A piavei csata olasz olvasata
Azután, hogy az olaszok 1917 végén a Piave–Monte Grappa frontvonalon feltartóztatták a caporettói áttörés folytatását célzó német és osztrák–magyar offenzívát, félévre megmerevedett a front. Majd a Monarchia 1918. június 15-én új nagy támadást indított, amelyről joggal írták, hogy annál „feleslegesebb és értelmetlenebb kevés akad a hadtörténelemben” (Hajdú Tibor-Pollmann Ferenc: A régi Magyarország utolsó háborúja 1914-1918).
A téli hónapok földrajzi és időjárási viszonyai szinte lehetetlenné tették a nagyobb hadműveleteket az olasz fronton, így a két háborúzó fél hadvezetése 1918 első hónapjaiban legfeljebb azon gondolkodhatott, hogy miként folytassa a háborút a tavasz beköszöntével, úgy 1918. május közepe után. A Caporettót követően kinevezett új olasz főparancsnokság, Diaz vezérkari főnök (főparancsok) irányítása alatt 1918 első hónapjaiban hozzálátott a haderő át(újjá)szervezéséhez. Mindenekelőtt a haderő korábbi legnagyobb egységének, a széthullott 2. olasz hadseregnek a rendbe szedését kellett elvégeznie. Sokan kételkedtek, hogy a bolognai táborba összegyűjtött mintegy 300.000 katonát újra harcképes állapotba lehetne hozni. Az új hadvezetésnek sikerült. Tudta, hogy morálisan a 2. hadsereg sem esett teljesen szét, hiszen voltak olyan ezredei, sőt hadosztályai is, amelyek már bevethetők voltak a feltartóztató csatában. Diaz és a helyettese, Pietro Badoglio tábornok azt tekintette a legfontosabbnak, hogy minél hamarább lelket öntsenek a demoralizált katonákba, ezért nem a felelősségre vonásra tették a hangsúlyt, bár magától értetődően alkalmazták a büntetés eszközeit is: tábornokokat, tiszteket váltottak le, működtették a katonai bíróságokat.
1918 elején az olasz haderő 4.199.267 katonát és 839.267 hátországi szolgálatban álló erőt számlált, vagyis a lakosság 15 százaléka állt fegyverben. Az új hadvezetés jól ismerte az előző évek nagy emberveszteségeit is, és éppen ezek alapján sokkal világosabban látta, mint a politikusok vagy a diplomaták, hogy a háború az „emberi tartalékok” veszélyes mértékű fogyása miatt nem folytatható a korábbi módon, tehát a rendkívüli veszteségekkel járó támadó háború helyett új hadászati stratégiát kell alkalmazni: a védelmi háborúét. Így Diaz és Badoglio egyáltalán nem tervezett támadást 1918 tavaszára, sőt nyarára sem, hanem a Grappa–Piave-vonal megvédését jelölte ki főfeladatnak. A továbbiakra vonatkozóan is elsősorban arra gondoltak, hogy megőrizzék, tartalékolják a hadsereg erejét a háború végére, a háború sorsát majd akkor eldöntő fő összecsapásra. Ennek jegyében nem is tervezték például az 1918-ban behívásra kerülő kb. 260.000 újonc bevetését 1918 őszénél hamarább. Az említett vonalon mélyen tagolt, rugalmas védelmi rendszer kiépítését rendelték el. A peremvonal külső szélén egymástól bizonyos távolságban többszörös szögesdrótos állásvonalakat létesítettek, a hátrább levőkbe géppuskafészkeket építtettek. Különösen erős védelmi rendszer épült ki a Grappa-hegytömbön.
A haderő átszervezése során a fegyvernemek közötti arányok nem változtak különösebben. Magától értetődően a gyalogság maradt a legnagyobb létszámú fegyvernem, de az új hadvezetés jelentősen javított a gyalogezredek kiképzésén, megerősítette a tűzerejüket, és jobb felszerelést kaptak a bakák. Az ezredek létszáma valamelyest csökkent (3000-ről 2600-ra, ezredenként 81 tiszttel), a géppuskás-szakaszok száma viszont kettőről háromra nőtt, megjelentek gépkarabéllyal felfegyverzett szakaszok és a lángszórós szakaszok is. Gyorsan növekedtek a más hadseregekben már sikeresnek bizonyult rohamosztagokhoz hasonló olasz alakulatok, az ardito csapatok. Az „egyszerű” katonák is modern angol gyártmányú kézigránátokat és hárommillió új típusú gázálarcot kaptak. A tüzérségnél is jelentős változás történt: mivel a Caporettónál elvesztett nehézlövegek pótlása rövid, sőt közép időtávon is reménytelennek látszott, s mivel a védekezésnél nem is volt feltétlenül szükség a messzehordó lövegekre, a hadvezetés elsősorban a közepes- és a könnyűlövegek számát növelte. Mennyiségben és minőségben gyorsan növekedett a légierő.
Nagy változás történt a katonákkal való törődés terén is. Az új hadvezetés előírta a parancsnok számára, hogy minden szinten javítsák a lövészárkok népének az életkörülményeit. Utasításba adta, hogy rövidíteni kell, és pontosan betartani, hogy a katonák turnusonként maximum hány napot töltsenek a lövészárkok legelső vonalában, s mennyi pihenő jár nekik a leváltásuk után. Valamelyest még az élelmiszeradagokat is sikerült növelni. Javult a betegek ellátása. A főparancsnokság rendezte és növelte a katonák szabadságolását is. Kötelezővé tette a katonák évi egyszeri 15 napos téli szabadságának kiadását és további 10 napos szabadságot adott melléje. (A francia hadseregben a katonák a háromszor 10 napos szabadságot is kevésnek tartották és elégedetlenkedtek miatta.) A „zsold” Caporetto után is változatlan maradt ugyan, Nitti pénzügyminiszternek azonban sikerült elérnie, hogy az állam minden katonának adjon (a közkatonáknak 500, a rendfokozattal rendelkezőknek pedig 1000 lírás) életbiztosítási kötvényt, amely valamelyes azonnali támogatást jelentett az elesett katona családjának.
Az új főparancsnokság a hadsereg és a civil lakosság közötti kapcsolatok javítása érdekében hozzálátott a civilek felé irányuló propaganda megszervezéséhez. 1917. november végétől enyhített a haditudósítók munkáját korlátozó szabályokon, majd 1918 elejétől megkezdte a propagandaszolgálat (Servizio P) létrehozását. Ennek keretében Badoglio bevezette a propagandistatiszti szolgálatot (Servizio ufficiali P). 1918 tavaszára minden ezred kapott egy P-tisztet, akiket a lövészárkokban a katonákkal addig is együtt élő, de mindaddig csak „közönséges” tisztként szolgáló értelmiségiek (egyetemi oktatók, újságírók, írók, művészek stb.) közül válogattak ki a parancsnokságok, olyanokat, akik jól ismerték a katonákat, a gondolataikat, az érzéseiket, az ízlésüket, és tudtak az egyszerű katonák nyelvén beszélni.
1918 elejétől az olasz hadseregben is a más országok hadseregeiben már régóta megjelenő katonaújságokhoz hasonló, új „lövészárok-újságok” lettek a legfontosabb propagandaeszközök. Az új főparancsnokság tucatnyi katonaújság megjelentetésére adott engedélyt, amelyek már a címükben is a frontharcosokhoz szóltak. Akkor indult a La tradotta (Katonavonat), a La giberna (Tölténytáska), a La ghirba (Irha), a Signor sì (Parancsára). Ezeket a külsőre leginkább a civil képes hetilapokra emlékeztető katonaújságokat többségükben fiatal frontharcos, nem hivatásos tisztek, civilben újságírók, írók szerkesztették, írták, illusztrálták, mint például Giorgio de Chirico, Jahier, Prezzolini, Mario Sironi, Soffici, Giuseppe Ungaretti, akik már tudták a „katonanyelvet” használni. (Hogy a parancsnokok jó szemmel válogattak, az abból látszik, hogy az említettek később majd az olasz művészetek elitjének a meghatározó figurái lesznek.)
1918. március-áprilisában megjelentek az olasz haza megvédésére, az osztrák–magyar megszállók elleni elszánt harcra buzdító jelszavak, olyanok, mint például „Nem törnek át!”, „Piave vagy a halál!”, „Ki a megszállókkal!”, „Le a barbárokkal!”, s nemcsak a Piave jobb oldali partján, hanem az osztrák–magyar megszállás alatt levő területén is, sokszor a házak falára festve. Összességében a Piave mögött védelemre berendezkedett olasz haderő a morál, a harci szellem tekintetében szinte egészen más lett, mint az egy évvel korábbi: átérezte, hogy a saját földjét, a hazáját védi a támadókkal szemben.
Patrióta falfelirat Bagarè faluban, az egyik ház falán
(Forrás: it.wikipedia.org)
A propaganda nem korlátozódott a saját csapatokra. Elkezdődött például az ellenség frontvonalának és hátországának repülőgépekről röpcédulákkal való „bombázása”. Ez a propagandafegyver egyre inkább célba is talált. A soknemzetiségű osztrák–magyar hadseregben akkorra ugyanis már annyira megerősödtek a centripetális erők, hogy szinte a csapatok egységét veszélyeztették. 1918 tavaszától érezni lehetett a több millió példányban, többségében szerb, horvát, cseh, szlovák, szlovén, lengyel, román nyelű röplapszórás hatását.
1918 márciusában az antantországok parancsnoki értekezlete összefoglaló jelleggel akképpen értékelte az olasz hadsereg átszervezését, hogy annak morálja „össze nem hasonlítható módon javult”, hozzátette azonban, hogy az „még kevésbé offenzív”. Az értékelés második fele a brit–francia hadvezetésnek abbeli elégedetlenkedéséből született, hogy az olasz főparancsnokság nem szándékozott támadó hadműveletet indítani a tavasz beköszöntével sem. Joggal voltak óvatosak az olaszok. 1918 első hónapjaiban ugyanis „jól álltak” a központi hatalmak a keleti hadszíntéren. A bolsevik hatalomátvétel után gyakorlatilag összeomlott a front. A szovjet kormány 1918. március 3-án aláírta Németországgal a breszt-litovszki békeszerződést, amelynek alapján Szovjet-Oroszország hozzávetőlegesen 780.000 négyzetkilométernyi területet veszített, kb. 56 millió lakossal. A breszt-litovszki tárgyalások alatt az ukrán rada deklarálta az ország kilépését az orosz államszövetségből, és szintén békeszerződést kötött a központi hatalmakkal (1918. február 9.), majd 1918. február és április között a német és osztrák–magyar csapatok átvették az ellenőrzést az egész „független” Ukrajna fölött, végül 1918. május elején megszállták a Krímet, Szevasztopolt és az egész Donyec-medencét. A Bukarestben aláírt német–román békeszerződéssel (1918. május 7.) Románia is kivált a háborúból. Mindezek láttán az olasz hadvezetés aggódva arra számított, hogy a központi hatalmak a keleti fronton felszabaduló erőikkel a caporettóihoz hasonló nagy támadást indíthatnak Olaszország ellen. Az olaszok szerencséjére azonban a németek nem támogatták az Olaszország elleni nagy közös támadási elképzelést, mert minden erejüket a franciaországi tavaszi támadásaikra koncentrálták.
Az olasz haderő az alábbi erőelosztásban várta az osztrák–magyar támadást:
– a 7. hadsereg a Stelvio-hágótól a Garda-tóig terjedő frontszakaszon, Giulio Tassoni tábornok parancsnoksága alatt, 6 hadosztállyal (84 gyalog-, bersaglieri, roham-, alpini, menetzászlóalj) 962 ágyúval;
– az 1. (Trentino) hadsereg a Garda-tótól az Astico-völgyig terjedő frontszakaszon, Giulielmo Pecori Giraldo tábornok parancsnoksága alatt, 9 hadosztállyal (152 zászlóalj) 1604 ágyúval;
– a 6. hadsereg az Astico-völgytől a Brenta folyóig terjedő frontszakaszon Luca Montuori tábornok parancsnoksága alatt, 10 hadosztállyal, ebből 3 brit és 2. francia hadosztály, (129 zászlóalj) 1428 ágyúval;
– a 4. (Grappa) hadsereg a Brentától a Piavéig tartó frontszakaszon Gaetano Giardino tábornok parancsnoksága alatt, 8 hadosztállyal (120 zászlóalj) 1027 ágyúval);
– a 8. (Montello) hadsereg a Piave felső szakaszán, Giuseppe Pennella tábornok parancsnoksága alatt, 4 hadosztállyal (66 zászlóalj) 768 ágyúval;
– a 3. (Piave) hadsereg a Piave alsó, főszakaszán az aostai herceg parancsnoksága alatt, 7 hadosztállyal (130 zászlóalj) 1274 ágyúval;
– 9. hadsereg Paolo Morrone tábornok parancsnoksága alatt 12 hadosztállyal (amiből 1 rohamhadosztály, 1 csehszlovák hadosztály, összesen 138 zászlóalj) 567 ágyúval pedig stratégiai tartalékot képez a Velencei-síkságon, a Padova–Vicenza térségben.
Összesen közel 2 millió olasz katona volt a fronton, ebből kb. 1,5 millió fegyveres szolgálatban.
Ausztria–Magyarország minden maradék erejét összeszedte a támadáshoz. Azt lehet mondani, hogy előre próbált menekülni a mind súlyosabb gazdasági és belpolitikai helyzetéből. Akkorra már elfogyott a caporettói áttörés során szerzett zsákmány, a hátország nem tudott gondoskodni a katonaság megfelelő ellátásáról, a frontra még az utánpótlási szállítások sem érkeztek meg időben, a katonák éheztek és lerongyolódtak, szaporodtak a dezertálások. Az osztrák–magyar hadsereg katonai szempontból sem teljes értékű csapatokból állt. Voltak katonai vezetők, mint például Boroević tábornok, akik amellett érveltek, hogy jobb lenne védelemben maradni, de olyanok is, mint az előző évben leváltott ex vezérkari főnök, Conrad tábornok, aki megint Dél-Tirolból kiinduló támadást sürgetett. A vezérkar hadműveleti osztálya és a legfőbb hadúr, az uralkodó azonban a hadvezetésben a mindig is jellemző túlzott optimizmus, a saját haderő túlzott felértékelése és az ellenség erejének és harckészségének az alábecsülése alapján az offenzíva mellett döntött. Az író Tersánszky Józsi Jenő, a piavei csata résztvevője az Egy ceruza története című regényében azt írta, hogy az egész hadsereg a sikeres támadásban látta az egyre sokasodó, már az összeomlás rémét előrevetítő gondok megoldását. A hadtörténész Bencze László az „éhség-offenzívának” nevezi a piavei osztrák–magyar támadást. A már idézett Hajdu Tibor és Pollmann Ferenc szavaival Károly császár-király „olyan hadművelet megindítására adott parancsot, amelynél feleslegesebb és értelmetlenebb kevés akad a hadtörténelemben, mivel a kitűzött célok elérésére semmiféle reális esély nem kínálkozott”.
Az osztrák–magyar hadvezetés nem tudott erőfölényt kialakítani a támadáshoz: 58 osztrák–magyar hadosztály nézett szembe ugyanannyi olasz hadosztállyal. Igaz, az osztrák–magyar hadosztályok nagyobb létszámúak voltak az olaszoknál, de messze hiányzott a támadóerőknél általában szükségesnek tartott kétszeres túlerő. A tüzérségnél és a légierőnél pedig az olaszok voltak fölényben. Nem érvényesült a meglepetésből eredő előny, az ún. váratlansági tényező sem. Az osztrák–magyar hadvezetés nem titkolta a támadási szándékát, ellenkezőleg, az osztrák újságok szokásuk szerint a valóságosnál is félelmetesebbnek tüntették fel az erőösszpontosítást. Az újjászervezett olasz katonai hírszerzés is jól működött: a dezertőröktől szerzett információk alapján nemcsak napra, hanem órára pontosan tudta, hogy mikor kezdődik az offenzíva. Az osztrák–magyar politikai és katonai vezetés a kedvezőtlen előjelek és mennyiségi mutatók ellenére bízott hadseregének magasabb harcértékében, azt hitte, hogy az olaszok meghátrálnak, miként Caporettónál. Támadni és győzni akart.
A piavei támadás terve
(Forrás: Szabó László: Piave 1918. c. kötete)
A támadáshoz a dél-tiroli hegyek délkeleti részén, a Grappa hegytömb, a Brenta és a Piave felső folyása közötti frontszakaszon Conrad tábornok irányítása alatt, az ún. Conrad-hadseregcsoport (a 10. és a 11. hadsereg) sorakozott fel. A számok tekintetében hatalmas erő: a tartalékokkal, a hadifogoly málhahordókkal és a hadtáp kiszolgálóival együtt összesen csaknem 900.000 ember. A tüzérségi támogatást 3178 löveg, 416 aknavető, légvédelmét 146 improvizált légvédelmi ágyú és 100 repülőgép biztosította. A hadseregcsoport hadműveleti célkitűzése az volt, hogy a támadás második szakaszában Vicenzáig törjön előre.
Az offenzíva főerejét a Piave középső szakaszától a tengerpartig felsorakozott, Boroević tábornok irányítása alatt álló ún. Boroević-hadseregcsoport képezte, amely a 6. hadseregből és a korábbi 1. és 2. Isonzó hadsereg egyesítésével létrejött Isonzó-hadseregből állt. Ennek a létszáma elérte a félmillió főt. Ebből 300.000 katona tartozott a harci létszámhoz. A tüzérség 2676 löveggel, 250 aknavetővel és 128 légvédelmi ágyúval támogatta a gyalogságot. A haditerv szerint Boroević erőinek a támadás első szakaszában több helyütt is át kellett kelnie a Piavén, és Treviso irányába kellett előretörnie, a második szakaszban pedig egyrészt Velence irányába, másrészt a Velencei-síkságon délkeleti irányban mélyen előrenyomulva kellett kivívnia a döntő győzelmet. A támadás során különösen kiütközik majd, hogy a hadvezetés túlságosan szélesre tervezte az áttörési szakaszokat, s megjelennek a csatában az osztrák–magyar haderő hagyományos gyengeségei is: a kellő összhang hiánya a hadseregek irányításában, a parancsnokok egymással szembeni versengése, ami oda vezet, hogy mind a két hadseregcsoport, s annak egyes részei szinte külön-külön vívják a maguk háborúját.
A Badoglio vezetésével kidolgozott védekezési terv a rugalmas védelem elvére épült. Magától értetődően tartani akarta a frontvonalat, de azzal is számolt, hogy az osztrák–magyar csapatok néhány helyen átkelhetnek a Piavén. Éppen ezért a szokásosnál nagyobb tartalékot képezett, és nem a gyengébb erőkből, hanem ütőképesekből, hogy azok képesek legyenek majd „betömni” az esetleges osztrák–magyar áttörési szakaszokat.
Az osztrák–magyar erők számára baljós előjel volt, hogy 1918. június 10-én hajnalban, Luigi Rizzo kapitány két kis motorcsónakról indított torpedóval a Premuda-szigetnél elsüllyesztette a haditengerészet büszkeségét, a Szent István csatahajót.
Az olasz szakirodalomban Battaglia del Solstiziónak, a csata nyári napforduló idejére eső időpontja és jelképes értelme miatt „napfordulós csatának”, valamint második piavei csatának is nevezett összecsapás során az osztrák–magyar támadás 1918. június 15-ére virradóan, szombaton 3 órakor kezdődött. Az offenzíva a front szinte teljes hosszában az olasz peremvonal akadályrendszerének és az olasz tüzérségnek a rövid, de masszív tüzérségi bombázásával vette kezdetét, amit gáztámadás zárt le. A tüzérségi tűz azonban nem hozta meg a várt hatást. A támadás nem érte váratlanul az olaszokat, az lövészárokrendszer első vonalából a védőket hátravonták, a nedves, ködös idő, de leginkább a korábbiaknál sokkal jobb gázálarcok miatt a mintegy 200.000 gázlövedék sem volt hatékony, s a tüzérségi tűz sem tudta igazán szétrombolni a reggeli órákban rohamra indított gyalogság előtt a kijelölt áttörési szakaszokon az olasz akadályrendszert.
A hajdani csata mai nyomai a Monte Grappa térségében
(Forrás: www.bergamonews.it)
Olasz tüzérek
(Forrás: www.reportdifesa.it)
A Conrad-hadseregcsoport frontszakaszán az osztrák–magyar támadás már június 16-án elakadt. A védekezésre berendezkedett olasz csapatok elszántan ellenálltak. A legnagyobb harcok a Grappa hegység térségében alakultak ki. Az olaszok június 19-én ellentámadást kezdtek, az osztrák–magyar csapatok kénytelenek voltak meghátrálni. A visszavonuló csapatokat az olaszok gépfegyverekkel és tüzérségi tűzzel üldözték, egyes zászlóaljaknak akár 70 százalékos veszteséget is okoztak. Az olaszok visszafoglalták a csata kezdetén elvesztett kisebb területeket. A Conrad-hadseregcsoport offenzívája lényegében kudarcba fulladt.
A Grappa hegységben több helyen emléktáblák jelzik, hogy meddig jutott el az ellenség a csatában (Forrás: www.bergamonews.it)
A Monte Grappa tetején kialakított monumentális emlékmű és osszárium
(Forrás: www.montegrappa.org)
A Piave egy osztrák–magyar megfigyelő-állásból nézve
(Forrás: www.panorama.it)
A második piavei csatában az osztrák–magyar főerőt az ún. Boroević-hadseregcsoport képezte, amely a Piave középső és alsó szakasza mentén sorakozott fel a támadáshoz. Ott, a dombvidéken és a síkságon egészen mások voltak a földrajzi körülmények. Az offenzíva előtti héten a hegyekben történt nagy esők nyomán magasra emelkedett a Piave vízszintje, és a folyó is nehezen leküzdhető akadállyá vált a támadók számára.
Boroević tábornoknak az offenzíva előtti napokban is megmutatkozó, a hadsereg állapota és a támadás időpontja miatti bizonytalankodása ellenére az uralkodó és a többi hadvezér töretlenül bizakodott. Következésképpen 1918. június 15-én a Boroević-hadseregcsoport is támadásba lendült. A tábornok csapatai több helyen is átkeltek a Piavén, és hídfőállást is sikerült létesíteniük az olasz parton. Az átkelés azonban rendkívül súlyos veszteségek árán történt, az olasz tüzérség ugyanis az átkelési eszközök többségét megsemmisítette, a megmaradt csónakok és pontonok katonákkal túlterhelve indultak el, majd átkelés közben valóságos pokol várt a katonákra az olasz tüzérség és a repülőgépek bombázásában.
Katonák a Piave árterében
(Forrás: www.panorama.it)
Osztrák–magyar katonák átkelése a Piave egyik mellékágán
(Forrás: www.panorama.it)
Egy hadihíd a Piavén
(Forrás: esercitodifesa.com)
Az osztrák–magyar hadvezetés arra számított, hogy Diaz és Badoglio erőátcsoportosítást hajt végre a hídfők ellen, azonban nem ezt tették, hagyták, hogy a támadás „magától” kifulladjon. Így is történt: három napon át csak kisebb csaták zajlottak a környéken, és amint a támadás valóban kimerült, mivel nem álltak rendelkezésre elegendő tartalékok, s az utánpótlásnak a folyón való átjuttatása is megnehezült, valamint az olasz tüzérség és légierő rendre szétbombázta a nagy nehézség árán felépített osztrák–magyar hadihidakat, végveszélybe kerültek a Piavén átkelt osztrák–magyar csapatok.
A hadvezetés, hogy megóvja őket a teljes megsemmisüléstől, 1918. június 20-án a visszavonulásról és a további támadó hadműveletek megszüntetéséről határozott. A csapatoknak az áradó folyóval küszködve heves olasz tüzérségi tűzben kellett újra átkelniük a folyón a bal parti kiindulási állásaikba. A visszavonulás során ismét súlyos veszteségek keletkeztek. Egyedül az Isonzó-hadsereg vesztesége több mint 5000 halott, közel 30.000 sebesült és beteg, majdnem 16.000 eltűnt volt, az utóbbiak nagy része belefulladt a folyóba.
Átkelés a Piavén
(Kókay László hagyatékából)
A Boroević-hadseregcsoport jobbszárnyát alkotó 6. hadsereg egyes egységei (zömében magyar egységek) 1918. június 15-én keltek át a Piavén, a következő napokban azonban az olasz tüzérség szétlőtte, a folyó áradása pedig elsodorta az ideiglenes hidakat, és mivel az átkelt csapatok utánpótlást se kaptak, kritikus helyzetbe kerültek (Részletesebben lásd Pintér Tamás írását.)
Az olasz vezérkar a Montello-frontszakaszon az osztrák–magyar hídfő elleni támadás megindításáról 18-ról 19-ére virradó éjszaka hozott döntést. Az ellentámadás sikeres volt, különösen, hogy az osztrák–magyar hadvezetés is a visszavonulásról döntött időközben. Az osztrák–magyar csapatok itt is visszavonultak. A 6. osztrák–magyar hadsereg emberveszteségei hasonló arányúak voltak, mint a 11. hadseregé.
Osztrák–magyar hadifoglyok
(Forrás: www.panorama.it)
A második piavei csata emberveszteségeiről szóló korabeli olasz és osztrák–magyar hadijelentések (mint a nagy csaták után mindig) nagy eltéréseket mutatnak, és a történészek mai kalkulált adatai is különböznek. A leginkább elfogadott olasz számítások szerint az olasz veszteség 86.000 fő volt (halottak, sebesültek, eltűntek), az osztrák–magyar 118.000. Az osztrák–magyar jelentések hallgattak a hadifoglyok számáról, ami 25.000 körül lehetett, mintegy kétszer akkora, mint az olaszoké. Az osztrák–magyar támadás kudarcával a Monarchia utolsó nagy katonai erőfeszítése hiábavalóvá vált, végképp elszállt a háborús győzelem reménye.
Az 1918. június 23-án elcsendesült második piavei csata menetét az olasz közvélemény aggódva követte. A csatáról a főparancsnokság részletesebb közleményeket adott ki a Cadorna idején megszokottaknál. A csata napjaiban a képviselőházban „fegyverszünet” alakult ki a politikai irányzatok között. A frakciók vezérszónokai zengzetes beszédeket tartottak a katonák hősisségéről, hazafiságáról, a szülőföld védelmében hozott áldozatokról, a nagy retorikai produkciókat a képviselők tapsvihara fogadta. A hadsereg piavei helytállása feloldotta a Caporetto utáni, „az olasz nem katonanemzet” komplexust. A Piave szimbólummá változott, az elszántság, a bátorság, a háborús győzelem reményének szimbólumává. Talán az akkor keletkezett A Piave legendája című mindmáig legnépszerűbb olasz hazafias dal őrzi leginkább a második piavei csata nyomán kialakult közhangulatot.
A Piave-vonal sikeres megvédését ünneplő olasz propaganda plakát
(Forrás: it.wikipedia.org)
