A halálmars krónikása – Szakraida István naplója, 2. rész
A sikeres Drina-átkelés után kezd kibontakozni az 5. hadsereg offenzívája. A szerbek ugyan szívósan védekeznek, de kénytelenek folyamatosan visszavonulni. Szakraida István kezdi megtapasztalni, milyen is ez a háború: a győzelmet katonazenével ünneplik, de a hőség kánikulai, a térképek rosszak, a terep nehéz, a legénység máris kimerült, a veszteségek nagyok. Egy tüzérségi gránát robbanását követő légnyomás háromszor is földhöz vágja hősünket. És a java még hátra van…
[1914. augusztus] 14. Reggel elindulás előtt a 13-dik hegyi dandár egy részét (hadtestünkhöz tartoztak) előre bocsátottuk, amelyik aztán tőlünk jobbra kanyarodva Losnitzát támadta meg. – Vagy egy félórai út után elértük a Losnitza-Lesnitzai országutat. Ennek hosszában bontakozott ki hadosztályunk (37., 53., 73., 16-dik gy.e., összesen 13 zászlóalj.) Gyönyörű meleg nap volt, semmi felhő, a legkisebb szellő sem mozgatta a levegőt. Előttünk nagy kiterjedésű kukoricaföldek 2 m magas kukoricaszárakkal, át nem tekinthető terep. Délelőtt 11 ó-kor megkezdődött az előnyomulás. Minthogy bizonytalan volt, hogy mily messze vannak még a szerbek, azért mindjárt rajvonalban haladtunk előre. Én századunk két szakaszával tartalék voltam, Diller elől tartózkodott.
Tartalékok a lövészárok mögött, valahol a szerb hadszíntéren
(Forrás: Vasárnapi Újság 1914. 43. szám)
Az országutat átlépve nagy port vertünk fel és mindjárt jöttek a schrapnellek hátunk mögött és felettünk szétrobbanva. (A szerbek általában igen magasan lőttek.) A kukoricás csakhamar elnyelt mindnyájunkat úgy, hogy nem láthattak, folytonosan mögöttünk csaptak be ezek a bestiák. (Leghátul jött az ezredzenekar, néhány gránát érte őket, a derék muzsikusok közül néhány halva maradt, a többi meg annyi felé szaladt, ahányan voltak. Ki is nevettük aztán őket.) Amikor valamilyen major-ház félét vagy szalma boglyát elhagytunk, az mögöttünk rögtön meggyúlt. Kisült, hogy a lakosság teszi ezt ily módon jelezve a szerb katonaságnak, hogy hol vagyunk. Persze mindjárt kivégeztettük a tetteseket. Midőn az első dombok alá értünk, az 53-sok, akik ebben a harcban tőlünk balra voltak, egy nagyon erős szerb állásra találtak és azt mindjárt meg is támadták. Élénk harc fejlődött ki ott. Jobbra, Losnitza felől is élénk harci zaj hallatszott. Ekkor megszólaltak tüzérütegeink is. Fejünk fölött csak úgy zúgott, búgott a levegő, sziszegve mentek és jöttek a gránátok meg schrapnellek, és a vélt szerb állások fölött csupa kis füstfelhő lebegett, melyet a felrobbanó lövegek okoztak. Ami minket, 37-seket illet, ebben a harcban nem vettünk közvetlenül részt, bár a lezajló ütközet közepén állottunk. Ugyanis mikor az 53-ok megkezdték dühös támadásukat mi még nem ütköztünk akadályokba és erdő által fedve megállás nélkül haladtunk előre. Így aztán az 53-sok elmaradtak. Az erdő széle felé közeledve jelentik a járőrök, hogy előttünk még nagyon messze vannak a szerbek, több mint 2000 lépésre. (Sűrű, bozótos terep.) Most Fedrigoni megparancsolta, hogy addig nem megyünk tovább amig az 53-sok velünk egy magasságba nem érnek és el nem foglalják az előre tolt szerb állást balszárnyunknak parancsot adva, hogy oldalazótűzzel támogassák velük őket.
Szétlőtt szerb fedezék a Drina partján
(Forrás: Vasárnapi Újság 1914. 49. szám)
Egész estig folyt a küzdelem. Már mi is közbeléptünk volna, ha a sötétség beálltával az 53-sok egy erős rohammal be nem vették volna a szerbek + lövészárkait és az ott elterülő falut, Sort. Még délután 5 ó-kor jött a hír, hogy Losnitza elesett.
Éjszakára azt a parancsot kaptuk, hogy ássuk be magunkat és minden esetleges ellentámadást innen verjünk vissza. Az egész környék világos volt a felgyújtott házaktól, szénakazlaktól.
15. Mikor reggel nagy óvatossággal, csodálkozva hogy ellenséges tűz nem fogad, felértünk a dombokra, csak üres lövészárkokat találtunk. A szerbek még az éj folyamán visszavonultak. Azonban meglátszott derék tüzérségünk előző napi munkája. A fedezékek nagy része be volt szakadva, a föld mindenütt véres. Sebesülteket nem hagytak hátra. Néhány holt szerb gyalogos feküdt még itt, az egyiknek hiányzott a feje (nyakhelye oly fekete volt, mint a föld). Ugyan csak itt 4 régi vas ágyú és sok tüzérségi lőszer esett birtokunkba.
Pihenőt rendeltek el. Zene játszott. Az Eugen- és Radetzki-induló után a Rákóczit is elhúzták. Nagy örömrivalgásba törtünk ki, kimondhatatlan boldog érzés vett rajtunk erőt. Szép is volt az: a szerbek teljes visszavonulásban mi meg az ő földjükön éltetjük a királyunkat és hazánkat. Gyönyörű idő volt. A zene hangjai messze elhallatszottak. Diller oly víg volt és ez alkalommal mondotta, hogy ő volna a világ legboldogabb embere, ha ezt otthon elmondhatná. – Itt kaptu[n]k kétszersültet és cvibakot. (Ebben az offenzívában utoljára.)
Délben az egész hadosztály a Losnitza-Valjevói országúton sorakozott és ezen mentünk tovább. Ez az út nincs karban tartva, esős időben feneketlen sár borítja. Borzasztó hőség. Mindenütt eldobott szerb fegyvereket és egyéb felszereléseket szedtünk föl. Látszik, hogy siettek. Néhány foglyunk is volt, többen átszöktek hozzánk mondván, hogy ők bolgárok. Az útmenti házakon fehér rongyok vannak kitűzve.
5 h. felé jelentették, hogy erős ellenséges állások már nem messze lehetnek tőlünk. Ezredünk jobbra egy hegyi ösvényre tért le. Állandóan egyik hegyről le, a másikra föl. Csak egyenként vagy kettesével mehetünk, nehéz előre jutni. Legénységünk görnyed a nehéz bornyú alatt. Panaszkodnak is, de mit csináljunk, nem lehet őket hátrahagyni. Eközben besötétedett, rettenetes vihar ért utol. Felhőszakadás, teljesen vizesek lettünk. Éppen mikor legjobban bömbölt a vihar egy szűk völgyben nagyon kényes helyzetbe jutottunk. Az ott folydogáló kis patak megdagadt és a térképen berajzolt híd hiányzott. (A térképek a lehető legrosszabbak voltak, régi felvételek.) Most se előre, se hátra. (Végre maga Fedrigoni állott az élre) egy gázlón átmentünk a vízen. Aztán egy rossz, sziklás hegyi úton, miközben majd kitörtük a nyakunkat a korom sötétségben, egy hegyhátra kapaszkodtunk fel. Itt fáradtan, bőrig ázva vártuk a reggelt. A kimerültségtől még aludtunk is. Diller mellett feküdtem, beszélgettünk egy keveset, egyikünk sem volt rózsás hangulatban.
16. Támadásra készültünk. Már korán reggel indulás. Csakhamar letértünk az útról. Állandóan föl, majd le, szakadékokon majd szilvás kerteken keresztül nyomultunk előre. A sziklás meredek terepben a gépfegyverosztagból sok-sok lőszerhordó ló lezuhant. Itt bizony gyors előnyomulás mellett a tüzérség csak nehezen jöhetett utánunk, e nap teljesen lemaradt. Az ellenség fő védelmi vonala a Velki Gradac nevű hegyen terült el. Eleinte oszlopokban mentünk előre. A III. zászlóalj a Velki Gradac legmagasabb csúcsát kapta irányul. Az első zászlóalj tőlünk jobbra. Balra az 53-sok támadtak, a 79-esek mint tartalék jöttek utánunk, később azonban ők is harcba e[le]gyedtek.
(M. kir. Hadtörténelmi Levéltár: A világháború 1914–1918. IV. kötet, 22. melléklet)
Nemsokára érezni lehetett, hogy megközelítettük a szerbeket. Minden irányból fegyverropogás hallatszott és felénk is kezdtek szállingózni a golyók. Erre rajvonalba bontakoztunk ki. Századommal első vonalban. Szakaszommal ennek jobb szárnyát képeztem. Alig mentünk néhány lépést, elveszítettem az összeköttetést Dillerrel ebben a szakadékos, átláthatatlan terepben. Először a ?-dik századhoz, majd Essen kapitányhoz a 12-dik századhoz kerültem. Nálam körülbelül 1½ szakasz volt. Egy magaslatra érve nagyon erős ellenséges tűzbe jutottunk és már tetemes veszteséget szenvedtünk. Mi is derekasan dolgoztunk. Majd Essen avval bízott meg, hogy kere[s]sek összeköt[t]etést jobbra. – Ez sikerült is, amennyiben abban az irányban a 11-dik századot fedeztem fel. Küldtem jelentést Essennek, de választ nem kaptam. Most észrevettem, hogy az előttünk lévő hegyen már a mieink foglaltak állást. Futva vezettem oda embereimet. Meredek, bokros hegyet kellett megmászni. Fölérve nagy örömmel látom ott Dillert a többi szakasszal és Essent a századjával. Erősen tüzeltek a szerbek állásaira, akiktől most már csak egy mély völgy választott el. Amint Diller engem meglátott, rögtön parancsot adott, hogy szakaszommal hosszabbítsam meg az itt fekvő rajvonal jobb szárnyát. Abban a pillanatban, hogy Diller parancsát végrehajtom, közénk csaptak az ellenséges tüzérség lövedékei. Féloldalt igen közelről kaptuk ezt a váratlan srapnel és gránát záport. Az emberek hullottak, mint a legyek. Jajgatás és hörgés vegyült a robbanások által okozott tébolyító zajba. Kavics, föld, emberi végtagok repültek szerte szét. Nem is lehetett ezt kitartani. A legnagyobb tűz közepette Diller és Essen fölugrottak és ordították: „Utánam emberek” más irányba akarván vezetni őket. Ebben a pillanatban mellettem a földben fúródó lövegek által okozott légnyomás engem és Kiszlinger hadnagyot (aki a 12-dik századhoz tartozott) háromszor földhöz vágott. Fölugorva nem láttam többé sem Dillert, sem Essent és Kiszlingerrel egy jobbra fekvő kukoricásban kerestünk menedéket fedeztük magunkat. Itt sikerült vagy 20 embert összeszedni kb. 1 szakaszt összeszedni.
Az itt lezajló eseményektől jobbra volt egy kis erdő, oda mentünk. Ott harcolt a 11-dik század, és a 79 –[e]sektől egy század. Zászlóaljparancsnokunk, Baumann őrnagy is itt tartózkodott.
Diller és Essen kapitányokról nem tudtunk semmit, azt hittük, hogy egy másik irányban gyülekeznek.
A Guha századjába keveredve tovább folytattuk a harcot. Itt a fáktól takarva jó kilátásunk volt a szerbek állásaira, melyek a völgy túlsó oldalán a Velki Gradacon, legalább 300 m-rel magasabb hegyháton húzódtak el. Többször változtattuk az irányzékot, 800x és 1200x között, mert ismeretlen volt a távolság, és végre azt hiszem, hogy hathatós tűz alatt tartottuk az ellenséget.
Még egy óriási felhőszakadásban is volt részünk. Az elemek ordítása vetekedett az ágyuk bömbölésével. Volt a szerbeknek 2 nehéz ágyújuk is, és ezekből ránk zúdítottak időről időre néhány lövést. Az ember majd meg tébolyodott olykor a rettenetes zajtól. Közelebb nem mehettünk, a Velki Gradacot előzetes tüzérségi bombázás nélkül lehetetlennek látszott elfoglalni. Tüzéreink azonban csak este kezdtek eredményes munkájukhoz. Ha ők idejében közbe léphettek volna és elnémítják a szerb tüzérséget, akkor még e nap rohammal bevehettük volna állásaikat.
Szürkületkor a harc hevessége alább hagyott. Ezredünk egy védett helyen gyülekezett. E harc folyamán jobb szárnyunknak átölelő mozdulata már nagyon fenyegette az ellenség visszavonulási útját. Tudták is ezt a szerbek, mert még az éj leple
17. alatt gyorsan visszavonultak. Így hát bár nagy veszteségeink voltak, az eredmény megvolt. Reggel rendbe szedtük a századokat, a lőszerhiányt kipótoltattuk. Minthogy az én és Kiszlinger századjából csak 120 ember volt itt, egyelőre egy századot képeztünk. Diller és Essen hiányoztak, éppen úgy Likoser hadnagy és Sziber kadett századomból. A többi század is sokat vesztett. Így a 10-diknek kapitánya Kiss, súlyosan megsebesült, az első zászlóaljból is sokan elpusztultak.
A tegnapi napon meglátszott, hogy hiányzik még a háborús tapasztalat. Azért dicsőségünkre válik a tegnapi támadás, mert oly gyilkos tűzben kitartani nem kicsiség.
Elértük a szerbektől elhagyott lövészárkokat. Ideális védelmi állás! Ide tegnap még rohamot idézni olyan lett volna, mint fejjel neki menni a falnak. Körülbelül 7 lőszerkocsit (ökrös szekeret) teli lőszerrel és néhány ágyút foglaltunk el. A hátrahagyott nyomok után ítélve a szerbeknek is nagy veszteségeik lehettek.
Hanem az élelmezés sehogy sem működik. Az utolsó kétszersült és cvibak tegnap fogyott el. Szilvával élünk. Nagy hőség, minden kis pataknál vizet iszunk. Csupa meredek hely és völgykatlan. Amerre elmegyünk minden elhagyatva, a lakosság elmenekült. Kihaltnak látszik az egész vidék.
Este utolért minket Stochmal főhadnagy, az utász parancsnok. Ő erősítette meg a szomorú hírt, hogy Diller és Essen kapitányok elestek. Előbbinek egy schrapnell vitte el fejét, utóbbinak fejlövése volt. Vitéz kapitányom így végezte pályafutását. Úgy halt meg, mint egy igazi hős. Azon a dombon van eltemetve, ahol tegnap utoljára láttam abban a nagy tűzben. Ilyen feljebbvalóm soha sem lesz többé. Fedrigoni a kemény ezredes is erősen meg volt hatva. – Az éjszakát táborban töltöttük.
18. Menetelés. Üldözzük az ellenséget. Az első és második század, valamint egy tüzérüteg Cocron őrnagy vezénylete alatt egy párhuzamos hegyláncon kisértek. Feladatuk volt köztünk és a 13-dik hegyi dandár között az összeköttetést fenttartani. Mi, a III-dik zászlóalj, az I. zászlóalj fele és az 53-sok Zavlaka felé nyomultunk.
A legénység nagyon kimerült már. – Délelőtt Likoser és S[z]iber ránk találtak vagy 70 emberrel. Miután századunkat összeállítottuk, 130 volt annak létszáma. A 16-ki ütközetben a 9. 11. 12. és az első zászlóaljból egy század legénységi állományának körülbelül a felét elvesztette.
Likoser mint legidősebb vette át a parancsnokságot. – Déltájban egy magaslatra jutottunk. Itt maradtunk várakozó állásban estig. Minden irányból óriási ágyú és puskaharc. A mellettünk elhelyezett tüzérüteg is alapos munkát végzett. Néhány ellenséges löveg becsapott vonalainkba. – A sötétség védelme alatt egész a Jadar völgyéig mentünk előre. Itt egy éjjeli támadást kellett volna intézni, de parancsot kaptunk várakozni. Ugyanis az 53-sok ezalatt egy rohamot intéztek, mely nem sikerült. Igy aztán mind a két ezred parancsot kapott a völgyet szegélyző magaslaton bevárni a reggelt. Éjjel a szerbek egy támadást kíséreltek meg ellenünk, de biztosításul előretolt tábori őrsök visszadobták őket. A szerbek túl magasan lőttek, úgy hogy az előőrsöknek szánt lövegek minket értek. Erre az éjjeli háborgatásra nem számítva kellemetlenül ért minket ez a támadás. De aztán egy védettebb helyre húzódtunk. Egész éjjel minden irányból puskaropogás és távoli ágyúzás. Többször láttunk világító schrapnelleket repülni.
19. Kora reggel megkezdődött a kölcsönös ágyúharc. Majd az 53-sok támadást intéztek Zavlaka és attól délre a Jadar túlsó oldalán kiemelt védelmi árkok ellen. Az ellenség makacsul védekezik. Először egy híd birtokáért folyik a harc, majd a szerbek visszahúzódnak, és a magaslatokon védekeznek. – Az I. zászlóaljunk szintén harcol már. Délután a 10., 11. és 12-dik század is harcba lép, lerohannak a völgybe, megerősítik a rajvonalakat. Századom még vár, zászlóaljtartalék vagyunk. De egyszerre csak megjelenik Fedrigoni és a tűzvonalba küld minket is. – Erre lerohantunk a Jadar felé. A völgyben először egy úthoz értünk. Itt azután mi is harcba bocsátkoztunk. Rettenetes volt a harci zaj, a levegő teli puskaporral és a röpködő lövegek ezrével. – Néhány perc múlva tovább rohantunk. Most már 37-sek és 53-sok keverve. Mindenütt halott, sebesült fetreng a földön, fülsikító zaj, nem halljuk az egymás szavát. Most a Jadarhoz jutottunk. Rövid lövöldözés után átgázoltunk a patakon és tovább nyomultunk előre. Azonban alig 100 lépésre a patak egy másik ága állta utunkat. Ezen is keresztül mentünk. A túlsó part meredek volt, ott maradtunk és folytattuk az elkeseredett lövöldözést. Célunk nem volt, mert az időközben beállott sötétségben nem láttunk semmit. Most azonban már nem hagytuk ennyiben a dolgot és a mieink még tovább hatoltak, de én már nem mehettem. (Később megtudtam, hogy a szerbeket teljesen visszavertük és mikor a szerbek lövészárkait elfoglaltuk, jött a parancs az általános visszavonulásra.) Mikor én a parton föl akartam kapaszkodni, súlyosan megsebesültem, kétoldali tüdőlövést kaptam, eszméletem elvesztettem és a Jadar patakba zuhantam, ahonnan a szomszéd emberek húztak ki (és a gyors visszavonulás alatt visszamaradva az ellenség kezébe kerültem).
(Ebben a csatában veszett el Fedrigoni ezredes, több tartalékos tiszt elesett, Stőr kapitány megsebesült és az ezrednek körülbelül az 1/3 része harcképtelenné lett.)
Századomból László, Olasz szakaszvezetők, Révész önkéntes és még néhány baka egy sátorlapba fektettek, előzőleg még Vidor kadett bekötözte sebemet. Embereim a harc megszűntével hátra vittek, abba az irányba, ahonnan támadtunk. Hogy általános visszavonulás van, arról nem tudott egyik sem semmit. A sötétségben nem tudták sehol sem megtalálni az ezredet. Egész éjjel bolyongtak velem össze-vissza.
Szakraida István tiszttársai által készített emléklap vélt elhunyta alkalmából. Szövege magyarul: „A József főhercegről elnevezett cs. és kir 37. gyalogezred tisztikara mélységes szomorúsággal adja hírül Szentiday István Hadnagy Úr elhunytát, aki folyó hó 19-én hősi halált halt a becsület mezején és akit ugyanazon a napon a harcmezőn eltemettek.”
Arra nézve nincs magyarázat, miért említi az emléklap azon a néven Szakraida Istvánt, ahogy majd csak évekkel a világháború után, névmagyarosítását követően fogják nevezni.
Következő rész: „A tömeg ordított és minden magyart meg akart ölni”
Összes rész: A halálmars krónikása – Szakraida István naplója
