Dr. Kemény Gyula ezredorvos szerbiai naplója – 38. rész
1914. december 10-én Koceljeva faluban a megáradt Tamnava patak keskeny hídjánál egymást tapossák a visszavonuló csapatok. Tábornokok, tisztek, közkatonák egyaránt a tömegben préselődnek, hogy átjussanak a túloldalra. Eközben egyesek továbbra is a faluban felhalmozott, hamarosan a szerbek kezére jutó raktárkészleteket őrzik, mások eladni próbálják. Kemény doktor kénytelen erélyesen közbe avatkozni. 5 óra alatt jut át hősünk kis csapata a hídon, s épp megpihennek, amikor üzennek a doktorért, hogy vissza kell térnie a túloldalra…
Kút van előttünk. Körülötte rengeteg ember tolong, verekedik, veszekedik, hogy ivóvízhez jusson. Nagy nehezen mi is iszunk, s azután mindenféle fortéllyal lépésről-lépésre közeledünk a hídhoz. De mennyit fogunk még itt várni, amíg a sor reánk kerül. A kút mellé éppen most hordágyban fekvő sebesültet tesznek le. Mindenki utat enged nekik. Sebesült 109-es magyar népfelkelő fekszik a hordágyban. Isszák a vizet vég nélkül a halálra fáradt sebesültvivők és maga a bekötözött ember is. Félig kérve figyelmeztetem őket, hogy elvigyék, valahol el ne hagyják ám ezt a derék magyar embert. „Dehogy hagyjuk el, hiszen már ötödik napja hozzuk”, hangzik a válasz. Hanem azt hiszem, mégis hiábavaló volt ezen embereknek minden becsületessége és jó szándéka, csak a szerbek kezébe kellett kerülniük, legalább is a sebesültnek biztosan ez lett a sorsa.
Egyik fabódé előtt nagy tömeg ember tolong, s száz és száz kéz emelkedik a magasba, mindegyik papírpénzt szorongat a markában. Magas faládán állva sápadt arcú pék szakaszvezető csokoládét árul, darabját kettő koronáért. Őrületes tülekedés van körülötte. Én is venni akarok. Ekkor látom azonban, hogy az kincstári csokoládé, amely régesrég minket illetett volna, amelyet már régen a csapatoknak kellett volna kiadni, ezt a csokoládét, tábláját 10 koronájával bocsátja itt áruba. Elfog a méreg, felugrom a faládára, lerántom onnan a szakaszvezetőt, s máris a nyakába lezuhanó vasbotommal térítem észre ezt a parazitát. „Úgy kell neki, megérdemelte” – hangzik mindenfelől. Most parancsomra egyik őrmester ingyen osztja ki az eladásra szánt csokoládét, cukrot, konzervet.
Tőlünk oldalt úgy 150 lépésre egyedül álló ház van. Előtte régi fegyverrel ellátott szuronyos őr – magyar népfelkelő – nagy csomó emberrel viaskodik, veszekedik. Ide hallatszik a lármájuk. Rotár nevű ordonáncom szalad hozzám azzal, hogy abban a házban bakancsraktár van, hogy zsákszámra van ott felhalmozva a bakancs. Bakancs!!! Nincs ennél bűvösebb, kedvesebb szó a Szerbiát járt katona előtt. Az arany szava nem hangzik ily drágán katona fülnek. Ez azon egyik fontos cikk, amelynek a hiánya miatt ma itt menekülünk, amely miatt ez a szégyenteljes futás bekövetkezett. A mostani menekülés alatt is éppen a bakancs hiánya miatt kénytelenek sokan, nagyon sokan lemaradni. Hányan húzódnak be ugyanezen okból a házakba, tüzek mellé, mert fagyos, vagy lefagyott lábaik felmondják a szolgálatot. Mennyi derék emberünk kénytelen így fogságba jutni. És most zsákszámra felhalmozott bakancsokról hozzák a hírt. Azonnal odamegyek Rotárral, Tóthtal, hogy legalább az én embereimnek szerezzek bakancsot. Az öreg magyar népfelkelő nem akar engedni, ósdi hosszú fegyverét keresztbe fekteti az ajtó előtt s azt hangoztatja, hogy neki nincs parancsa arra, hogy a bakancsokat kiadja, ő éppen azok őrzésére van ide állítva stb.. Meggyőzni nem tudom, erre pecsétes írásban adom neki a nevemet, csapattestemet, s igazolom, hogy az én parancsomra törték fel a magazint és vittük el a bakancsokat. Nagy kétségek, duzzogások közepette és a kapott írást nézegetve állt félre, vagy helyesebben tolták el az útból a derék népfelkelőt.
Milyen roham lett itt! Mindenfelől tódultak ide a bakák. Én magam két zsák bakancsot vitettem el, amelyeket azután azonnal szétosztottam. Mindegyik új bakancsot kapott. Lehetett volna-e ennél nagyobb jót tenni velük?
Végre mi is rásodródunk az árral a hídra. Az áradat magával ragad bennünket, innen lehetetlen volna már visszamenni. Valósággal életveszélyes a tolongás. Vigyázni kell minden lépésre, mert összemorzsolják az embert. Az ágyúk, szekerek és lovak közzé préselt emberekkel elég sok szerencsétlenség is történik. Mindnyájan az agyonszorítástól, a híd leszakadásától tartunk, mert annyi ember, állat, szekér, ágyú nyomul rá erre a fatákolmányra, amennyi csak ráfér. Aki bírja, az marja. Elvadult tülekedés folyik itt az elsőbbségért. Nincs itt már csapattest, kommandó. Rang és korkülönbség nélkül nyomják, szorítják, lökdösik itt egymást az emberek. Szégyenteljes látvány. Magas rangú törzstisztek csak a tisztiszolgáktól kísérve, az emberek, állatok, a bakák, a csujesek, a szekerek és az ágyúk közé szorulva törtetnek itt előre. A többi között ugyancsak gyalogosan, a tömegben sodródva, közvetlen mellettünk megy a hórihorgas Goiginger Heinrich generális.
Heinrich Goiginger (1861–1927) tábornok
(Balla Tibor: A Nagy Háború osztrák–magyar tábornokai. Tábornagyok, vezérezredesek, gyalogsági és lovassági tábornokok, táborszernagyok című kötetéből. Budapest, 2010.)
Rossz nézni, ahogy ez a magas rangú, annyi ember felett parancsnokló katona, lépésről-lépésre sodródik az árral a hídra, akire most senki sincs tekintettel. Nem messze mögötte szorong hasonló körülmények között Rustler alezredes, aki az osremi vereség alkalmával a mi balszárnyunkon lemaradt 14. Brigade parancsnoka volt. Mögöttük birkózik az árral Schmiedt, vezérkarhoz beosztott százados. Mindez persze óriási zajjal jár. Mindenfelé ordítozás, kiabálás hangzik. Ütik-verik, rángatják a tömegtől megvadult lovakat. A Monarchia minden nyelvén folyik itt a káromkodás, veszekedés. Egyeseket letipornak, amott az ágyúk, szekerek közé szorult, szerencsétlenül járt, sérült emberek jajgatnak. Senki sincs itt a másikra tekintettel. Mindenki azért ordít, káromkodik, gorombáskodik és lökdösődik, hogy előbb átjuthasson a hídon, mint a másik. A híd előtt, s a hídon szünetel a barátság, a jó barátok csak a túlsó parton várakoznak egymásra, ha ugyan várakoznak.
Le nem írható tülekedések árán végre mi is átjutunk a sóvárgott túlsó partra. Itt az egyik tisztáson megállunk, lepakolunk, hogy így valami keveset pihenjünk. 1914. december 10-én délután 3 óra van, délelőtt 10 órától mostanáig küzdöttünk az átkelésért.
Ahogy itt pihenünk, egy három rozettás, igen komoly képű accessistát (officiál) kalauzolnak hozzám. Engem keres. Kinézése után raktár parancsnoknak látszik. No, ez biztosan az általam feltöretett raktár tartalmát, a sok zsák bakancsot akarja rajtam behajtani, gondolom. De nem ezért jött. Jelenti, hogy Koceljevában, a híd túlsó végénél az emberek nekiestek a felfedezett rumoshordóknak, s egyesek annyit ittak, hogy haldokolnak, mások meg már meg is haltak, a többi tülekedő bakát is csak úgy mentették meg a súlyos alkoholmérgezéstől, hogy gyorsan beverték a hordók fenekét s az alkoholt a sárba eresztették, négy ember azonban állítólag meg is halt, de ebben senki sem biztos, s orvos nélkül nem merik eltemetni őket. Arra kér tehát engem, hogy menjek vele vissza a hídon át Koceljevába a halált konstatálni. Ők már sírt is ástak nekik, csak jöjjek stb.!
„Hát én vissza nem megyek, nincs az a vagyon, amiért én újra átmenjek, azután megint visszajöjjek a hídon. Keressen más orvost, vagy temettesse csak el őket, megérdemlik a sorsukat stb.” – s egyéb hasonló dolgokat mondok neki. Erre még jobban elkezd kérni, rábeszélni, s azzal érvel, hogy már minden csapat elment, orvost mást nem láttak, estére már biztosan szerb kézre kerül a falu, s akkor az ellenség megtalálja a mi szégyenteljes visszavonulási nyomainkat, az alkoholba fúlt bakákat, ez mind belekerülne a külföldi lapokba, és ez szégyen lesz az ármádiára, a hazára. Ő is azért maradt vissza, hogy a rengeteg élelmiszert stb. megsemmisítse, nehogy az ellenség kezébe kerüljön. Ő is háromszor fog officiál létére a hídon átvergődni, mint én stb. stb. Hát ennyi becsületes, igazságos s hozzá oly ügyesen felsorakoztatott érvre már nem tudtam mit válaszolni, és így bár nem szívesen, de mégis csak visszaindultam ezzel a derék emberrel, akinek sajnálatomra, nem jegyeztem fel a nevét.
Szembe kerülve az áradattal, most százszorosan nehezebb volt a hídon való átjutás, mint az ide jutás. Tényleg négy hulla feküdt a rummal vegyített sárban. Lesoványodott, rég nem borotválkozott bakák, kidülledt, merev szemekkel néztek az őket körülvevő tömegre. Tényleg mintha élnének. Az egész környék bűzlik a rumszagtól. Bizony, ez a négy ember soha nem remélt módon fejezte be a Szerbia elleni hadjáratot. A mi officiálunk tényleg derekas munkát végzett. Mindenfelé bakák tömege cipeli ki a raktárak tartalmát, hordókat gurítanak bele a folyóba, odébb meg felgyújtottak valamit. A lisztet s a hozzá hasonló egyéb dolgokat petróleummal öntözik le. Közben folyton hangzanak a jól ismert pa-ku lövések, nem lehet már messze az ellenség, rövidesen ideér, pedig még óriási tömeg tolong, tülekedik a hídon való átjutásért.
Ezután én is visszaindulok. Egyedül már könnyebben vergődöm át az innenső partra, ahol kis csapatom teljes nyugalommal várakozik rám. Embereim újságolják, hogy Németh, Przybill stb. tisztjeink lóháton ülve, csak néhány altiszttől és a tisztiszolgáktól kísérve már régen elmentek Sabác felé, itt mentek el mellettük.
Délután fél 6 óra van december 10-én, amikor mi is megindulunk. Mind együtt vagyunk, akik a híd előtt is együtt voltunk, összesen 24-en. Nagyon rosszul esik nekem, hogy most a veszélyben majd mindenki elhagyott, pedig hasonló körülmények, sőt sokkal súlyosabbak között voltam én nekik segítségükre. És hányszor?
Indulás előtt beszéd kíséretében kötöm az emberek lelkére, hogy mindig és mindenütt együtt maradjunk, egymást el ne hagyjuk, hogy vagy együtt kerülünk fogságba, vagy együtt menekülünk meg. A magyar határ ide már csak 30–35 kilométer, s ha az eddigi Rückzug 70–80 kilométerét legyalogoltuk, akkor már a hátra levő 30-at is elbírjuk. Én magam is állandóan gyalog jövök, pedig két lovam is van stb.! Majd indulunk.
Meredek és magas domb van előttünk, erre kell felkapaszkodni. Ahol csak lehet, mindenütt rövidítünk, s akit csak lehet kikerülünk, de sokkal többen meg minket kerülnek el, mert ha mi köztünk csak egy emberrel, egy lóval, is baj van, akkor valamennyien megállunk, így fogadtuk meg egymásnak. Már sötétes van, amikor újra elkerül bennünket Goiginger generális pár tisztjével. Hol lehettek ezek eddig, hiszen még délelőtt jóval mi előttünk keltek át a hídon? Most is lovon ülnek. Köszönésemre felismernek, s „Nur vorwärts, Kemény!” – bíztató szavakkal megy tovább ez a bileki társaság. A katonai nyelv csak „vorwärts”-et ismer, pedig ez a mostani menetelésünk hamisítatlan „rückwärts”. Többször megpihenünk a meredek hegyoldalon, amíg végre mindenféle veszekedések és gorombáskodások árán a domb tetejére jutunk. Hasonló magaslat ez, mint a Koceljeva falu előtti volt, ahol ma reggel voltunk. Itt újra megpihenünk és hallgatózunk. Ott messze lent a völgyben a híd táján állandóan nagy a zaj, hátrább pedig a géppuskák hangjaiba ágyúk dörögnek bele. Eleinte nem tudjuk elgondolni, hogy kik verekednek arrafelé. Később kisül, hogy más utakon a híd felé törekvő lemaradt csapatok veszik fel a harcot a szerbekkel, hogy valahogy a fogságot elkerüljék, ezek nem is gondolják még, hogy a koceljevai hídnál úgysem kerülhetik azt el. De hogy a szerbek már az ágyúikkal is itt vannak, ez nagy újság s még nagyobb gyorsaság. Csak a Száva előtt be ne következzék a katasztrófa, addig már csak elmegyünk valahogy, de mi lesz majd ott.
A hídon innen látni csak Isten igazában, hogy hogyan vonul vissza a mi megvert hadseregünk, mert itt már két hadsereg menekülő részei igyekeznek egy úton Sabácot elérni. Az utat, a mezőket mindenfelé a menekülők serege lepi el. A lovak, szekerek, ágyúk óriási tömegei vonulnak itt egymás mellett 8–10 párhuzamos sorban. Ha egyes train colonnékba oda nem tartozó ló, vagy szekér téved be, abból azonnal parázs veszekedés, sőt néha egyenesen verekedés támad. Még maguk, a tisztek is bottal, revolverrel, fenyegetik meg néha egymást, egymással szemben is ott a legénység előtt a legagresszívebben lépnek fel, s elmennek akár a tettlegesség határáig, sőt azon túl is. Ez részben meg is érthető, ha a rábízott gépfegyverosztagot, a traint, szekereket az illető tiszt mindenáron menteni akarja, s dühbe gurulva korbácshoz, revolverhez nyúl, ha valaki szét akarja szakítani a colonnéját, avagy az eddig megszerzett előnyétől akarja ilyen módon elütni. Éppen emiatt van a legtöbb baj, ez minden veszekedés forrása, colonnét elszakítani vagy elébe kerülni.
A dr. Kemény Gyula alakulatát is magába foglaló 50. hadosztály visszavonulásának az útvonala piros nyíllal jelölve Koceljevától Sabác felé. A nyíl hegyénél jobbra található Sopot, ahol 1914. december 10-én éjjeleznek (Részlet a M. Kir. Hadilevéltár: A Világháború 1914–1918. című kötet V. részének XII. számú mellékletéből)
Szerencsémre az én 5 lovammal még akár az úton is tudok kitérőket csinálni. Csak szegény állataim bírják ki. Már késő este van. Nagy csapás reánk nézve, hogy a hold csak éjfél után jön majd fel, így alig látunk a koromsötétben. 9 óra körül egyszerre csak az út mellett jobbra kis erdőcskére akadunk, ahová taligaút kanyarodik be. Sopotnak nevezi a térkép ezt a helyet. Minden előzetes megfontolás nélkül egyenesen bekanyarodom kis csapatommal ide az erdőbe. Látom, hogy lovainknak okvetlenül pár órai pihenésre van szükségük, különben kidőlnek. Lepakolunk mindent, ha valami váratlan dolog közbe nem jön, úgy éjfélig itt maradunk. Tüzet rakunk, ahányan vagyunk, mind ezen egy tűz mellé heveredünk le. Magas lánggal ég a lehullott falevél, majd mind meggyúlunk tőle. Szegény Balla medikusom, ez a mindenkor olyan bátor és becsületes fiú nagy beteg. Hogy önbizalmát el ne veszítse, rideg szavakkal, betegsége lekicsinylésével igyekszem kitartásra buzdítani. De tudom, hogy ha Balla beteg, akkor nagy baja lehet.
Következő rész: „Egyetlenegy osztagban az egész cirkusz, amelyet én veszek át…”
Összes rész: Dr. Kemény Gyula ezredorvos szerbiai naplója
