„Hefty Frigyes tábori pilótánkat, aki légigyőzelmeivel szerzett hírnevet, a Piave frontszakaszon a Nervesa hidak felett egy ellenséges raj légiharcban égve lelőtte. Hefty 5000 méter magasban kiugrott ejtőernyővel s könnyebb sérülésekkel simán leszállt. Hőfer s. k.” A cs. és kir. hadsereg főhadiszállás hivatalos jelentése 1918. augusztus 22-én készült. Az olasz fronton történt szerencsés menekülés a magyar repüléstörténet fontos epizódja, amelyet 40 évvel később az Egyesült Államokban élő Hefty Frigyes olyan szemléletesen és részletesen írt le, hogy az ma is élvezetes olvasmány.
Hefty Frigyes tiszthelyettes, az „arany triumvitátus” tagjának számító tábori pilóta gépét az 1918. augusztus 22-i bevetésen egy 9 Hanriot ellenséges gépből álló raj meglepő támadása közben 4800 méter magasságban foszforlövés érte. Kigyulladt gépéből Heinecke-féle ejtőernyővel kiugrott és 13 perces — az ejtőernyő sérülése miatt — túl gyors süllyedés után földet ért és könnyebb sérülésekkel csapatához visszamenekült. Ez a csodával határos megmenekülés azért volt figyelemre méltó, mert ez volt az első eset az osztrák–magyar hadseregben, hogy égő gépről ernyővel sikerült egy pilótának a halál elől megmenekülnie.
Légiharc fényképe Hefty Frigyes: Repülők előre! című könyvéből
(Forrás: www.elbida.hu)
Az osztrák–magyar légierőnél egyébként a Nagy Háború során összesen 177 ejtőernyős ugrásra került sor. Ezekből 169-et kötött ballonból hajtottak végre, amelyekből 2 halálos kimenetelű volt, 5 pedig sérüléssel végződött, a további 162 rendben földet ért. Repülőgépből mindössze 8 ugrás történt, amelyből 6 alkalommal légi harcokban lelőtt gépből, 2 alkalommal pedig repülés közben bekövetkezett műszaki hiba miatt kellett kiugrani. A repülőgépes 8 ugrásból mindössze 2 személy ért rendben földet, az egyik Hefty Frigyes volt, 4 meghalt, egy pilóta súlyosan megsérült, egy pedig könnyű sérülést szenvedett.
Az 1956-ban az Egyesült Államokban alapított magyar nyelvű lap, amely Hefty visszaemlékezésit közölte 1958–59-ben
(Forrás: adtplus.arcanum.hu)
Hefty Frigyes izgalmas visszaemlékezése első világháborús repülős tevékenységére Egy gép szárnyrakel címmel 1958. április 20-án kezdődött a Szabad Magyarság című magyar nyelvű emigráns lapban az Amerikai Egyesült Államokban és a 79 részes sorozat a visszajelzések szerint nagy sikert aratott. Az Ujranyert élet című fejezet 1959. augusztus 9-én, 16-án és 23-án jelent meg, de annak csak utóbbi két részét közöljük szóról szóra mai helyesírás szerint, felugró buborékokban magyarázatokkal kiegészítve.
* * *
„A felismerés olyan döbbenetet vált ki, hogy nehéz rögzíteni a benyomások zűrzavarában, mi is történik körülöttem. De az elháríthatatlan vég tudatalatti megérzése felébreszti az életösztönt, — a menekülés mindenen felülkerekedő kívánalmát.
Gépem ég!... Nem, nincs hazug hősi póz, latolgatás, arszláni kiállás, csak a menekvés útjának keresése. És a tehetetlenség, elkeseredés, szabadulni vágyás egymást váltó érzelmi forgatagában borzasztó dühhel préselem ujjaimat a gépfegyverek billentyűjére.
Megrántom a magassági kormányt, az Albatros felágaskodik s mindkét géppuskája okádja tüzét az ellenséges gépekre. Csak találomra lövök, — célzásra az egyre élénkülő lángokba kellene hajolnom. De nem adom meg magam ellenállás nélkül s talán sikerül kivágnom magam a támadók gyűrűjéből. Mindez csak pillanat műve volt. A felrántott gép rohamosan veszti sebességét. Fejre kellene nyomnom, — a kormány nem hat. A vezetéket golyó találhatta. Oldalvást csúszok lefelé...
A többi már csak homályos emlék... A táncoló láng-koboldok elhanyatlanak s a lábaimnál lévő tartályból a benzin vörös, harsogó tüze csap arcomba. Tüzet nyelek. Még egy lélegzet benne s megfulladok... ki ebből a pokolból, mielőtt benne égek... a szörnyű mélység sem lehet rosszabb a tűzhalálnál. Megragadom a szárnyközbe vágott rést, hogy kivessem magam a gépből. Valami fogva tart... a looping öv. Mellemhez kapok, hogy megoldjam a zárókapcsot... a lángok elöntenek... és nincs meg a csap, — tapogatózó ujjaim nem találják a kioldó kis karikáját...
Le kellene tépnem szemüvegemet, hogy mellemre pillanthassak, de nincs, semmire nincs idő, s a lángok ellen már csak pilótaszemüvegem védi szemeimet. A tűz, az izzó vörös láng és fekete füst körülölel... még mindig nincs meg a karika... már egy örökkévalóság... Uram segíts, mert elveszek!...
Utolsó erőmet összeszedve feszülök neki, hogy felszakítsam övemet, mielőtt elhagy eszméletem. Az arcomat borító bőrmaszk légzőnyílásán becsapnak a lángok, érzem bajuszom pörkölt szagát, — szemüvegem lencséje a hőségtől elpattan... bőrruhám, mint a zselatin zsugorodik össze a lángokban... lehunyom szemeimet és... ujjam megakad a kioldóban. Egy rántás, — az életösztön utolsó nagy lendületével emelem ki magam a lángokból. Fejem már szabad!... Önuralmat parancsoló idegeim végső megfeszítésével felállok az ülésre. Rettenetes légnyomás ragad meg s lesodorni készül. Görcsösen kapaszkodom a szárnyakba... Döbbenetes erővel érzem, milyen szörnyű elhagyni a fenntartó szárnyakat, az egyetlen kézzelfogható, szilárd támpontot a levegő híg óceánjában. Az ülés peremén állok, a sodró lég nyomása egyre jobban nyom hátrafelé. Balra lerúgom a kormányrudat, a gép lassan balra dől...
Otto Heinecke német mérnök ejtőernyőjének korabeli használati utasítása
(Forrás: amazon.com)
— Ugorj — súgja egy hang, —- hiszen már minden mindegy!... Fejjel lefelé vetem ki magam 15.000 láb alant ásító feneketlenségbe. Elboruló tekintettel még látom ágaskodó gépemet, amint hosszú csóvás üstökösként húz el felettem... nyomában géphossznyi láng s kavargó fekete füst... Egyre távolodunk egymástól... el az élettől... két, elválaszthatatlannak hitt jóbarát szakad el örökre... és aztán… mindennek vége!
Álomban hangzó, tompa csattanás…szörnyű rántás... Mellemet szorító nyomás préseli össze — nem kapok levegőt. De az életnek egy halvány szikrája, az életösztön kapkodva keresi a visszatérést az öntudathoz. Valami felkap a magasba, aztán leejt. Ismét egy rántás… Levegőt! A sötétbe bántón vakít bele egy fényes sugár... Körbe forogva, mint ördög-motolla kering egy piszkos, szürke áradat... Mi ez? Mi ez?... Már látom: — tenger — hegyek... Levegőt !... Mellemhez kapok. Deréköveim szorítanak. Kétségbeesett erőlködéssel tépem, szaggatom a hevedereket, mert érzem, hogy nemsokára megfulladok.
— Hol vagyok? — Igen, értem már, — az ernyő kinyílt felettem. Ég és föld között lebegek, mint Mohamed koporsója. Látásomat elhomályosítja tönkrement, kormos szemüvegem, s a mellemen érzett szörnyű nyomást a derekamról a mellkasomra felcsúszott övezet szorítása okozza. Fejem felett tapogatózom. Vastag kötelet érintenek ujjaim. Megfognám, de kezem tehetetlenül csúszik le róla. Érzem, mint foszt meg erőmtől a mellemre nehezedő nyomás. Fokozatosan visszatérő értelemmel mégis mind tisztábbá válik a gondolkodás. Felhúzom lábaimat s térdem alá vonom a lazán csüngő lábhevedert, melynek súlyom nagy részét kellene viselnie. Akkor álló helyzetbe nyújtózom s az élnivágyás hihetetlen küzdő erejével feszítem le mellemről derekam felé a mellkasomat préselő hevedert. A nyomás fokozatosan csökken, — végre szabadon lihegek. Balkaromat a derékövbe szorítom, hogy újbóli felcsúszását megakadályozzam.
Gondolataim csak lassan tudnak megnyugodni s alant egyre forog minden… a tenger… a hegyek… Halkan dudorásznak a kötelek, — nagy erőlködéssel felnézek. Hatalmas fehéren, mint egy külön mennybolt terül szét felettem az ejtőernyő. Közepén nagy horpadás, — az egyik függesztő zsinór az ernyő hibás összerakása folytán ellenkező oldalra feszült, behúzva az ernyő közepét, úgy, hogy az egész burkolatot két egyenlőtlen félre osztotta. A nagy félgömb nyomatéka a kisebbik irányba forgatja az ernyőt s ezért váltakozik alattam a kép: a tenger… az Alpok…
A szünet nélküli forgás lassan elszédít. Émelyítő hányinger jelentkezik s a szörnyű mélység vigasztalanul váltogatja az alant forgó nagy rivalda színképeit… Az ernyő enyhén himbál, — alattam keskeny, ezüstös csík a Piave, távolodni kezd... a szél visz az olasz oldal felé. A megmenekülés boldog érzetébe keserűség vegyül. Lelki szemeimmel látom a rettegett valóság közeledtét — hadifogság!
Hefty leereszkedés közben Az Aero című lap 1918. szeptember 25-i számában
(Forrás: adtplus.arcanum.hu)
Átvillan agyamon egy gondolat — a revolverem. Kitapogatom. Zsebemben van, de a lábaimat körülölelő heveder nem enged hozzájutni. Egy kicsit még küzd bennem a fogságba jutás félelemérzete, még gondolkodom, hogy mindenáron előveszem fegyveremet, de egyszerre valami sugallat folytán átsuhan emlékemen, miként hívtam a Mindenhatót a lángok közt: — Uram segíts, mert elveszek!... Most megmenekülök s mégis kishitű legyek?...
Milyen fenséges érzés! Nincs köröttem semmi, senki, — lábaim alatt sok ezer láb tátongó mélység, s mégis felfog, fenntart valami láthatatlan erő, a végzet egy gyenge pillanatának kegyelme. Lebegek s gondolkodom. Mintha nem is süllyednék, hiszen egy magasságban ugrat szemem elé az Alpesek távolban húzódó láncolata. — Mi ez? — örökké itt fogok lebegni?
A Piave keskeny, szeszélyesen kanyargó csíkja ismét közelít. Ellentétes irányú légmozgás sodor lassan vissza saját oldalunk felé... Már megint a Piave felett lebegek... csak tovább... Nemsokára biztonságban vagyok. A szorongó érzet feloldódása után a rettenetes csend szinte félelmetesen hat. A motorzajtól eltompult hallásom a dobhártya éles csattanása után ismét működik. Tisztán hallom a léghullámok dudorászó hangját a sűrű zsinórzat között. Mintha aeolhárfa távolba vesző, susogó fuvolahangja ingerkednék felcsigázott idegeimmel. Hellyel-közzel valami megmagyarázhatatlan elfogódottság ül a lelkemre. A rettenetes egyedüllét, önmagámra utaltság érzete. Ilyen érzelmek kínozhatták Geo Chaw-et a Simplon hágó átrepülése során, kis Bleriot-jának nyergében, mikor borzongó lélekkel pillantott alá a vigasztalan hegyormokon csillogó hólepelre. Hangot szeretnék hallani... talán ha dúdolnék magam egy melódiát... Mit?... Gondolataim össze-vissza kalandoznak és nem jut eszembe semmi, — sok száz magyar népdalból semmi! Elkiáltom magam: — Hahó! — Mintha valaki nagyon messziről kiáltana felém. A hang nem ütközik semmibe, — elvész a végtelenben. De hirtelen megkap egy dal emléke, — utolsó szabadságomon hallott édes melódia, a híres bécsi Schubert-operett, a Hannerl muzsikája, amint a jó öreg, Tschöll papa énekli: — Istenem még egyszer lehetnék még ifjú legény, majd tudnám, hogy miként s hogyan… Mellettem énekel valaki? Hangok jutnak fülemhez... Óh, csak az én semmibe vesző, visszhangtalan hangom. Elhallgatok, — a nagy csendben csak a zsinórzat sír bánatos fuvolahangon.
A szédülés mindjobban erőt vesz rajtam. A tenger... a hegyek forognak vigasztalan egyformasággal. Mereven szegzem tekintetemet a földre, — mintha láttam volna valamit… Pillantásom elkap egy sajátos, feketén felmeredő füstoszlopot... Gépem pusztulásának mementója. Ott alant talán 4000 láb magasságban a föld felett felrobbanhatott a szárnyba épített segédtartály, a gép megsemmisült, — a néhány perccel előbb még büszkén szárnyaló gépmadár azóta füstölgő máglya csupán.
Gyorsuló iramban szűkül a látóhatár, — az Alpok vonala szemmel láthatóan emelkedik fölém. Már nem aggódom, hogy örökké fennmaradok, — most látom csak, mily gyorsan ereszkedem. Nem bánom. Jó lenne már a földön lenni. A derékövem alá szorított karomban bizsergő fájdalommal jelentkezik a megakadályozott vérkeringés okozta bénulás, — vállaim felé húzódó zsibbadás bágyaszt el.
— Tata… tatata… tatata… - .Gépfegyver kopogását hallom — őrület — már rémlátásaim vannak? — Tatata ...- ver fejbe tovább a kopogás... Hát mégis az? Kapkodom fejemet s pillantásom elfog egy repülőgépet, mely nagy körívben húz át fejem felett, míg az ernyő eltakarja.
— Mit akar ez? Egy pár másodpercre eltűnt, aztán kopog megint a gépfegyver. Füttyök harsognak fülem mellett, hol röviden: …piu… piu… majd meg tompán búgva, mint a pókhálóban fennakadt dongó zümmögése.
— Mindenhatóm! — Ez az őrült engem támad... a védtelen, magával tehetetlen, ázott madárként alácsüngő áldozatot. Mentőöv helyett golyót küld a hajótöröttnek a lovagiasság? A golyók pedig sikonganak tovább. Az ellenfél éles bedőléssel kering gyorsan ereszkedő ernyőm körül s időnként sorozatot lő rám. Ösztönösen megmerevítem tagjaimat, holtnak tetetem magamat. A lövések folytatódnak. Vak, elkeseredett düh fojtogatja torkomat. Szabadon lévő karommal intek tiltakozást, öklömet rázom s ordítok támadómra: — Gazember!
Az olasz 91. vadászrepülő század pilótái: jobbról az első Francesco Baracca, a második Bartolomeo Constantini, aki Hefty gépét lelőtte
(Forrás: it.wikipedia.org)
De csend lett egyszerre! — Köröttem minden elszürkül, — sűrű nehéz gőzgomoly ölel körül. Felhőbe jutottam. A zsinórzat hirtelen ismét felsír, az ernyő pehelyként megemel, — valami láthatatlan erő oldalt lendít, sodor, majd elejt. Megismétlődő heves rándulások, — tisztán érzem, hogy süllyedés helyett emelkedem,— óriási ívű, hintaszerű kilengések, — a boe-k, a déli órák felmelegedéséből származó, váltakozva emelkedő és süllyedő áramlatok munkába vettek. Időnként kitisztul pár másodpercre, aztán újabb felhővándorok botlanak elém, — a kötélzet úgy sír, mint verekedő macskák hangja az éjszakában.
Egyszerre ijesztő gyorsasággal ejt el az ernyő, mintha megszűnt volna fenntartó ereje. A föld rohanvást közeleg. A Piave vonala rézsutosan szalad fel hozzám. Aztán az esést láthatatlan erő fékezni kezdi s alulról irtózatos nyomás emel megint a magasba.
Hefty lezuhant és elégett repülőgépe mellett Az Aero 1918. szeptember 25-i számában
(Forrás: adtplus.arcanum.hu)
Oldalt lendülök hatalmas ívű félkörben egészen a vízszintes helyzetig, — aztán megáll az ernyő felfelé ívelésében s minden nyomás eltűnt. Egy pillantással elfogom a velem egymagasságba került ernyőt... a zsinórok petyhüdten lengenek a térben s az ernyő eddig duzzadt félgömbje összelapulva rángatózik a zsinegeken. Aztán zuhanok szabad eséssel, mintha mi sem tartana többé fel.
Ez a kemény idegjáték! Pillanatok alatt megismétlődik a kiugrás és az ejtőernyő kinyílásának minden mozzanata. Újra a csattanás, a rettenetes rántás, mely a derékövbe szorított karomat fájdalmasan préseli még jobban össze, — úgy hajigál a hosszú kötélzet, mint mikor a korcsolyázók összefogott láncának utolsóját hajítja ki a vezető megtorpanása adta lendület. Egyes pillanatokban megfogja a lélegzetet a hirtelen átesés, aztán a megint megfeszülő kötélzet rántása kólint fejbe, mintha emelet magasságból huppannék a földre. Aztán végre, mintha a boe-k őrjöngő táncában kitombolta volna magát, megenyhült, lassú hintázással süllyeszt ernyőm a föld felé.
A yardok ijesztőn fogynak, — a láthatár fejem fölé nő. Egyszerre nem érzek bágyadtságot — most… most jön a föld! Alant nyílegyenes, széles országút szalad fák zöldjétől övezetten... Kétoldalt tipikus olaszföldi kultúra, alacsony kőkerítéssel övezett kertek, szőlők váltakozva. Katonák futnak, hogy elérjék a gyorsan aláhulló ernyőt. Magas platánfa állja utamat. Integetek lefelé, hogy jelezzem leszállásom helyét, de szüntelen forgásom miatt rossz helyre sikerül az irányjelzés. Már mindegy.
Az utolsó méterek. Még mindig mindig hintázva lengek kötelékemen. Hanyatt-lendülés közben fut alám a nagy fa. Egy pillanat és ágai között vagyok… Kígyózó mozdulatra rántom derekamat, — már késő. Ágak reccsennek, levelek hullanak, — főbe kólintó felütközés foszt meg öntudatomtól.
— Káplár úr, káplár úr tessék mán, gyorsan, — ehun van-e, nem mozdul, de csak nem lesz hótt!... Vonat dübörgésével zakatol az agyam, — végigfutó fájdalom minden ízemben. — Gyújts lámpát... nem látom a fogaimat… letört az orrom…
— Félre beszil, — jó lenne a szanitéc. Mindent hallok, — gondolkodom, tehát élek. Mi van velem? — Próbálnám tagjaimat... bal karom nem mozdul, csak rettenetesen fáj, — jobb lábam… óh, hasító fájdalom nyilall belé, amint megmozdulok. Felnyitom szememet.”
Varga Ferenc magyar művész detroiti szobra az idős Hefty Frigyesről a Szabad Magyarság 1961. június 4-i számában
(Forrás: https: adtplus.arcanum.hu)
