A Doberdó-fennsíkon található San Martino del Carso településről napjainkban kanyargós aszfaltozott út vezet a Monte San Michele felé. A második nagyobb kanyar környéke 1915 októberében és novemberében nagyon súlyos harcok helyszíne volt, itt egy mély dolina pedig különleges események helyszínévé vált.

1915. október 21-én háromnapos tüzérségi előkészítés után kezdődött a 3. isonzói csatában az olasz gyalogság támadása. Az említett nagy kanyar környéke a m. kir. székesfehérvári 17. honvéd gyalogezred védelmi szakaszába esett ekkor. Az olasz támadás, majd a székesfehérvári honvédek ellentámadása, az elkeseredett közelharc az esti órákra igen nagy véráldozatot követelt. A tiszteknél a veszteség 5 halott, 4 sebesült, 8 fő pedig fogságba esett (köztük öt sebesült); a legénységnél 67 halott és 502 fő sebesült volt.

A m. kir. székesfehérvári 17. tábori és népfelkelő gyalogezred 1915. októberi és novemberi harcainak helyszíne Google Maps térképen. Az útkanyarulattól délre található sötétebb folt a parancsnoki mély dolina helye

A súlyos helyzet miatt 1915. október 23-án már a m. kir. székesfehérvári 17. népfelkelő gyalogezred I. zászlóalját is ellentámadásra rendelték, Pachner Emil őrnagy vezetésével. A népfelkelő ezred a tábori ezreddel vállvetve, egymást váltva harcolt az állásokban.

Alig telt el néhány hét, s 1915. november 10-én megkezdődött a 4. isonzói csata, amiben nagyok voltak a népfelkelő ezred veszteségei is. A frontvonalból történt kivonások ideje alatt csak annyit pihenhettek a századok, amíg gyorsan beolvasztották soraikba a menetzászlóaljakkal kiérkezett (harctéri tapasztalattal nem rendelkező) legénységet, és máris bevetették újra őket az első vonalban.

A zászlóalj parancsnoka, Pachner Emil őrnagy november 22-én parancsot kapott, hogy századaival foglalja vissza a San Martino del Carso falu közelében húzódó, olaszok által megszállt magyar állásokat. Este 10 órakor az 5. és 6. század kezdte meg a támadást, amely igen hamar véres kudarcba fulladt, ugyanis addigra az olasz gyalogság megerősítette az elfoglalt állásokat, és puska-, valamint géppuskatűzzel várta az ellentámadást.

Erősítésként előre vonták a zászlóalj addig tartalékban levő 7. és 8. századát is. A heves ellenséges gyalogsági tűz miatt az eredeti állás előtt a támadás megakadt. „Nagy baj volt, hogy az eredeti állást senki sem ismerte, senki megmutatni nem tudta” – olvasható a későbbiek során leadott harcjelentésben.

Egy dolinában található kaverna bejárata valahol az olasz fronton
(Az NHKA gyűjteményéből)

A támadást viszont folytatni kellett a sötétben, puskatűzben, kézigránátok robbanása közben. Elkeseredett ember-ember elleni harcban, igen nagy áldozatok árán, november 23-án 01 órára sikerült visszafoglalniuk az eredeti állást. Felvették a kapcsolatot a balszárnyhoz kapcsolódó cs. és kir. temesvári 61. gyalogezreddel, a jobbszárnyon pedig a m. kir. budapesti 29. népfelkelő ezred 16. századával. Azonnal helyre kellett állítani az összeköttetéseket, intézkedtek a sebesültek elszállításáról, lőszerpótlásról. A vonalat tartó századok elhelyezkedési sorrendje balról jobbra haladva: 6., 8., 7. és 5. század. Összes létszámuk 185 ember volt, ami nem érte el egy feltöltött század létszámát…

Délelőtt 8 órakor Pachner Emil őrnagy parancsot adott Bors Béla főhadnagynak, hogy a helyzetről készítsen vázlatot, és azt neki mielőbb kézbesítse. Bors főhadnagy erről tájékoztatta a századparancsnokokat, és a vázlat elkészítése végett a rajvonal mögötti mély dolinában megépített kavernába hívta őket. Amíg a századparancsnokok a kavernában tanácskoztak, az olasz gyalogság megtámadta a jobbszárnyat tartó 5. és 7. századot. „Nagy tüzérségi előkészítés után, a sűrű füstben nyomultak előre. Miután a nagy túlerővel végrehajtott átkarolás a megkísérlett tűzharccal feltartóztatható nem volt, a jobbszárnyon volt legénység nagy része megsebesült, elesett, illetve fogságba került” – olvasható a harcjelentésben.

A cs. és kir. temesvári 61. gyalogezred által készített vázlat az állásuk visszavétele után, amelyen bejelölték a 17-es népfelkelők állásait és a betörés helyét is
(Forrás: Hadtörténelmi Levéltár)

A helyzet súlyosbodott, mert időközben a 61. gyalogezred jobbszárnya is visszavonult. A rajvonalból ekkor a még élő kb. 34 ember részben sebesülten abba a dolinába menekült, amelyben a századparancsnokok voltak. A dolina így a saját és az ellenséges vonal közé került. 1915. november 23. délelőtt 9 óra 30 perctől elkezdődtek a bekerítettség órái.

A mély dolinába nem mentek le az olaszok, viszont bűzbombákat dobáltak le, és időnként lőtték a kavernák bejáratát. A bennrekedtek számára csak a remény maradt, hogy egy sikeres ellentámadás kimenekíti őket.

A november 25-én készült vizsgálati jegyzőkönyvben elég szűkszavúan írtak erről az időszakról, a körbezártak állapotáról: „A négy századparancsnok és az odamenekült legénységi emberek ebben a helyzetben maradtak, mire f. hó 24-én délután 11 körül a 17. honv. gyal. ezr. az ellenséget a kavernán túl visszavetette, s a század parancsnokok a velük levő legénységgel a zlj-hoz bevonultak.” A bennrekedtek helyzetéről, lelki állapotáról csak elképzeléseink lehetnek…

Bő 100 évvel az események után felmerülhet a kérdés, hogy vajon miért nem léptek fel hatékonyabban az olaszok a bennrekedtek ellen? Ennek több oka is lehetett. Az ő helyzetük sem volt biztonságos. Túljutottak az elfoglalt magyar álláson, de a nyílt terepen feküdtek, kövek mögött megbújva. Folyamatosan tűz alatt álltak, a magyar géppuskák hatásos sorozatai veszélyeztették őket.

Általános helyzet a 17-es népfelkelők felváltásakor
(Forrás: Hadtörténelmi Levéltár)

November 23-án a késő esti órákban a 17-es tábori ezred megkezdte a jelentősen megritkult népfelkelő csoport felváltását, amelyet november 24-én 03 órára befejeztek. Az ezredparancsnokuk, Sipos Gyula alezredes tudhatott a dolinában rekedt tisztekről és népfelkelőkről.

Még az éjszakai órákban megkezdődött a tábori ezred támadása. Több sikertelen és veszteséges roham után csak igen kis területen értek el eredményt. A nappali világosságban sem változott a helyzet: az olaszok támadását sikerült visszaverni, de a saját ellentámadás kudarcba fulladt. A késő esti órákban, már sötétben megindított újabb 17-es támadás hozott végül eredményt. Az ellenséget a dolinán túl visszavetették és a századparancsnokok a legénységgel együtt kiszabadulhattak.

A levéltári kutatások során megismerve a történetet kutatótársaimmal szerettük volna a helyszínen is felkutatni ezt a dolinát, amelyben az ismertetett esemény történt. A levéltári források alapján jól azonosítható volt a helye.

Igen meredek volt egykor az oldala, a harcok ideje alatt létrával jutottak le és fel a katonák. Az elmúlt egy évszázad bemosódásai csökkentették oldalának meredekségét, de még így is nehéz feladat volt a le- és feljutás.

 Stencinger Norbert már a dolina alján, a fotó a dolinába ereszkedés közben, annak az oldalából készült

Stencinger Norbert kutatótársunk elsőként ereszkedett le a mélybe. Faágakba, gyökerekbe kapaszkodva jutott le a dolina aljába, ahol a borús időjárás miatt félhomály uralkodott. „Félelmetes itt lent lenni!” – hallottuk a megjegyzését ereszkedés közben.

 Stencinger Norbert és Takács Róbert az egyik kaverna bejárata előtt

Társaimmal lejutva mi is megtapasztaltuk ezt a „lenti hangulatot”. A félhomályban sötétedő kavernák nyílásai ma már bemosódtak, omlások szűkítették a bejáratokat. Az egyik kaverna bejárata elé húzódva, feltekintve a dolina magasan fölénk tornyosuló felső peremére, bizony ellenséges katonák nélkül is furcsa érzések hatása alá került a kutató.

 Egy másik félig bemosódott kaverna bejárata

A századparancsnokok „beszorulásának a története” nem ért véget a kiszabadításuk után sem. A fentiekben már említett vizsgálati jegyzőkönyvet 1915. november 25-én Kégl Lajos őrnagy előtt vették fel. Az állások elvesztése még hónapokig vizsgálatok tárgya volt. A 16. hegyi dandár parancsnokság – amelybe a 17-es népfelkelők tartoztak – 1916. január 19-én a hadbíróság számára küldött jelentését érdemes megismernünk, mert abból választ kapunk arra is, hogy milyen állapotban volt a népfelkelő zászlóalj legénysége ezekben a kritikus napokban.

„A II/17 zlj-nál november 23-án történtekhez vonatkozólag a ddr. parság a következőt jegyzi meg: E zászlóalj csak rövid megszakításokkal okt. 30-tól nov. 18-ig a St Martinoi védőszakaszban állandóan állásban volt.

Nov. 18-án tartalék gyanánt a vallonei völgybe rendeltetett vissza, azonban nov. 20-án már a szomszédos hadosztály megsegítésére ellentámadásra használtatott fel. Ezen alkalommal a zlj az állományának több mint felét veszítette el.

A zlj-at ezen szakaszból kivonva legszükségesebb kímélés végett Spacapaniba helyezték el. A ddr. védőszakaszában történt események azonban szükségessé tették, hogy a zlj ismét ismét tűzbe vessék.

Ha a zlj-ból egy része fogságba is jutott, ez nem annyira az ellenség heves támadásainak köszönhető, mindinkább annak, hogy a legénység a zlj példátlan túlterhelése folytán testileg és lelkileg teljesen letört.”

A súlyos harcok helyszínét ma sűrű bozótos borítja, s elrejti azt a dolinát, amelyben egykor a népfelkelők az olaszoktól körülzárva bent rekedtek, s csak kevés reményük volt az élve kiszabadulásra. Mi is csak az egykori iratok segítségével tudhatjuk, hogy mi is történt itt.