1917 az egyre keservesebb háborús megszorítások éve volt, amelyben a békében megszokott színvonalú irodaszer-ellátás már szintén akadozott. Mialatt senki sem vitatta, hogy az iskolákban az oktatáshoz, a hátországban folyó közigazgatási, ipari, kereskedelmi feladatokhoz változatlanul nagy mennyiségű ceruzára, tollszárra, tollhegyre, papírra stb. van szükség, az anyagárak és munkabér-kiadások elképzelhetetlenül magasra szöktek.

Már 1917 márciusában egyes beszállítók – pl. a Vidor Manó Rt. Bihar vármegyének – jelezték, hogy az alig negyed évvel előbb aláírt megrendelésük szerződésbe foglalt egységárainak 100 %-os felárral történő emelését kérik. A nyitrai, valamint a szombathelyi királyi törvényszék szeptemberben versenytárgyalást hirdetett, hogy a papírneműek, irodaszerek és anyagok árát leszorítsa, de a békeidőkben szokásos feltételrendszer nem állta meg a helyét. A Nyomdaipar című szakmai lap felháborodva tette közzé október elsejei számában, hogy „Papír és irodaszerek, továbbá nyomtatványok szállítását elvállalni előre meghatározott árak mellett ma lehetetlen és ha mégis akad vállalkozó, úgy az illető vagy birtokában van a 3 évre szükséges nyersanyagnak (és szerződése van munkásaival 3 évre a munkabéreket illetőleg — ugyebár ez lehetetlen) vagy becsapásra utazik. Ennyit a vállalkozóról. A versenytárgyalási hirdetést kibocsátó hatóság fejét meg egyenest azzal vádoljuk, hogy semmi kereskedelmi érzéke nincs, a nap-nap után mutatkozó és határozottan felismerhető árhullámzásokat nem ismeri és igy egyenest megtévesztésre ösztökéli az avatatlan iparosokat és kereskedőket, felhívjuk tehát kartársaink figyelmét, hogy versenytárgyalásra adandó ajánlataiknál a helyzetet szigorúan vegyék tekintetbe és olyan ajánlatokat nyújtsanak be, melyet előreláthatólag megfelelő haszonnal is bonyolíthatók le.” Ugyanitt olvashatunk arról is, hogy: „A cs. és kir. hadügyminiszter 13. osztálya 14503/1916. sz. rendeletével intézkedett az iránt, hogy a lenkészletek lehető kímélése érdekében a borjubőrtáskák általában, a tölténytáskák pedig a háború tartamára tiszta papirszövettel béleltessenek.” Egyfelől megkönnyítették tehát a beszállítók dolgát, másfelől azonban az amúgy is anyaghiánnyal küszködő, állami „kérésekkel” túlterhelt papírgyártás sanyarú helyzetét újabb katonai megrendeléssel tetézték.

 Vidor Manó könyv-, zenemű- és papírkereskedése Nagyváradon
(Forrás: Zempléni Múzeum, Szerencs – Hungaricana)

Mint minden évben, 1917. november közepén is a m. kir. honvédelmi minisztérium megpályáztatta a „szükséges különféle papíroknak és irodaszereknek az 1918. évi január 1-jétől december hó 31-ig leendő szállítását”. E hirdetményből tudjuk, hogy „A papírmintákból minden fajtából legalább 10 – 10 iv, a tinta-mintákból és egyéb folyadékokból 1 – 1 deciliternyi, egyéb irodaszerekből pedig szintén megfelelő mennyiség csatolandó az ajánlathoz s azoknak hazai származása igazolandó.” Az ellenséges országokból sok más egyéb mellett nem érkezhetett írószer, papírnemű, kötészeti segédanyag sem.

* * *

Míg a magas minisztérium előrelátóan rendelni kívánt a harcoló csapatok részére is, lássuk, mik voltak a valós szükségletek, mi került el egy átlagos ezredhez és hogyan került elosztásra? A m. kir 315. honvéd gyalogezred 1917. december 1-jén kiadott ezred-napiparancsa ebbe a disztribúciós folyamatba enged betekintést. Az iratból sajnos nem derül ki, hogy mennyi időre szólt a kiméret, de legalább azt megtudjuk, miből mennyi jutott alap-ellátmányként az egyes egységeknek:

A cs. és kir. 1. hadsereg-parancsnokság tábori irodaszerek kiadó osztályának Zu/5875. sz. alatt megküldött irodaszerek az alábbi elosztás szerint kerülnek kiadásra:

(Nagyításért kattintson a táblázatra.) 

Akad néhány olyan megnevezés, amelyről – úgy vélem – érdemes kissé részletesebb magyarázatot adni.

Az iron kifejezés ez esetben ceruzát jelöl, láthatjuk, hogy a tintaceruzából (másolóceruzából) fogyott, kellett a legtöbb. Utóbbi 1874-ben került először piacra, a metilibolya-festék volt a legfontosabb alkotórésze. Különleges ceruza volt, amelynek ha megnyalták a hegyét, vagy nedves ujjal áthúzták az írást, akkor lilás színűvé, tintává változott és nem lehetett többé kiradírozni. A világháború során igen elterjedt a használata, számos hivatalos iraton, a kereskedelem minden ágában, de a magánlevelezésben is szívesen alkalmazták, mindenütt, ahol fontos volt, hogy a leírt szöveg maradandóbb legyen; bizonyos mértékig ellenállt a nedvességnek is, sőt, ha víz érte, még akkor is ki lehet(ett) silabizálni a szöveget. Az ólomtartalmú ceruzabél viszont sebet okozva vagy abba jutva mérgező hatású volt, így a használókat rendszeresen figyelmeztették: ne hegyezzék ki az írószer mindkét végét, a hegyezéskor ne fújják szét a hulladékot, és mindenekelőtt a tintaceruza szállításkor fedjék be a hegyet, húzzanak rá fém védősapkát. Mielőtt a tintaceruza toxicitása általánosan ismertté vált volna, könnyű volt az ezzel írókat felismerni: a boltosok, kalauzok, pénztárosok, raktárosok, de még a titkárok, ápolónők és könyvtárosok ajkán vagy nyelvük hegyén is felsejlett a lila színű foltocska, ujjbegyeik és körmeik elszíneződése szintén erre utalt.

 Tintaceruzával írt tábori levelezőlap részlete
(HM HIM Hadtörténeti Múzeum)

A jó adminisztráció jegyében arról s gondoskodtak, hogy egyfelől a használó, másfelől a ceruza hegye lehetőség szerint minél kevesebbszer sérüljön – ezért ceruzahegy-védőt is igényeltek és kaptak: ez többnyire kúp alakú, 3-5 cm-es kis fémtok volt, amelyet a ceruza kifaragott végére húztak, hogy a hegyet megóvják a töréstől; ugyanakkor a már csonkká kopott íróeszköz másik végére erősítve egyfajta hosszabbítóként könnyítette meg az írást. A hengeren általában egy kb. 0,5 cm széles csúszka is feltűnt, ennek segítségével a fémtokot rászorították a ceruzatestre, így az nem tudott elmozdulni. A ceruzát általában a kisebbik, finomra élezett bicska-pengével, éles késsel hegyezték.

 Korabeli ceruzavédő, a ceruza belecsúsztatását megkönnyítő vájatrésszel, rajta a ceruzán való megerősítést szolgáló fémgyűrűvel

A sorvezető általában egy A4-es papírlap volt, amelyen az íráskép egységessége, olvashatósága és a sorok egyenessége, rendezettsége érdekében előre nyomtatott vastag vonalakkal és négyzetekkel jelölték a lehetséges sorkezdő pontokat, valamint a sorok végét, sortávolságot. Az aktuális lap alá tett sorvezetővel könnyedén lehetett írni a vonalazatlan, üres füzetbe, papírlapra is, nem kanyarodott el az írás.

 Sorvezető elő- és hátlapja

A berlini Otto Ring& Co. által 1880 óta előállított Syndetikon halenyv alapú ragasztóanyag volt, a legelterjedtebb szuper-ragasztó márka volt a 20. század elején. Tubusban árulták „Klebt, leimt, kittet Alles” reklámszöveggel.

Ha viszont már tintát rendeltek, akkor szükséges volt az itatóspapír beszerzése is: ez enyvezetlen papír volt, amely a tintát magába tudta szívni, fel tudta itatni; „itatós, itató” néven is gyakran emlegették, akárcsak a fenti táblázatban.

A császárcérna viszont talányos: feltehetőleg azt a vékony, fekete-sárga fonatot, zsinórt értették alatta, amellyel az ív papírokat fűzték egybe.

A jelentőtömb viszont állandóan használatban volt: speciálisan, helytakarékosan kialakított noteszféleség volt, amelyet felderítés, megfigyelés, összeköttetés-biztosítás esetén vittek magukkal a járőrök, pontosabban a járőrparancsnokok.

„Közös” ezredbeli tiszt perforált jelentőtömbje, benne a vázlatkészítést megkönnyítő perforált négyzethálós papírtömbbel; mellette előre nyomtatott borítékok, amelyekbe a megírt jelentést kellett betenni. A külső kemény fekete kartonlap e példánynál megkötő szalaggal záródott, ennek egyik fele látható a kép felső részén
(HM HIM Hadtörténeti Múzeum)

Az ügyintézéshez, pontosabban az iratok vagy vázlatok több példányos másolatkészítéséhez kellett még az indigó: az e célra gyártott, többször felhasználható fólia egyik felét kék vagy fekete festékanyaggal vonták be, s alkalmazáskor ezzel a festékes oldallal a leendő másolat(ok) felé fordítva helyezték az indigólapot a papírlapok közé. Az adott összeállításból nem derül ki, hogy gépi vagy kézi indigót osztottak-e el.

Honvéd ezredbeli tiszt perforált jelentőtömbje, a lapok alól félig előhúzott indigók egyikével és a tokból félig kihúzott, előre nyomtatott boríték, amelybe a megírt jelentést kellett betenni. A külső kemény fekete kartonlap patent segítségével záródott, ennek egyik fele látható jobb oldalon
(HM HIM Hadtörténeti Múzeum)

* * *

A folyamatos drágulással, a papírminőség romlásával azonban 1917-ben még nem érték el a mélypontot: Borsod vármegye vármegyei közgyűlésének jegyzőkönyve 1918 januárjában örök időkre rögzítette, hogy „eltekintve az irodai szerek árának tetemes emelkedésétől — a takarékosság a legmesszebbmenő szem előtt tartása mellett is a háborús viszonyok által fokozódott irodai munkák elvégzésére lényegesen több irodaszerre van szükség, mint az előző évben.”

A Magyar Államvasutak is – bár óriás-megrendelőnek számított – látva, hogy a diósgyőri papírgyár nehézségekkel küzd, 1918 folyamán „kisegítés-képpen” áttért az utánzott merített papír használatára, amelyet a poprádi, hermaneci stb. papírgyárak igen jó minőségben elő tudtak állítani. „A hatóságok, az intézetek, az ipar, a kereskedelmi nyomtatványokban, papir- és irodaszerekben teljesen fogytán vannak.” – tudatta a Nyomdaipar olvasóival november 15-i számában.

A m. kir. honvédelmi minisztérium lelkiismeretesen 1918. október végén is pályázatot hirdetett a részére „szükséges különféle irodaszereknek az 1919. évi január 1-jétől december hó 31-ig leendő szállítására”. Egy mondattal lejjebb arra is felhívták a pályázni óhajtók figyelmét, hogy „ebbeli, bélyeggel ellátott, írásbeli ajánlataikat a megfelelő minták bemutatása s minden egyes irodaszer árának számmal és betűvel való feltüntetése mellett zárt és lepecsételt borítékban a folyó 1918. évi november hó 4-én déli 12 óráig a m. kir. honvédelmi minisztérium segédhivatali főigazgatójánál annál is inkább nyújtsák be, mert a később beérkező ajánlatok figyelembe vétetni nem fognak.” 1918. évi november hó 4-én azonban vélhetőleg még a segédhivatal főigazgatója is azzal foglalkozott, hogy megköttetett a padovai fegyverszünet…