Avagy mit érdemes tudni Jánosa Ferenc hadnagy 1916-os kihallgatási jegyzőkönyvéről és vallomásáról

Az első világháborús hadifoglyok életében sokszor felmerült a szökés iránti vágy, de a kísérleteknek csak relatíve kis hányada végződött sikeresen. Aki hazaért, az valamilyen formában beszámolt élményeiről, és ha szerencsénk van, akkor ez megmaradt. Az eredménytelen szökések után pedig a fogva tartó hatóság vizsgálta meg a szökés „módszertanát”, természetesen azért, hogy ezt a későbbiekben lehetetlenné tegye. Ezekről a vizsgálatokról viszont nagyon keveset tudunk. Az alábbiakban egy olyan olaszországi magyar hadifogoly kihallgatási jegyzőkönyvét közöljük, akit a svájci határ előtt fogtak el. A dokumentum a hadifogság számos jellemzőjére világít rá.

„A Melfiből elszökött Jánosa Ferenc osztrák[–magyar] hadifogoly tiszt kihallgatási jegyzőkönyvének a másolata

Az 1916-os évben a mai napon, október 13-án, Madonna di Tiranóban;

A pénzügyőrség helyi kirendeltségét irányító Pietro Motta főtörzszászlós az alulírott belbiztonsági és bűnügyi tiszt elé vezetett egy alakot, akit ma délelőtt tetten értek, amint Livigno környékén kóborolt.

A kihallgatási jegyzőkönyvben említett helyszínek
(Az alaptérkép forrása: Wikipedia)

Az alábbi dokumentumokat találták a gyanúsítottnál:

1. Üres papírra kiállított orvosi igazolás, amire egy 1,25 lírás és egy 10 centes bélyeget ragasztottak. Nevezett igazolás szerint a 22 éves, katolikus vallású Mario Murano, aki könyvelő és potenzai lakos, súlyos tüdőbajban szenved és különleges kezelésre szorul. Az iratot 1916. október 7-ével keltezték az alábbi aláírással: »Pica« megyei orvos. A lap alján olvasható: tanúsítom a doktor aláírását, Potenza, 1916. október 7., Urbani prefektus. Az igazolást a Potenzai prefektúra azonos szövegű száraz, vörös tintás körpecsétjével is ellátták.

2. A Potenzai prefektúra által 1916. október 7-ével kiállított igazolás »Urbani« aláírással és a fent említetthez hasonló pecséttel, amelyen az alábbi olvasható: »A Potenzai prefektúra az 1916. október 7-én kiállított orvosi igazolás alapján engedélyezi a 22 éves, katolikus vallású Mario Murano könyvelő és potenzai lakos számára, hogy elutazzon Pineta di Sortennába (Sondrio). Az utazás célja: súlyos tüdőbaj gyógyítása. Jelen utazási engedély október 15-éig érvényes.«

Személyleírás

Miközben igazolom, hogy a leírás illik a személyre, akinél találták az igazolást, megjegyzem, hogy ezt szép kézírással írták és poligráffal készítették. 

3. Október 12-ei A9896. sz. harmadosztályú vonatjegy Milánóból Leccóba.

4. 1916. október 12-ei 00008. sz. harmadosztályú vonatjegy Leccóból Sondrióba.

5. »Il primo sanatorio Italiano per ammalati di petto« [A mellkasbetegek első olasz szanatóriuma] című brosúra.

Miután az ismeretlen megjelent, és mindenekelőtt felrótták neki, nem tudott meggyőző indokkal szolgálni a belső utazásra feljogosító szabályos útlevél hiányára.

Azt is felrótták neki, hogy hiába született Potenzában, nem annak a megyének a hanglejtésével beszél. Erre azt válaszolta, hogy az anyja görög, így megőrizte külföldi kiejtését. Amikor megkérdezték, hogy van-e bőröndje és pénze, akkor azt válaszolta, hogy mindkettő a mai nap során érkezik meg.

A motozás után az alábbi tárgyakat találták nála: két pár új zokni, egy fehér zsebkendő, egy fekete bőr pénztárcát, benne 6,9 lírát és 10 svájci centet, egy fogkefét, egy doboz cigarettát, egy üres sötét bőr irattárcát, egy faragót, egy fehér fém órát.

A motozást követően az ismeretlen magától bevallotta, hogy ő Jánosa Ferenc, apja neve Ferenc, anyja neve Komjáthy Mathild, Bükkön született (Sopron vármegye, csepregi járás) 1891. január 26-án, a 76. gyalogezred hadnagya.

Kijelenti, hogy 1915. július 25-én San Martino sul Carsón [Így! Valójában del Carsón] esett fogságba, és Melfibe internálták.

 Olasz hadifogságba esett osztrák–magyar katonák Görz közelében 1916 nyarán
(Forrás: archivioirredentista.files.wordpress.com)

Válasza a kérdésre, hogy mikor és hogyan sikerült neki megszöknie:
»Nem mondhatom el.«
Válasza a kérdésre, hogy a szökését követően mikor és melyik városban tartózkodott:
»Nem mondhatom el.«
Válasza a kérdésre, hogy a szökése során hogyan gondoskodott a létfenntartásáról:
»Nem akarom elmondani.«
Válasza a kérdésre, hogy honnan szerezte a civil ruháját és hol hagyta a katonai egyenruháját:
»Nem akarom elmondani.«
Válasza a kérdésre, hogy hogyan és kitől szerezte az orvosi igazolást és az utazási engedélyt, amelyet nála találtak:
»Nem akarom elmondani.«
Válasza a kérdésre, hogy mikor és honnan érkezett ide:
»Sondrióból tegnap este körülbelül 19:30-kor érkeztem Tiranóba és a Hotel Tiranóban, a 25-ös szobában szálltam meg, ahol most is letétben van egy kis csomag. Előre szólok, hogy tegnap este nem aludtam a szállodában, hanem a környéken járkáltam. Ki kell jelentenem, hogy a szálloda tulajdonosa felhívta a figyelmemet arra, miszerint tartózkodási engedély nélkül nem engedhet be a létesítményébe.«
Kérdésre válaszolva:
»Át akartam jutni a svájci határon, vissza szerettem volna térni Magyarországra és tovább kívántam szolgálni a hadseregemben.« Válasza arra az észrevételre, hogy meglehetősen jól fejezi ki magát olaszul:
»A fogság során tanultam az olasz nyelvtant és sok könyvet, illetve regényt olvastam, így sikerült elsajátítanom a helyi nyelvet.«

Jánosa Ferenc kérésére, miszerint szökése indokára vonatkozó vallomását kéri szó szerint rögzíteni: »Úgy bántak velem, mint egy kutyával. Ezen kijelentésemet az alábbiakra alapozom: Az olasz hadsereg orvos főhadnagya javaslatára a bal tüdőmet átjáró sebesülésem megröntgenezése végett a bari Központi Katonai Kórházba szállítottak, ugyanis még mindig súlyos fájdalmaktól szenvedek a hátamnál. Eközben a melfi kastélyban történt esésemet követően a jobb lábam is megbetegedett. Az orvosok felületesen vizsgáltak meg; nem röntgeneztek meg; megígérték, hogy megmasszírozzák a fájó részt, de erre se került sor. Egy napi lábadozást követően a bari katonai kórházból visszaszállítottak Melfibe. Bepanaszoltam az engem Melfibe visszakísérő főhadnagyot az irányomba tanúsított udvariatlan viselkedése miatt. Ezen panaszom miatt könnyű fogságra ítéltek, és mivel ezt nem tartottam igazságosnak, így megszöktem, hiszen még súlyosabb büntetésre számítottam a Bari Katonai Körzet Parancsnokságától. Általánosságban hozzátenném, hogy a velünk, hadifoglyokkal szembeni bánásmód egyre elviselhetetlenebbé válik.«

 A Bariban található katonai kórház korabeli képeslapon
(Forrás: www.picclickimg.com)

Hozzáfűzzük, hogy Jánosa Ferenc harisnyakötője belsejében egy német nyelven írt papírdarabot őrzött, illetve azt az azonosító feliratot, amely a harctéren elesett katona személyazonosságát igazolja.

A fentiek közlése céljából került kiállításra jelen jegyzőkönyv, amelyet elolvasása és megerősítése után az alább aláírtak.

Aláíró: Jánosa Ferenc, a 76. gyalogezred hadnagya
Aláíró: Inigo Adorni, belbiztonsági megbízott.”

A Jánosánál talált német nyelvű szövegnek csak az olasz fordítása maradt fenn, ez magyarul így hangzik:

„A bécsi Hadügyminisztérium [részére]
1. Az elbánás nem felel meg a tiszti állapotnak
   a) az olasz tisztek részéről
   b) az őrség tagjai részéről
2. A foglyokat gonosztevőként kezelik (Foszt főhadnagy)
3. A[z olasz] Főparancsnokságnak címzett kéréseket és reklamációkat visszautasítják
4. Lehetetlenség, hogy 200 tisztet szállásoljanak el a melfi kastélyban (6-8 fő jut egy szobára, számos szoba közlekedő helységként szolgál), a klotyók [Így!] állapota ázsiai
5. A hadifoglyok 15%-a maláriás tünetektől szenved, ketten ebbe bele is haltak
6. Télen az érezhető hideg ellenére (a tenger felett 600 méter magasan) egyáltalán nincs fűtés
7. A tisztek úgy kapnak súlyos büntetéseket, hogy meg se hallgatják őket (Gyurcsó, Berger, Jánosa). A legénységet is ártatlanul büntetik meg (Horváth, Koch, stb.)
8. Kényelmetlen a világítás (a mennyezetre rögzített lámpák). Lehetetlen olvasni és tanulni.
9. Felfüggesztették a személyes vásárlásokat, mindent a tisztiszolgákra kell bízni. Mindenért magasabb árat kell fizetni.”

A fenti kihallgatási jegyzőkönyv és levél a római Központi Állami Levéltárból származik. Olasz nyelvről a szerző fordította magyarra.

* * *

Jánosa Ferencről nem sokkal tudunk többet, mint amit ő maga is elárult. Az idősebb Jánosa Ferenc 1902–1907 között a büki evangélikus gyülekezet felügyelője volt. Ifj. Jánosa Ferenc a háború után csóti körjegyzőként tevékenykedett és 1931–37 között Vanyolán volt a gyülekezet felügyelője. A nevek átírásakor a jelenleg érvényes magyar nyelvtani szabályokat vettem figyelembe, ugyanis minden esetben elhagytam az olasz dokumentumokban szereplő és nemesi státuszt jelző „de” szócskát a változatosan Franznak, Francescónak és Ferencnek aposztrofált De Jánosa hadnagy neve elől. Ifj. Jánosa Ferenc katonai szolgálati adatlapja sem maradt fenn, így a hadnagy előéletéről sem sikerült további adatokat összegyűjteni.

Jánosa Ferenc fenti kihallgatása természetesen túl sok kérdést hagyott megválaszolatlanul, így hamarosan Bariba vitték, ahol hosszas győzködés után 1916. október 18-án bevallotta, hogy Takács István őrvezetővel együtt október 10-én este szökött meg a melfi kastélyból, éjszaka egy ablakból ereszkedtek le kötélen, majd rögtön különváltak útjaik. Takácsot már október 11-én este elfogták Foggiában, vagyis nem jutott olyan messzire, mint Jánosa Ferenc. Ezt követően Jánosa részben gyalog, részben vonattal közlekedett.

A fent említett két dokumentum volt nála, amelyek mind hamisítványok. Elkészítésükben csak a tiszttársai segítettek, a poligráfot a melfi Ferrari cégtől vette, amikor a városban sétált, a pecséteket szintén a városból beszerzett gumiba metszette. A szükséges tintát is a városi bevásárlókörútjai egyikén vásárolta meg. A carabinierik vizsgálata megállapította, hogy a Potenzai prefektúra sohase használt piros, vagy kék tintát a pecsétekhez, a hamisított dokumentumok hivatalos formulái se egyeztek a dokumentumokban találtakkal, az aláírás viszont hasonlított, vagyis Jánosa legfeljebb az olasz tiszteknél látott iratok mintájára dolgozhatott. Jánosa persze azt állította, hogy az újságból tudta meg az orvos és a prefektus nevét, de ez nem magyarázta az aláírás hasonlóságát. A hadnagy a civil ruhát egyszerűen nem szolgáltatta be, illetve a szökéshez használt kötelet is több darabból csomózta össze, amelyeket apránként vásárolt a melfi bevásárlókörutak alkalmával. Nem sikerült kideríteni hogyan jutott Jánosa a sondriói szanatórium kiadványához, és úgy általában fontos kiemelni, hogy a hadnagy vallomására is csak kollektív büntetést sejtető fenyegetés hatására került sor. A poligráf és a pecsétek rejtekhelyét ekkor se volt hajlandó elárulni: barátai csak személyesen neki voltak hajlandók azt odaadni. Jánosa szökését a bari kórházi ellátás elégtelensége és a melfi táborparancsnok igazságtalan ítélete mellett az is indokolta, hogy a fronton szerzett tüdősérülésének nem tett jót a hideg tél a fűtetlen melfi kastélyban.

Jánosa Ferenc végül biztosan hazatért, de nem tudni mikor. Takács István további sorsa ismeretlen. A szökésük kapcsán keletkezett iratok viszont igen szemléletes képet adnak az olaszországi hadifogság egyes jellegzetességeiről.

Jánosa Ferenc hadifogságának helyszíne, a Melfiben található normann kastély korabeli képe (Forrás: www.cittadimelfi.it)

Melfiben a kastély egy normann erőd volt, amely a 20. század közepéig a Doria hercegek tulajdonában, tehát magánkézben volt, és 1915 júliusában egy hadifogolytábort alakítottak ki benne. A táborlakók létszáma folyamatosan változott: 1915. augusztus 7-én 460 hadifogoly érkezett a városba, valószínűleg ők jelentették a tábor első lakóit; Dr. Adolphe Espine, a Nemzetközi Vöröskereszt igazgatóhelyettesének kimutatása 1915. október 4-ével 42 tisztről és 463 főnyi legénységről tudott Melfiben; Alberto Costa, Melfi és Rapolla püspöke 1916. április 14-én 504 hadifogolyról számolt be (42 tiszt, 462 főnyi legénység), akik közül egy volt beteg, de már javult az állapota; a bécsi Hadügyminisztérium is 1916 nyarán 40 tisztről és 476 főnyi legénységről tudott; majd valamikor lecsökkent a létszám, mert 1917. január 1-jével már csak 267 főt számláltak az olasz statisztikák („saját” hadifogoly: 156 tiszt, 3 kadét 83 fő legénység; illetve a szerb hadifogságból átvett 23 tiszt, 1 tisztjelölt és 1 főnyi legénység); 1918. december 5-én Alberto Costa már csak 236 főt talált a várban (ebből 161-en voltak tisztek, 75-en pedig tisztiszolgák). Ennek fényében a Jánosa-féle 200 tiszt teljesen légből kapott. A különféle kimutatások és beszámolók alapján viszont tudjuk, hogy más táborokban is több tiszt volt egy szobában, és Costa püspök, aki többször is meglátogatta a tábort, sohase kritizálta a táborparancsnokságot a zsúfoltság miatt. Alberto Costának köszönhetően azt is tudjuk, hogy 1916. április 16-án körülbelül fele részt magyarok lakták a hadifogolytábort.

Más hadifogoly beszámolókból is ismert, hogy az elégtelen fűtés sokaknak okozott problémát, de ez egy mediterrán jellegzetesség. Természetesen a hadifogolytáborok lakói jobban szenvedtek tőle, mint mi, amikor Olaszországban turistáskodunk, hiszen kevésbé volt lehetőségük felvenni magukra plusz egy réteg ruhát. Ugyanezekből a forrásokból azt is tudjuk, hogy bevett gyakorlatnak számított a tisztek ellátása könyvekkel, illetve gyakorta tartottak nyelvtanfolyamot is minden tanulni vágyó számára. Az persze egyáltalán nem számított általános jelenségnek, hogy valaki egy év alatt olyan jól megtanult olaszul, mint Jánosa Ferenc. Sőt, 1918/19-ben még mindig sokszor okozott problémát, hogy nem sikerült anyanyelven beszélő papot küldeni a hadifogolytáborokba, ugyanis nem mindenki tanult meg olaszul.

Hadifogolytáborok az olasz hátországban
(Forrás: Baja Benedek et al. (szerk.): Hadifogoly magyarok története. I. köt. Budapest, Atheneaum, 1930. p. 225.)

Az olaszországi hadifoglyok státuszát az úgynevezett Spingardi-féle szabályzat határozta meg. Ezt folyamatosan bővítették, az első változata 1915. augusztus 29-én keletkezett, hogy 1918 augusztusára egy több mint 40 oldalas előírás-gyűjteménnyé váljon. Teljesen mindegy melyik kiadásról beszélünk, a szabályzat mindig nagy szabadságot biztosított a hadifogolytábor parancsnokának, így egyáltalán nem meglepő, hogy a parancsnok személyisége határozta meg a táborban uralkodó hangulatot, illetve a foglyokkal szembeni bánásmódot. Jánosa panasza tehát egyáltalán nem volt egyedi, és több olyan esetről tudunk, amikor a parancsnok azt is büntette, ha valaki reklamált, vagy esetleg egészségügyi okokból kérte kicserélését. Nagyon ritkán került bíróság elé a parancsnok hatalommal történő visszaélés miatt, és nem ismert olyan eset, amikor az áthelyezésen túl más büntetést is kapott volna.

Jánosa Ferenc maláriával kapcsolatos adatait is érdemes óvatosan kezelni, ugyanis ezek szubjektívek, és nem lehet általános tendenciákra következtetni belőlük. Mivel nem áll rendelkezésünkre olyan statisztika, amely a teljes olasz területen, de csak a hadifoglyokra vonatkozólag vizsgálná a különféle betegségek miatti halálozási arányokat, így amennyiben elfogadjuk, hogy a hadifogoly és az olasz polgár ellátmánya hasonlított, így minimális hibahatárral a „polgári” halálozási arányokat is figyelembe lehet venni. 1912-ben a teljes olasz lakosság 2,159‰-e halt meg maláriában, ami 1918-ra 7,791‰-re nőtt. Miközben Basilicata tartomány majdnem minden évben az egyik legrosszabb halálozási adatokat produkálta, a Jánosa Ferenc által jelzett két maláriás halott az 1916 nyár végi táborlétszámhoz képest (516 fő) nem is „sok”, hiszen 3,87‰-nek számít, ami egyáltalán nem kirívó az olaszországi adatok ismeretében.

Utoljára maradt magának a szökésnek a vizsgálata. Jánosa Ferencé volt az egyik legalaposabban előkészített szökés. A városba történő kijutási lehetőséget maximálisan kiaknázva minden olyan segédeszközt beszerzett, ami segíthette a távozását. Ehhez pedig társult egy jó adag figyelmetlenség a tábor őrsége részéről, hiszen egy poligráf becsempészése a melfi várba, illetve a civil ruhák beszolgáltatásának elmaradása is kérdéseket vet fel az őrök tevékenységével kapcsolatban. A szökés nem volt veszélytelen és a táborparancsnokot is megintették, ha ilyen előfordult, így a szökéstől való félelem sokszor túlzó fegyelemhez vezetett. Mivel nem ismert a melfi táborparancsnok további karrierje, így csak feltételezhetjük, hogy neki se köszönték meg az olasz katonai hatóságok Jánosa Ferenc és Takács István olaszországi útját. Ha valakit elkaptak, akkor büntetés járt érte. A hadifoglyok sorsát szabályozó hágai egyezmény értelmében csak fegyelmi büntetéssel lehetett sújtani azt, aki szökésben vett részt, de a szökési kísérletet és a szökés gyanúját is büntették, akár több hónapos fogsággal. A szökés megakadályozása pedig több esetben halálos áldozatot követelt. A szökevények kézre kerítéséért jutalom járt, ennek mértéke változott. 1918 első hónapjaiban, amikor már a Monarchia és az Olasz Királyság is rendszeresen újabb és újabb vádakat talált ki a másikkal szemben, miszerint így, vagy úgy, de rosszul bánik a területén őrzött hadifoglyokkal, az utóbbiak büntetésének a kérdése is szóba került. A Monarchia ugyanis a Szentszéken keresztül kívánta elérni, hogy az elszökött és újra elfogott hadifoglyot az osztrák módszer szerint automatikusan tartóztassák le, anélkül hogy hadbíróság elé idéznék. Ekkor ugyanis szinte mindig nagyon súlyos büntetéseket kaptak. Az olasz hatóságok szerint viszont a rendszerük áttekinthető és az osztráknál igazságosabb volt, hiszen a szökött hadifoglyokat csak akkor vetették bűnügyi eljárás alá, ha a szökés súlyosbító körülményei bűncselekmény jelleget kölcsönöztek ennek. Minden más esetben a miniszteri előírásoknak megfelelően fegyelmi jellegű büntetéseket róttak ki.

Csupán 1919 nyarára vonatkozólag vannak statisztikáink a szökésben lévő hadifoglyokról, viszont ez az állapot az olasz hatóságok szemében is különlegesnek számított, és próbáltak ellene tenni. Részben az olasz őrök figyelmetlensége okozta a szökések számának gyors megugrását, valamint az, hogy akkoriban a tisztek kivételével szinte az összes hadifogoly dolgozott, és a munkaszázadokból sokkal egyszerűbb volt engedély nélkül távozni, mint a relatíve jobban őrzött táborokból.

1919 júniusában viszont már elindultak a hazafelé tartó vonatok, így a hadifoglyoknak egyre kevésbé volt szükségük arra, hogy megszökjenek. A táborok kiürítése meglehetősen összetett logika alapján történt, de a sorrendiség megállapításakor fontos szerepe volt a nemzetiségi hovatartozásnak. Magyar viszonylatban a hazaszállítás csak 1919. augusztus végén kezdődött el, igaz, ebben a csúszásban a Tanácsköztársaság fennállásának is szerepe volt, hiszen az olasz hatóságok nem kívánták a hazaküldött hadifoglyokkal erősíteni a Vörös Hadsereget. Az egyik utolsó magyar vonatkozású szökés pont a Tanácsköztársasággal kapcsolatos: Scuber Leonhard őrmester, Lindner Bernát őrmester, Singer Jozef őrmester, Rőhling Pál szakaszvezető, és László Mihály zászlós, mielőtt otthagyták volna a munkaszázadukat, búcsúlevelet írtak, miszerint a bolsevizmus terjedése és a román támadás miatt nem ülhettek tétlenül, Magyarország megmentése érdekében el kellett szökniük.

Az írás szerzője Juhász Balázs PhD, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Új- és Jelenkori Egyetemes Történeti Tanszékének adjunktusa, az MTA Trianon 100 Lendület kutatócsoportjának a tagja. A tanulmány megírásához szükséges kutatásokat az Eötvös ösztöndíj tette lehetővé. Az írás bővített, lábjegyzetekkel ellátott tanulmány változata elérhető itt, illetve a Műhely rovatban.