„A kicsiny Szerbia szorítja neki a fahídnak a Monarchia hatalmas hadseregét…”

2020.05.04. 07:00 :: PintérTamás

Dr. Kemény Gyula ezredorvos szerbiai naplója – 37. rész

1914. december 9-én a Valjevó felől Sabác irányába visszavonuló osztrák–magyar 6. hadsereg soraiban menetel Kemény doktor maroknyi csapata is. Elhagyott felszerelés, döglött lovak szegélyezik a megvert éhező sereg útját, s a nyomukban az üldöző szerb csapatok, amelyek nem kegyelmeznek a lemaradóknak. A Dubovac magaslat melletti völgyben utolérik a szintén visszavonuló 6. hadsereg trénjét. Másnap a Koceljeva faluban a megáradt Tamnava patak keskeny hídjánál összetorlódik a két visszavonuló hadsereg…

 

III. Valjevótól Sabácig

Amerre szánalmas menetünk elvonul, mindenütt elszórt felszerelési tárgyak, muníció, fegyverek, nyergek, kocsik hevernek az úton, az út melletti árkokban. Az első, igazán elszomorító látvány egy hatalmas ágyútalp, az úgynevezett lafetta. A Goiginger Divisió tüzérsége hagyta itt, a csövét ellenben magával vitte. A lafetta keresztben áll az úton, mindenki kerülgeti, a lovak, szekerek alig férnek el mellette, nagyban akadályozza a forgalmat, de azért nem húznák el az útból, mert mindenki sajnálja még azt a pár percet is, amit ezzel a munkával veszítene. Ha valami zörgés, vagy dobogás hallatszik, mindenki hátra figyel s tekintget, vajon nem a szerbek vannak-e már itt. Mindenfelé sok döglött, vagy döglődő ló hever a feneketlen sárban, a legtöbbje nyergével, kosaraival együtt dőlt bele az árokba, némelyiknek csak a feje áll ki a sáros vízből, egyenesen a megfulladással küzdenek, amíg valaki agyon nem durrantja a kínlódó párákat. Egy-egy ilyen a terhével elbukott, döglött lovon egész sereg ember lökdösődik ide-oda. A kimúlt állat kosarait kutatják ki, mindenki élelmet keres bennük, mert amióta megindultunk visszafelé, december 4-e óta, nem kaptunk enni. Azóta a trén valahol ott elől menekül, s öt nap óta mi magunk élelmezzük magunkat, ha volna mivel.

Mindenki, ember, állat, egyaránt a szó szoros értelmében ki van éhezve, csak a nagy izgalmak felejtetik el úgy-ahogy az éhséget. Ennivaló hiánya miatt szélednek el az emberek, bomlik fel a csapategység. Ember, állat öt nap óta annyit nem evett, amennyit máskor egyetlen napon elfogyasztott. Pedig jelenleg minden azon fordul meg, hogy meddig bírják ki a lovaink, mert ha ezek a páriák kidőlnek, elvész minden felszerelésünk, odalesznek ágyúink, gépfegyvereink stb. Az út mellett heverő döglött lovak pedig ezt példázzák.

Csak a jól ismert 9-es osztrák landstürmereket nem aggasztja semmi. Nem tudjuk, hogy odahaza hogy vannak vele, de itt az összes dögrováson levő, a fáradtságtól és éhségtől összeroskadt lovakat mind megnyúzzák és megeszik. Ahogy egy ló kidől, már landsturmok állják körül, azután oldalt cipelik, lelövik, s feldarabolás után elosztják a húsát.

Már egészen sötét van. Nekünk, harmincheteseknek előre nincs összeköttetésünk a saját csapatainkkal. Ha útkereszteződéshez érkezünk, megállunk, s nem tudjuk merre menjünk. Ilyenkor a kitaposott út, a döglött lovak, az eldobált tárgyak szolgálnak útmutatóul.

Csak előre! Menni és menni! Magam is Osremtől kezdve állandóan gyalog jövök. Elfogjuk az országutat egész szélességében. Együtt megy tiszt és baka rang és korkülönbség nélkül. Akinek jobb lábai vannak, az messze előttünk jár. Hátul senki sem akar jönni. Mindenki vitatkozik. Közös megvitatás alá kerül, hogy miért van mindez, hogy kik és mik ennek az okai. Erős kritika alá fogják Potioreket, de főleg a közgyűlölet tárgyát képező vezérkari tiszteket. Mennyi tömérdek káromlás és átok éri a Potiorek nevet. Cseh áruló a neve. Ő és észnélküli gőgös vezérkara a hibás azért, hogy katonáink színe-java a föld alatt fekszik, s hogy itt fejvesztetten, szégyenteljesen szaladunk. Elkeseredve tárgyaljuk mindezeket menetelés közben a sötétségben tapogatózva, amikor elülről jön az avisó: „Tüzérlager balra”. Csakugyan balra az út mellett a sötétségbe ásítozó ágyúk egész sorát pillantjuk meg, míg mögöttük a réten sok tábortűz ég. Amikor közelükbe érünk, kisül, hogy nem ágyúk ezek, hanem pék berendezések, tábori bádog és vaskemencék, mögöttük pedig a tiszta új kocsik. Átvergődünk ezeken is, innen pedig kis erdőbe, majd nagy rétségre jutunk ki, ahol olyan megbűvölő látvány tárul elénk, amilyenben eddig még nem volt részünk. Jobbra lent a völgyben ugyanis óriási, szinte hihetetlen mennyiségű tábortűz ég, sok ezernek látszó apró lángjai ide-oda imbolyognak a koromsötét éjszakában. Valahogy híre futamodik, hogy szerb tábor van előttünk jobbra, végül abban egyezünk meg, hogy ez nem lehet más, mint az egész V. hadsereg‚ amelynek jobbszárnya messze kinyúlt azért, hogy a menekülő VI. hadseregünket feltartóztassa. Ezzel a gondolattal megyünk tovább. Úgy háromnegyed óra múlva azután megtudjuk a valót. Az a hatalmas tábor nem más, mint a mi megverten menekülő V. hadseregünknek itt pihenő trainje. Ezek szerint tehát nemcsak a VI. hadsereget, amelybe mi is tartozunk, hanem az V-et is megverték a szerbek. Szebb látványt elképzelni sem lehet, mint a koromsötétben fel-fellobbanó tüzeket s az ő apró, felvillanó, ide-oda imbolygó lángjaikat, amelyek körül, mint valami sötét árnyak légiói, ezer és ezer ember, állat tolong és nyüzsög.

Dani Tillschneider A dr. Kemény Gyula alakulatát is magába foglaló 50. hadosztály visszavonulása Valjevótól (alul középen) Koceljeván keresztül Sabác felé (Részlet a M. Kir. Hadilevéltár: A Világháború 1914–1918. című kötet V. részének XII. számú mellékletéből)

Elhatározzuk, hogy mi is itt fogunk éjjelezni a völgyben, a Dubovac ¤ 433 méteres domb tövében. Nagy nehezen találunk csak erre a célra megfelelő száraz helyet. Tüzet rakunk. Akinek van valamije, azonnal sütni, főzni kezd. A legtöbbjénél kendőkbe, vagy egyéb rongyokba csavart kukoricaliszt van. Vízzel és ha van, sóval, ebből készül a polenta. Én magam is ezt főzök a csajkámban, hozzá még forró, szaharinnal édesített tea. A vacsora, ebéd, az első meleg étel 5 nap óta. Bartha és Orbán tartalékos tisztekkel, meg Balla önkéntesemmel, aki szegény nagyon beteg is még, Koszta legényemmel együtt esszük meg ízetlen, de mégis jó ételünket. Az adjutánsunk, Krausz főhadnagy, most is tökrészeg, lovon ülve jön, mindenkinek és mindennek nekihajt, a tábortűz mellett pedig vigyázni kell reá, hogy a lángba bele ne essen. Mi négyen, messze külön heverünk a tüzünk mellett, s 12 óra után elalszunk, de olyan mélyen, hogy miattunk a szerbek el is kerülhetnek bennünket.

Minden baj nélkül virrad reánk 1914. december 10-ike. Reggel 7 órakor mind talpon vagyunk. Hideg van nagyon. Keressük az éjjeli óriási traintábort, de nyoma sincs. Eltűntek az utolsó emberig. Már éjfél után elmentek. Nagyon sietnek. Az elindulás előtt Przybill százados helyettes zászlóaljparancsnok jön hozzám és fülfájással meg reumával beteget jelent. Tudom, hogy erős fülszaggatásokban szokott néha szenvedni, rosszul is hall, de bizonyítványt mégsem adok, mert szerintem orvosi bizonyítvánnyal a zsebben sem lehet gyorsabban szaladni, mint ahogy mi menetelünk, az orvosi irat legfeljebb arra lenne jó, hogy a felelősség alól lehessen kibújni, ezt pedig Przybill, aki nagyon jó katona, nem fogja megtenni. Mindezt így megmondom. Szóváltás támad közöttünk, de én megmaradok felfogásom mellett, és Przybill sem hagy el bennünket. Az emlékezetes Kolubarán való átkelés óta, ahol ők a gépfegyverosztagot a nyakamba sózták, hadilábon állunk az aktív társasággal.

Pont 8 órakor reggel indulunk. Langer főhadnagy, Harsányi, Hofmeister tartalékos hadnagyok és az egész gépfegyverosztag hiányzik. Ezekről mit sem tudunk. Talán foglyokká lettek? 8-án estefelé láttam még őket, amikor az Obcinán az általunk épített „kőhídon” átkeltek. Azóta nyomuk veszett. Nem katonai menetben, hanem csapatokban megyünk, mindenki azokkal, akikhez legjobban vonzódik. Egyik csoport erre, a másik arra felé tart. Bakák és tisztek szétválnak, megy mindenki arra, amerre akar. Mindenfelé óriási a sártenger. Házak között, azok udvarán keresztül-kasul törtetünk előre. Helyenként kitörjük a kerítéseket s a kerteken át rövidítjük az utat. Pocsolyákon, árkokon, kerteken, mezőkön keresztül csak úgy torony iránt igyekszünk utat és időt nyerni, a fődolog: minél előbb, minél rövidebb úton át Sabácot elérni. Nincs most bűvösebb szó, mint „Sabác!”

A házak között, a mezőkön itt-ott tűz ég. Mellettük öreg osztrák 9-es Landsturmok üldögélnek, kukoricalisztet, malacot, lóhúst és egyéb összeszedett holmit sütnek-főznek. Mind öregember. Jó ismerőseink mind. Állandó, de ki nem használható tartalékaink voltak, tűzbe nálunk soha nem kerültek. Soha sem siettek, ők mindig ráértek. Most is ezt teszik. Ha figyelmeztetjük őket, ha kérdezzük, hogy miért nem mennek, mire várnak, állandóan ama közismert választ adják: „Wir sind maród!” Szóval betegek. Nekik mindegy, hogy győzünk, vagy szaladunk, egész Szerbia nem érdekli őket annyira, mint a sütésre szánt lóhús. Hogy esetleg foglyok lesznek, azzal sem törődnek. Egyes házak egészen Landsturmokkal vannak tele, bent sütnek-főznek, míg fegyvereiket érthetetlen okból kívül a fal mellé támogatva hagyják. Hogy puskáikat valaki esetleg ellopja, mint ahogy azt mi is tesszük, őket az sem izgatja. Osremtől kezdve gyalogolnak ők is, csupa vénember, akik az ismert nélkülözéseket, fáradalmakat még kevésbé bírják. Lassan elmaradoznak mögöttünk, most már ők lesznek helyettünk az utolsók. Semmi sem menti meg őket a fogságtól.

Egyik helyen az úton három darab haubitz ágyút vontatnak tüzéreink. Ordítoznak, kiabálnak, ütik-verik a napok óta alig evett, csont-bőrré lesoványodott lovakat. A tüzérek egész raja fekszik neki az ágyúknak, tolják, a lovakkal együtt húzzák őket, de csak 10-15 lépésre képesek eljutni a sártengerben, azután újra elakadnak. Egyik lovuk összerogy, kifogják, oldalra húzzák és főbe lövik. Szegény páriák igazi hősi halált halnak. Elkerüljük a nagy izgalmak között dolgozó tüzéreket. Tudja Isten mi lesz ezeknek a sorsa.

Egyik helyen a mély vizes árokban egymáson keresztül-kasul négy ló hever, hátukon vannak még a kosarak, zsákok. Bizonyára az éj sötétjében tévedtek bele a gödörbe. Alattuk fekszik az agyonnyomott, a sárba fojtott öreg lóvezető is. Nem volt, aki segítsen rajtuk. Ennél rémesebb látvány alig képzelhető el. Mennyit és meddig vergődhettek ezek itt, amíg végül is nyomorultul elpusztultak. A lovak hegyén-hátán egész bakasereg áll, térdel. Feszegetik a kosarakat, felvágják a zsákokat, élelem, dohány stb. után kutatnak a sok cókmók között. Közülünk is kiválnak és a döglött lovakhoz szaladnak egyesek rekvirálni. Mi többiek pedig csak menetelünk egyre gyorsabb és gyorsabb tempóban Sabác felé.

Elérkezünk a 310 méter magas dombra, amely formálisan hemzseg a sok embertől, állattól, mert az összes utak itt összetalálkoznak, mivel itt vezet keresztül az egyetlen fahíd a lent folyó Tamnava patakon, amely jelenleg nagyon meg van áradva, míg máskor könnyű rajta átgázolni.

A naplóban említett terület kinagyítva az előző katonai térképről A naplóban említett terület kinagyítva az előző katonai térképről
(Részlet a M. Kir. Hadilevéltár: A Világháború 1914–1918. című kötet V. részének XII. számú mellékletéből)

A 310 méteres magaslat és a Tamnava patak között, annak partján fekszik Koceljeva nevű falu, a visszavonulásunk egyik nagyon is odióus helye. A falu és környéke egyrészt az elolvadt hó, másrészt az itt 3–4 nap óta szakadatlanul keresztül törtető ember- és állatáradat miatt valóságos sár- és víztengerben úszik. Itt fent állunk a domb tetején, még egyszer együtt vagyunk itt 37-esek, főleg tisztek, ezen a helyen azonban szétválunk. Innen kezdve mindenki arrafelé megy, amerre jónak látja. Ennek oka az, hogy még a legegyszerűbb baka is azonnal látja, hogy minden eddigi hely között ez lesz a legkritikusabb átkelési helyünk. Kritikus pedig azért, mert hátunk mögött folyton közelebb és közelebbről és mindig sűrűbben hangzanak a szerb fegyverlövések. A pa-kuk egyre közelednek, s minden pa-ku hang mint egy főbekólintás éri az embereket, mindannyian hátra tekintgetnek, s azután morogva, káromkodva annál jobban kilépnek. Másrészt meg előttünk van a víz, amelyet a térkép szerint át lehet gázolni, de amit jelenleg meg sem lehet kísérelni, annyira meg van áradva. Valamennyi ok között azonban azon ijesztő látvány a legnagyobb, amelyben itt a dombon részünk van. A falu előtt egyetlen ócska fahíd vezet át a megáradt Tamnaván. Ezen fahíd előtt gomolyog, tülekedik már négy nap óta a VI. hadsereg minden errefelé visszaözönlő ágyúja, szekere, trainje és embere. Most érkeznek ezekhez még az V. hadsereg menekülői is. Jelenleg éppen azon óriási train tömeg tolong a híd előtt, amely az éjjel az említett rengeteg tábortűz mellett táborozott.

A Tamnava patak hídja Koceljava feluban 2016-ban a Google maps fotóján A Tamnava patak hídja Koceljava feluban 2016-ban a Google maps fotóján

Leülök egyik kőre itt a dombon s jegyezgetem naplómba a látottakat. Szomorú kép tárul elém. A kicsiny Szerbia szorítja neki a fahídnak a Monarchia hatalmas hadseregét. Egyes kisebb osztagok fejüket vesztve egyszerűen nekimennek a jéghideg víznek. Sokan meg egymás kezét fogva próbálnak átgázolni, de sehogy sem megy. Hasig, hónaljig csuromvizesen jönnek vissza s dideregve mozognak, ugrálnak ide-oda a parton a decemberi hideg fürdő után. Végig a víz partján mindenütt emberek‚ állatok állnak s azon tépelődnek, hogy hogyan tudnának a túlsó partra átjutni. De nagyon is lassan megy az átkelés, s emiatt nő, fokozódik az izgalom. Ehhez járul, hogy a hátunk mögött meg egyre szólnak a szerb fegyverek, amint később megtudtuk, a házakban sütő-főző öreg Landsturmokat lövöldözték agyon a szerbek, mert rablóknak, fosztogatóknak minősítették őket.

Itt a híd előtt minden rend felbomlik. A legénység elválik a tisztektől, apró kis csoportokra oszolva, avagy egyesével, kettesével besurran a híd előtt várakozó trainlovak és szekerek közé, hogy így mint odatartozó, előbb átjusson a hídon. Még maguk a tisztek is szétválnak. Mindenki igyekszik magáról a felelősséget elhárítani, nem jó itt most még két ló felett sem parancsnokolni. Így válnak szét a mi 37-eseink is. Németh, Przybill századosok, Pirschl, Krausz főhadnagyok, Jonescu, Daru, Orbán stb. tartalékos tisztek, valamennyi lovon ülve, előbb híd nélkül próbálnak átmenni, csak miután ez nem megy, ők is egyenként csak a tisztilegényektől kísérve keverednek el a tolongó tömegben. Én magam nem akarom elhagyni a rám bízott embereket, lovakat. Szép szóval, s ha ez nem megy másképp, vasbotommal kényszerítem őket a rendre, fegyelemre. Hűségesen velem maradnak ezen az igen kritikus helyen Bartha tartalékos hadnagy, a derék Balla önkéntes medikusom, Mátyásssy és Ehrmann altisztjeim, Tóth, Rotár egészségügyi katonák s Koszta Mihály régi legényem. Rajtuk kívül 5 ló, 3 lóvezető, 12 sebesült és beteg van még velem. Ezzel a kis csapattal ereszkedem le a dombról egyenesen be a faluba a híd mögé.

Következő rész: „A híd előtt, s a hídon szünetel a barátság…”

Összes rész: Dr. Kemény Gyula ezredorvos szerbiai naplója

Szólj hozzá!

Címkék: szerbia katonaorvos 1914 dr. kemény gyula szerb front

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr9015657186

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

A Blogról

Blog a háborúról, ami nagyobb volt minden korábbinál, ezért a kortársak a kitörését követően nem sokkal a Nagy Háború elnevezést adták neki…

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Bilek

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Legutóbbi kommentek

  • BálintFerenc: @Zb74: Ez elég durva, olvastam hogy ott már haltak meg páran, de az téli időszakban volt. Bilekr... (2020.05.25. 14:45) A bileki halálmars
  • Zb74: Pár éve is történt hasonló, éspedig Wales területén: www.telegraph.co.uk/news/2018/09/18/three-res... (2020.05.25. 10:03) A bileki halálmars
  • PintérTamás: @BartókBéla: Vártam már a jelentkezésed, s mint akinek Boszniában szolgált anno az őse, illik is! ... (2020.05.24. 22:30) A bileki halálmars
  • BartókBéla: Remek poszt körültekintő kutatással.Gratulálok. Szerintem itt is közölni lehetne jól olvashatóan a... (2020.05.24. 09:22) A bileki halálmars
  • BálintFerenc: Köszönöm mindenkinek aki elolvasta! @Titus Pullo Urbi: Igen, a tanulmány végén említettem is. (2020.05.23. 14:05) A bileki halálmars
  • Utolsó 20

Kiadványaink

Iskolapadból a pokolba

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

Könyvajánló

Szentgál 

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Képregénypályázat

Programajánló

Nincs aktuális programajánló.

Utazás

Dér Zoltán visszaemlékezései

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról