Történetek a 6. isonzói csatából – 1. rész
A blogon számos írás jelent már meg a Görz elestéhez, valamint a Doberdó-fennsík kiürítéséhez vezető 6. isonzói csatáról és az előzményeiről. „Doberdói kutatócsoportunk” tovább folytatta a munkát és újabb információkat tud megosztani az 1916 júliusában–augusztusában történtekről. Érdeklődésünk középpontjába ezúttal a Doberdó kulcspontjának számító Monte San Michele északi lejtőjén az Isonzó folyóig zajlott események kerültek. A levéltári kutatómunka után a számos új információt adó terepbejárás sem maradhatott el, így a most induló sorozatban átfogó képet adunk az akkori és mostani állapotokról egyaránt. Sorozatunk első részében a területet mutatjuk be.
1916 augusztusának elején, a Doberdó-fennsík elvesztését hozó sorsdöntő 6. isonzói csata kezdetén az osztrák–magyar fővédelmi vonal legészakibb állásaiban a m. kir. székesfehérvári 17. gyalogezred I. zászlóaljának a századai harcoltak. Arról, hogy mi történt itt az ún. „Isonzó alvédő szakasz” Biene 1. és Biene 2. fedőnevű állásaiban nagyon kevés információ állt a rendelkezésünkre. Az ezred 1937-ben kiadott emlékalbuma is csak néhány mondattal utal erre. A 17-es honvédek doberdói harcait kutatva régóta kerestük a választ, hogy miért és hogyan tűnt el itt a 17/I. zászlóalj?
A fenti kérdés megválaszolását illetően jelentős eredménnyel járt a 2019 őszén a budapesti Hadtörténelmi Levéltárban folytatott több hónapos kutatás. Az előkerült levéltári források segítségével az alvédő szakasz egyes pontjain lezajlott események története napokra, órákra bontva feltárult előttünk.
A vizsgált terület mai Google térképen
Az újonnan megismert levéltári anyag ismeretében megterveztünk egy terepbejárást is a helyszínre, amire 2020 februárjában került sor. Az események bemutatása előtt azonban ismerjük meg a helyszínt, s vizsgáljuk meg, hogy mit is kell tudnunk erről a területről.
A két védőszakaszról készült vázlat 1916 júliusában
(Forrás: Hadtörténelmi Levéltár)
A fenti korabeli vázlat segítségünkre lesz a terület megismerésében. Az „Isonzó alszakasz” a Doberdó-fennsíkon húzódó, a rajzon piros színnel jelölt osztrák–magyar fővédelmi vonalnak a jobbszárnya, amely az Isonzó folyó bal partjánál kezdődött. Ez volt az ún. Biene 1-es védőszakasz, amely a Görz és Trieszt között húzódó vasútvonal két oldalához kapcsolódott. A kiterjedése 560 lépés volt. (A doberdói védőszakaszok hosszát minden esetben lépésekben adták meg.)
A hozzá kapcsolódó 458 lépés hosszú ún. Biene 2-es védelmi szakasz már erősen a Monte San Michele északi lejtőjén húzódott. A magaslat felé emelkedő védőszakasz balszárnya kb. a vonal háromnegyed részénél hirtelen (szinte derékszögben) nyugatra, az olasz állások felé fordult. Ennek oka a terepvonalak követéséből adódott.
Az Isonzó alszakasz általános vázlata 1916 júliusában. A vázlaton jól látható, hogy hol törik meg a Biene 2 védelmi vonal nyugat felé. A töréspontban 3-as számmal egy, az előző vázlaton is jól kivehető, 50 főt befogadó kavernát jelölnek
(Forrás: Hadtörténelmi Levéltár)
A vázlatokon is feltűnik, de a terepen élesen szembesültünk azzal, hogy az ottani mintegy 100 lépésnyi állásrendszer kiépítését jelentősen befolyásolta egy, a Monte San Michele északi oldalában húzódó egyre mélyülő vízmosás. Ha az ottani, még jól azonosítható árokmaradványokat követjük, akkor rövidesen elérhetjük a m. kir nagyváradi 4. honvéd gyalogezred utász osztaga által emelt emlékművet.
A 4-es honvéd emlékmű felé vezető erdei út. A kép bal oldalán az egykori Biene 2 balszárnyának maradványa
Ismerjük meg a két védelmi szakaszt és környékét részletesebben is, kezdve északról a Biene 1-gyel. Az első vázlaton jól látható a vasútvonal és az Isonzó közötti közút jelölése. Ez a közút a fennsík lábánál húzódik ma is, kissé megemelve, mintegy töltésként is szolgálva az Isonzó áradásával szemben. Ezt a kiemelkedés adta lehetőséget kihasználva a háború idején tábori őrsök települtek az út mellé fővédelmi vonal Isonzóhoz csatlakozásától kezdve egészen kelet felé a Wippach folyó betorkolásáig. Ezek az ún. „rajfészkek” látták el a folyópart védelmét, amelyeket összekötő árkok kapcsoltak össze. Az Isonzónak ezen a részen több ága, kisebb-nagyobb medre van, amelyek áradáskor víz alá kerültek, és kerülnek ma is. A harcok ideje alatt is előfordult, hogy a műútig terjedő terület víz alá került.
Az Isonzó egyik száraz mellékága 2020 februárjának elején
A műút és a vasúti töltés közötti vonal védelmét egy szakasznyi honvéd látta el. Két – néhol háromsoros drótakadály húzódott a fővonal előtt. A vasúti töltés oldalában géppuskafészek volt kialakítva, amely tűz alatt tudta tartani az előttük levő terepet. Erről az egyik 1916. júliusi jelentésben ez olvasható: „a gp. állás páncélszerű megerősítése szintén munkában, több helyen a futóárok oldalsó tűz ellen mélyíttetik”. Az állás mögött húzódó felvételi állás egyben a második védelmi vonal szerepét is ellátta. Összekötő árkok vezettek oda. A vasúti töltéshez közel épült meg az a nagy kaverna, amely 50 fő befogadására volt alkalmas. Közelében 1916 júliusában egy rajkavernát is építettek.
A műút és a vasúti töltés közötti terület egy 1916 júliusában készült vázlaton
(Forrás: Hadtörténelmi Levéltár)
A fenti vázlat segítségével jól áttekinthető a műút és a vasúti töltés közötti helyzet 1916 júliusában. A vázlaton látható egy 150 fő befogadására alkalmas vasúti alagút is, amely zászlóaljparancsnokság, ivóvíz felvételi hely és egyben lőszerraktár is volt. Közelében egy 70 cm-es fényszóró is működött. Jobbra már bejelölve a harmadik védelmi vonal, ahol szintén egy 70 cm-es fényszóró üzemelt. Tőle jobbra, már közel Rubiához egy újabb 150 főt befogadó vasúti alagút jelzése látható. A rubiai kastély környékén több nagy kavernát is építettek, amelyekben a dandár- vagy hadosztálytartalék volt elhelyezve.
A fenti felvétel kb. abban a magasságban készült, ahol a Biene 1. balszárnya és a Biene 2. jobbszárnya egymáshoz kapcsolódott. Viszont nem ott, ahol a fővédelmi vonal húzódott, mert azt a részt olyan sűrű növényzet borítja, hogy lehetetlen megközelíteni. A fotó kedvéért az egykori állásoktól kb. 50 méterre nyugati irányba mentünk, ahol egy nagyfeszültségű villanyvezeték húzódik, és emiatt kitisztították, s a terület alkalmas a felvételhez. Az Isonzó felé tekintve a közelebbi villanyoszlop lábánál látható a vasúti pálya elektromos vezetéke, a túlsónál a folyó. A képről is jól érzékelhető a Monte San Michele északi lejtése a folyó felé.
Az előző képen az előző pontnál megfordulva ellentétes iránya tekintünk az egykori 124-es magaslat felé. (A magaslatot szinte kettévágja a nagyfeszültségű villanyvezeték. Az alatta levő területet rendszeresen irtják, viszont a környező részeket sok helyen áthatolhatatlanul sűrű bozótos borítja.) A kép közepén a Peteanóba vezető út kis darabja látható, az irtás végében ott a másik villanyoszlop, amelynek a közelében található a 4-es honvédek emlékműve.
Vízmosás fölött híd bejelölve egy 1916 tavaszi vázlaton
(Forrás: Hadtörténelmi Levéltár)
A fenti vázlaton látható, hogy a Biene 1-ben két rajkaverna is volt, és a szakaszhatárhoz közel egy nagy, amely 50 főt is befogadott. A fővédelmi vonalon itt is törés volt, mert alkalmazkodtak a terepviszonyokhoz. A rajkavernával biztosították a védők elhelyezését ellenséges tűzcsapás esetén.
Követve a védővonalat, felfelé az emelkedőn elérünk ahhoz a terepszakaszhoz, ahol az állás építésekor alkalmazkodni kellett az ott kezdődő mély vízmosáshoz. Piros karikával jelölve látható egy híd jelzése. Már a terepkutatás előtt több kérdés is felmerült bennünk: vajon már a háború előtti karszti utak idején is ott volt? A közeli vízmosás kezdetét hidalta át? Valóban annyira fontos objektum volt, hogy a vázlaton is fel kellett tüntetni? Úgy gondoltuk, ha sikerül valami nyomot találni róla a helyszínen, akkor van egy biztos azonosítási pontunk. Ám a helyszínen szembesültünk azzal, hogy a földes talaj felszíne teljesen megváltozott. A vízmosásnak ez a felső része úgy néz ki, mintha feltöltötték volna, és a ma használatos erdei út vezet át rajta.
A környező terep tüzetes átkutatása közben Gianfraco Simonit olasz kutatótársunk egy kis betonozott nyílást vett észre a száraz falevelek között.
Kibontva, egy szűk alagútszerű járat tűnt elő, amely a védőállás felé vezetett. Az alja és az oldala apróra tört karszti kövekből van betonozva, teteje nagyobb kövekkel burkolva.
A kis nyílást kitágítva befotóztunk a járatba. Látható, hogy betonból készült az alja és oldala, kövekkel fedve a teteje. A szűk beton nyílás vége nem volt látható, és azóta is ott a nyitott kérdés mindegyikőnkben, hogy az itt harcoló osztrák–magyar csapatok vajon milyen célból építették? Talán a terület tüzetesebb vizsgálata választ ad majd a kérdésre.
A vízmosás közelében, és az árokrendszer hirtelen nyugati irányba fordulásánál volt az a nagy kaverna, amely szintén 60 fő befogadására volt alkalmas. Terepkutatásunk során sajnos nem jártunk sikerrel, egyik nagy kavernának sem találtuk meg a bejáratát. Az elmúlt 100 év során jelentősen megváltozott ez a földes terület (ellentétben a köves területekkel), az itteni kavernák egykori bejáratai már teljesen bemosódtak, eltűntek. Az is elképzelhető, hogy mesterségesen tűntették el, mert ne feledjük, ennek a területnek minden négyzetmétere ma is magántulajdon.
Részlet egy 1916. augusztusi, már a 6. isonzói csata idején készített vázlatról
(Forrás: Hadtörténelmi Levéltár)
A fenti vázlat további új információkat ad a területről, egyúttal a 100 évvel ezelőtti magyar „jelenlét” újabb jelentős bizonyítéka: az itt harcoló magyar egységek magyar elnevezéseket adtak egyes földrajzi egységeknek, katonai jelentőségű pontoknak. A vasúti töltés melletti kis bázis a „Bagolyvár” nevet viseli, a 150 főt befogadó alagút a „Ducitelep”. A fővédelmi vonal felé innen kiinduló két út elnevezése: „Mayer út” és „Pour út”. Az északabbra eső Mayer Imre századosról, a nagyváradi 4. honvéd gyalogezred zászlóaljparancsnokáról, míg a délebbi Pour Gyula századosról, a székesfehérvári 17/I. zászlóalj parancsnokáról volt elnevezve. A 127-es magaslat közelében láthatjuk Boschini néhány házát, mint „Civistanyát”, emlékeztetve a m. kir. debreceni 3. honvéd gyalogezred itteni tartózkodására.
A házak közül egy felvezető árok indult a fővédelmi vonal felé. Láthatóak a 4-es és az 5-ös számmal jelölt kavernák, amelyek a tartalékok elhelyezésére szolgáltak. Ezeket a kavernákat napjainkban már lehetetlen megtalálni a járhatatlan, sűrű növényzetben. A közelükben berajzolt három karika pedig újabb kavernák építésének elkezdését jelzik. Ezeket beazonosítottuk a helyszínen.
A kavernákat rejtő bozótos mellett a sorok írója
A terület megismerése után a következő posztban az 1916. júliusi eseményeket ismerjük meg, amikor a székesfehérvári 17/I. zászlóalj Pour Gyula százados vezetésével tartotta az állásokat. 1916. augusztus 5-től kezdve ugyanez a zászlóalj lesz ott a védőállásokban, amikor kezdődnek a pokoli napok.
