Történetek a 6. isonzói csatából – 2. rész
Sorozatunk előző részében megismerhettük a vizsgált események helyszínét, a Doberdó-fennsík legészakibb, ún. „Isonzó alvédő szakaszát”. A mai részben a feszültségekkel teli 1916. júliusi hónap eseményeit követjük nyomon, a sorsdöntő 6. isonzói csata előtti napokban.
1916. július 5-től a Pour Gyula százados vezette m. kir. székesfehérvári 17/I. zászlóalj vette át az Isonzó alszakasz védelmét. A zászlóalj már túl volt a június 29-i gáztámadáson, szintén Pour százados vezetésével. Csak néhány napig pihenhettek, amikor feltöltötték a századokat, és újra az első vonalba kerültek.
Pour Gyula százados
(Pintér Tamás–Rózsafi János–Stencinger Norbert: Magyar ezredek a Doberdó fennsík védelmében, Budapest, 2017 kötetből)
Pour Gyula (1877–1916) az alapfokú tanulmányai elvégzése után szülőhelyén, a Gömör-Kishont vármegyei nagyrőcei felső kereskedelmi iskolában szerzett érettséginek megfelelő végzettséget. Katonai pályafutását egyéves önkéntesként a cs. és kir. losonci 25. gyalogezredben kezdte meg, ahol 1895–1896-ban szolgált, majd 1898-ban, mint tényleges állományú hadapród tiszthelyettest a m. kir. besztercebányai 16. honvéd gyalogezredhez helyezték. Katonai szolgálata alatt folyamatosan képezte magát: egyévi önkéntes iskolát, tiszti ismétlő tanfolyamot, utász tanfolyamot, lövészi iskolát, kerületi tisztiiskolát végzett. 1905-ben helyezték át Székesfehérvárra, ahol a m. kir. 17. honvéd gyalogezredben szolgált különböző beosztásokban. Az ezred és a város ismert és népszerű személyisége volt. 1914 decemberétől 1916. szeptember 17-én bekövetkezett hősi haláláig mint százados az I. zászlóalj parancsnokaként szolgált. Először Sankt Danielben temették el, majd Székesfehérvár saját hősi halottjának tekintve exhumáltatta a maradványait, és díszsírhelyet biztosított számára a Hosszú temetőben, ahol ma is nyugszik.
Pour százados tisztában volt azzal, hogy a gáztámadás okozta veszteségeik ellenére az olasz hadsereg újabb offenzívája nem marad el. Ezért az állásban töltött időszakban kiemelt figyelmet fordított a védelmi rendszerek műszaki megerősítésére és a hírszerzésre. A zászlóalj létszáma 252 fő volt, fejenként 140 darab lőszerrel, 30 rakasz tartalékkal. Kettő géppuskájuk volt, mindegyikhez 5000 töltény.
Vázlat a két védelmi szakaszról 1916 júliusában
(Forrás: Hadtörténelmi Levéltár)
Pour százados a vasúti töltés alatti nagy alagútban rendezte be a zászlóaljparancsnokságot. Ennek a „Szép Ilona védőszakasz” elnevezést adták. Az alagút tulajdonképpen egy vízmosás folytatása volt, amely olyan masszívan van megépítve, hogy még ma is kitűnő a műszaki állapota.
Az alagút bejárata és belseje napjainkban
A fővonal két védelmi szakasza (az ún. Biene 1. és Biene 2.) nagy kiterjedésű volt, összesen 1018 lépésnyi hosszú. Emiatt Pour az egyik tartalék szakaszt is azonnal a rajvonalba rendelte, hogy a szükséges munkák elvégzését megkezdjék. Az első napokban leadott jelentésekben még csak arról számoltak be, hogy az ellenség szórványos, figyelő lövésekkel tartja tűz alatt az állásokat és a hátsó területet. Július 10-re már jelentős eredményeket értek el a műszaki munkálatokban, az állások megerősítésében. A Biene 1. balszárnyánál, ahol a terep már jelentősen emelkedett, egy előretolt állást építettek, amely uralta az előtte húzódó vízmosást: „oldalai deszkázott oszlopokkal burkolva, teteje deszkára erősített kátránypapír vízelöntés ellen, vízmosás felöli végén páncéllőrés”. Megerősítették az Isonzó partján kiépített „Sólyom fedőnevű” tábori őrségek rajfészkeit, mélyítették az összekötő árkokat, raktárakat és árnyékszékeket építettek. Mindkét védelmi szakaszban megerősítették a harántgátakat, a holttereket is igyekezett megszüntetni: „a mellvéd alatt aknaszerűen előre dolgoztatok a szakadékig, egyenlőre a könnyebb, földes talajon”.
Az egykori Biene 1. és 2. találkozásának környéke napjainkban
A Biene 2. védelmi szakaszban megfelelő számú kaverna állt rendelkezésre, hogy a védőszázad részére tüzérségi tűz esetén védelmet nyújtsanak. Ott is mélyítették a lövészárkokat, és az volt a cél, hogy az összekötő árkokat 2,50 méterre mélyítsék. Megkezdték egy új, előretolt állás építését. A munkákat azonban ellenséges tüzérségi tűzcsapások veszélyeztették.
Olasz tüzérségi állás
(Forrás: NHKA archívuma)
A magyar és az olasz állások között a senki földjén a vasúti töltés alatt egy alagút volt. Bejáratait eltorlaszolták, egyik fél sem használta. Július 22-én 02 óra 45 perckor a Biene 1. balszárnyától egy felderítő járőr indult a két vonal közé. Az alagútba nem mentek be, hanem a töltés fölött kúsztak át az Isonzó felőli oldalra. Jelentősebb megfigyelésre nem került sor, mint a jelentésükben olvashatjuk, az ellenség észrevette őket, és „élénk tűzzel üldözte”.
Pour százados jelentése a felderítésről
(Forrás: Hadtörténelmi Levéltár)
Pour százados tisztában volt azzal, hogy egy újabb olasz offenzíva során nem csak a Monte San Michele kúpjait érik igen erős támadások, hanem várhatóan az Isonzó és a Wippach folyó melletti területeket is. Úgy gondolta, egy sikeres olasz áttörés esetén a III. védelmi vonalban kényszerül a magyar gyalogság, és ezért a Wippach folyó partvédelme kiemelten fontossá válik. (Megjegyzem: néhány hét múlva ez így történt.)
Tervet készített és megelőző lépéseket tett az ellenség Wippachon történő átkelésének a megakadályozására.
Pour százados terve a Wippach-part megszállására
(Forrás: Hadtörténelmi Levéltár)
A zászlóaljparancsnokságnak is helyet adó nagy alagúthoz közeli III., IV., V. és VI. számmal jelzett helyeken betonozott géppuskafészkeket, és rajparancsnoki állások építését rendelte el. Felvette a kapcsolatot az Wippach–Isonzó torkolatának a védelmét ellátó 58. hadosztályba tartozó zászlóaljparancsnokkal is az együttműködésre vonatkozóan.
Korabeli panoráma a Monte San Michele északi oldalából az Isonzóval Görz felé
(Forrás: NHKA archívum)
1916. július 24-én megélénkült az ellenséges repülő tevékenység. A Biene 1. töltés közelébe telepített géppuska tüze az egyik gépet irányváltoztatásra kényszerítette. Pour százados a megrongált vasúti sínpár javításáról és használatba vételéről is jelentett.
Július 26-án 03 órakor újabb önkéntesekből álló felderítő járőr indult el a magyar védőállásból. Az volt a cél, hogy foglyokat ejtsenek, felszerelési tárgyakat vagy fegyvereket hozzanak be az állásba. Élelemmel, vízzel látták el őket, és megfelelő mennyiségű lőszerrel és kézigránáttal. A járőr tagjai egész nap kint rejtőzködtek a két vonal között, és csak este 10 óra 30 perckor vonultak vissza az állásukba.
Isonzó menti olasz állásrészlet
(Forrás: NHKA archívum)
A járőrök megfigyelték, hogy az ellenséges állások előtt egybefüggő erős drótakadály húzódott. Folyamatosan hallható volt a munka zaja. Ellenséges járőrök nem hagyták el az állásaikat, így fogolyejtésre nem került sor. Pedig a hadosztály parancsnoksága igencsak szorgalmazta ezt. Mint a kiadott parancsokban is olvasható: „fontossággal bír a legegyszerűbb ember kimondása is az ellenség csoportosításának és nagybani szándékának felderítésére. Különösen mostan, amikor esetleges nagyobb ellenséges támadások küszöbén állunk.” Az aránylag eseménytelen időszakot felhasználva az egyik járőr bekúszott az eltorlaszolt bejáratú alagútba: „ott 4 feloszlásnak indult saját hullát talált, továbbá 1 saját fegyvert, több sátorlapot s egyéb saját felszerelési cikket. Az alagút belsejét az ellenség állandó tűz alatt tartja.”
Az egyik járőr megfigyelte, hogy az Isonzó jobb partjához közeli házak mögött nagy kaliberű bombavetők települtek. Az egyik magányos háznál pedig megfigyelőhely volt kiépítve.
Vázlat a két járőr elhelyezkedéséről
(Forrás: Hadtörténelmi Levéltár)
Július 25-én olyan nagy esőzés volt, hogy mindkét védelmi szakaszban több helyen bedőltek az árkok oldalai. Hasonló, vagy még rosszabb volt a helyzet az olasz állásokban is, mivel azok lejjebb húzódtak: „az ellenség az eső után a víznek az árokból való kimerését kísérelte meg, mely munkát különösen a Biene 2-ből állandó egyes tűzzel zavartuk. Olaszok erre födözékeikben visszahúzódtak.”
A 17/I. zászlóaljat néhány nap múlva leváltották az állásaikból. Pour Gyula százados rövid szabadságra utazott Székesfehérvárra. A zászlóaljparancsnokságot Szűts Sándor százados vette át. Rövid pihenőjük alatt az olasz tüzérség nehéz lövegeivel megkezdte az egyes célterületek belövését. Mint a jelentésekben olvasható: „utóbbi időben igen szorgalmasan és jó hatással.” Ebben az egyre nyomasztóbb helyzetben vette át újra a 17/I. zászlóalj 1916. augusztus 5-re virradóra az „Isonzó alvédő szakasz” védelmét. Következtek a Doberdó-fennsík védelmének sorsdöntő napjai.
