Kragujevác) városa a XX. század elején

A holttá nyilvánítás során a felsőhegyi r. k. plébánián Nagy Kopasz Györgyné 1921. július 4-én a következő vallomást tette: „Férjem mindjárt a háború kitörésekor vonult be a 6. honvéd gyalogezred 2. vagy 3. pótszázadába Szabadkára. Szabadkán 1914. november 10-ig volt, s akkor ment el a szerb harctérre. Innen többször írt. December 7-én fogságba került, 13-án írt egy lapot, mely megérkezett hozzám 1915. január 4-én. Ebből tudtam meg, hogy fogoly. Utoljára életjelet 1915. szeptember 10-én adott magáról. Azóta nem tudok róla semmit. […] Hogy férjem meghalt abból következtetem, hogy amúgy is beteges volt már itthon is, és Szabadkán is mint beteges embert sokáig kezelték, azért nem vitték mindjárt a harctérre sem. Férjem haláláról Blahó János Zenta-munkástelepi lakos értesített úgy, hogy ő szüleinek egy levelet írt, amelyben értesíti őket, hogy adják tudtomra férjem halálát. Blahó édesanyja a levelet elhozta nekem, s midőn elolvastam olyan ideges lettem, hogy a levelet a tűzbe dobtam. Midőn Blahó a fogságból hazajött, akkor én fölkerestem mindjárt és elbeszélte mindazt, amit férjemről tudott. Blahó maga nem látta férjem halálát, hanem azt Király Flórián mondta el neki, aki szintén Franciaországban volt vele együtt fogoly.”

A megnevezett tanú, Blahó Simon 40 éves zentai földműves a következő vallomást tette: „Nagy Kopasz Györgyöt 15–16 éves koromtól fogva ismertem és vele jó barátságban voltam mindenkor. [...] Haláláról tudok, mert Király Flórián, kivel 3 és fél évig fogságban voltam, többszörösen elmondta a halálesetét, és én ezen hírről értesítettem levélben hozzátartozóit. Tehát én csak Király Flórián után állítom, hogy Nagy Kopasz György meghalt.”

A kalocsai Érseki Főszentszék a vallomások alapján bizonyítottnak találta, hogy Nagy Kopasz János 1915 végén Szerbiában meghalt.

Az 1882-es születésű Tóth Horgosi Vince 86-ik gyalogezredbeli szakaszvezető – aki 1910-ben kötött Zentán házasságot Surányi Erzsébettel – holttá nyilvánítását felesége kezdeményezte, aki 1922. február 13-án. (Kalocsai Főegyházmegyei Levéltár. Holttá nyilvánítás. Zenta, 235/1922. Tóth Horgosi Vince holttá nyilvánítási ügye.)

Az özvegy a zentai Szt. István plébánián tett vallomást: „Férjem bevonult 1914-ben, az első mozgósítás alkalmával a 86-ik gyalogezredhez. Írt a harctérről, legutoljára pedig 1915 február táján szerb fogságból, akkor még reménykedve, hogy hazatér egészégben.”

Az asszony tanúkként az adai Dobai Lajost és Kaszás Ferencet nevezte meg.

Holttá nyilvánításával kapcsolatosan – a zentai belvárosi r. k. plébánia megkeresésére – az adai r. k. plébánián 1922. február 16-án két tanút hallgattak meg. Elsőként Dobai Lajos 40 éves adai földműves nyilatkozott, aki elmondta, hogy Tóth Horgosit csak a katonaságnál ismerte meg: „Tóth Horgosi Vincét mint barátságos cugszfürerünket nagyon szerettük. Velem együtt esett fogságba december 6-án. Először Nišbe szállítottak bennünket. Ott kb. 3 hétig voltam együtt Tóth Horgosi Vincével, aki ezalatt az idő alatt meg is halt. Niš mellett Medašovac nevű kis faluban olyan piszkos kaszárnyaistálló-félében voltunk utoljára együtt, mert Medašovac olyan régi török várféle, vastag fallal körülvéve. Itt tört ki fogolytársaim között a tífuszjárvány, amely nagyon megtizedelte őket. Ez még rosszabb volt, mint a háború: sűrűbben haltak az emberek. Tóth Horgosi Vince nem sokáig volt beteg, mindössze talán 4–5 napig. Még én ápolgattam, ahogy bírtam. Biztattam, hogy feküdjön le, de ő még a legmagasabb lázában is fönnjárt. Mert olyan babonás féle félelem volt rajta, hogyha lefekszik, meghal. Halálának napjára pontosan nem emlékszem, de annyit tudok, hogy január első hetében volt. Hogy mennyire erősködött szívós természete, jellemző, hogy még előtte való nap engem megnyugtatott. Utána hamarosan olyan frász-féle jött rá: lefeküdt, lábai de az egész teste is rázkódott egész addig, míg meg nem halt. Én ott voltam mellette és láttam haláltusáját. Ekkor mondta azt nekem, hogyha meghal és én szerencsésen hazakerülök, értesítsem Zentán élő feleségét. Én ezt meg is ígértem neki. Reggelre meg volt halva. Holttestét láttam. Biztosan nem tudom, hogy még aznap temették-e, vagy másnap, de úgy gondolom, még a halála napján, mert a járvány miatt a többi halottakat is hamarosan temették. Mikor a szekérre föltették Tóth Horgosi Vince holttestét, én ott voltam néhány más társammal együtt, de a temetőbe kikísérnünk nem volt szabad.”

A másik adai tanú, a 34 éves Kaszás Ferenc csak hírből tudott Tóth Horgosi Vince halálesetéről, így vallomásával érdemben nem tudott többet hozzátenni a történethez.

A kalocsai Érseki Főszentszék bírósága bizonyítottnak találta, hogy Tóth Horgosi Vince 1915 tavaszán meghalt Szerbiában.

A kalocsai Érseki Főszentszék ítélete Tóth Horgosi Vince zentai hadifogoly holttá nyilvánítási ügyében A kalocsai Érseki Főszentszék ítélete Tóth Horgosi Vince zentai hadifogoly holttá nyilvánítási ügyében (Kalocsai Főegyházmegyei Levéltár. Holttá nyilvánítás. Zenta, 235/1922. Tóth Horgosi Vince holttá nyilvánítási ügye)

A szerbiai hadifogság viszontagságainak következtében az 1914 végén nyilvántartott 85 ezer osztrák–magyar hadifogolyból 1915 őszét már csak 35 ezren érték meg. A balkáni „halálmarsot” követően 1916 februárjában az olaszok Asinara szigetén már csupán 16.743 osztrák–magyar hadifoglyot vettek nyilvántartásba, akik közül később 16.262 fő – az eredeti létszám kevesebb, mint 20%-a – került Franciaországba.

Szólj hozzá!

Címkék: szerbia hadifogság veszteség hadifogoly hadifoglyok Zenta Asinara veszteségkutatás

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr9616707224

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Legutóbbi kommentek

Könyvajánló

Hadiszalagon 

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Perczel

Kiadványaink

Gunesch

Ó, ti fiúk

Iskolapadból a pokolba

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Képregénypályázat

Programajánló

Nincs aktuális programajánló.

Utazás

 

Kiállítás

Ösztöndíj

Roberto Visinntin

Adó 1%

Művészek a háborúban 

süti beállítások módosítása