László József emlékirata az akmolinszki hadifogságból – 16.
A fogolykaraván utazásának utolsó két napján jobb híján a steppei utakat figyelik meg, megállapítva, hogy azok jelentősen eltérnek az Európában megszokott, kiépített utaktól. A síkság felett megjelenő délibábok tudják valamelyest lekötni a foglyok figyelmét. Október 7-én különös fata morganát figyelnek meg mielőtt megérkeznek útjuk végállomására, Akmolinszkba…
Nyolcadik nap. [1914.] okt. 6.
Hideg ködös reggelre ébredünk. Ha nem Ázsiában, hanem otthon volnék, azt kellene gondolnom, hogy az idő a magyarok nemzeti gyászának, az aradi vértanúk évfordulójának emlékére részvétből lett ilyen borongós és szomorú.
Már 7 órakor az utcán kóborlunk, lesünk a kocsikra, melyek csak nem akarnak jönni. Találkozunk Bandival, ki örömmel újságolja, hogy szállásukon az orosz legények tamburán a „ritka búza, ritka árpa” című magyar nótát játszották. Hiába, a jó magyar népdal még Ázsiában is ismeretes és kultivált, gondolhatná Dudus; de sajnos nem így van a dolog, mert mi vettük át ezt a nótát a szlávoktól. Mi kölcsönképpen szintén örömet akarunk szerezni Bandinak, s megmutatjuk neki a hattyúkat és a darut; mint természetrajz-tanárt érdekli őt az ilyesmi.
Már elmúlott 8 óra. A kocsik csak lassan gyülekeznek, s amint egy feltűnik valamelyik utcatorkolatnál, négyen-öten is szaladnak elibe versenyezve, s azonnal lefoglalják. Ma kivételesen nem törjük-zúzzuk magunkat kocsiért, mert tapasztalatból biztosan tudjuk, hogy itt nem hagynak minket az orosz katonák, s ha kell, még a föld alól is teremtenek részünkre kocsit. S tényleg lett kocsi.
Mire elindulunk, a nap már magasan jár az égen, hosszú sugárkévéjével tisztára lesöpörte a vastag ködöt a végtelen steppéről, szabad kilátás van a szélrózsa minden irányában. Unalomból – mint már előzőleg is többször tettük – elénekeljük hangosan a temetéseknél szokásos latin énekeket. Az orosz kocsis hátra- hátrafordul, s nem tudja elgondolni, hogy mi sajtolja ki belőlünk a szomorú melódiákat.
Kocsink egyenletes gyorsasággal halad előre, kicsi lovaink hamar vizesek lesznek, de ez nem izgatja a lovak gazdáját, folyton erős trabban trabban megyünk. Az állandó gyors futástól egyik-másik gyengébb ló már tajtékzik az izzadságban, s azt hihetné az utas, hogy tíz lépést sem tud már menni a kis tücsökló, s mégis mérföldet mérföldek után szalad minden megállás, minden pihenés nélkül. Sokszor úgy tűnik fel, mintha az erősen mozgásba jött kocsi tolná maga előtt a két vastag rúd közé fogott lovacskát.
Helyünk a kocsi szénájában meglehetősen kellemes, csak a kocsi nyitott hátulsó részén lévő koffereink forognak állandóan veszélyben, mert az utánunk ügető serény ló meg-meglódul, s ilyenkor a kocsi rúdja semmi másra nem törekszik, mint arra, hogy ártatlan táskáinkat átdöfje. Lendvai már dühöng mérgében. Szerez egy erős nyírfavesszőt, s ha egy lejtő vagy gödör következtében kocsink meglódul, s kilátás van arra, hogy az utánunk következő szekér a hasonló gyorsabb mozgást nagyobb mértékben fogja megcsinálni, azonnal villámként sújt hátrafelé, hogy a veszedelmes lovat még veszedelmesebb rúdjával távol tartsa, vagy félrefordítsa.
Vadlovak a Tengiz tó mellett, Észak-Kazahsztán
(Forrás: kazakhsteppe.com)
Ma különösen gyors tempót tart karavánunk, úgy látszik, még hosszú út áll előttünk. A kísérő orosz rendőrtiszt lóháton nyargal kocsisorunk mellett, ügyel a rendre, s ugyancsak iparkodásra buzdítja az első fogatok apró állatait. Délben 12 órakor megérkezünk egy kis faluba, ahol egy korcsmaféle helyiség előszobájában megebédelünk. A belső szobákat nagyon ellepték a kapitány urak, mi szerényen meghúzzuk magunkat az előcsarnokban. Ebéd után újabb kocsikat kapunk, s a lakosság általános bámulatától egész a falu végéig kísérve két órakor ismét nyakunkba vesszük a steppét, amelyen most már alig akad egy kisebb facsoport. Most azzal szórakozunk, hogy nézzük, milyen nagy nyolcasokat ír le az út porába az előttünk haladó kocsi jobbra-balra imbolygó-tántorgó kereke, s várjuk, hogy mikor törik össze a rajta ülők meglepetésére.
A távolban valami toronyfélén akad meg a szemünk. Közelebb érve látjuk, hogy az egy fagerendákból összeállított toronyváz, melynek csak felső részén van egy kis korláttal övezett padlós helyiség; feljáróul a gerendák közé ferdén állított közönséges létrák szolgálnak. A torony tövében csinos kis házikó áll, mögötte nem messze egy kis falucska terül el. Ez, amint mondják, egy kilátó, illetve vigyázó torony, s arra szolgál, hogy róla szétnézve időnként megállapítsák, vajon nem ég-e valahol a nagy steppe megszáradt füve, növényzete.
A steppén átvonuló kocsi- és karavánutak nem hasonlítanak a mi mesterségesen megépített, jó karban tartott utainkhoz. Itt sem árkok, sem fák, sem korlátok, sem telefonpóznák vagy más műtárgyak nem szegélyezik az utakat; csupaszok ezek, mint a tarlókon átvezető csapások. Ha télen leesik a hó, nem mutatja az utat semmi, legfeljebb éjnek idején az egyes falvakban felállított, magas póznákra kitett lámpák.
Az utak javításával is csak az törődik, aki a mezők liliomát ruházza. Ha az egyik út kikopik s gödrös lesz, letérnek róla; elég széles a steppe, kezdenek a régi út mellett egy újabbat. Vannak helyek, ahol három-négy út is vonul egymás mellett: az egyik még egészen új törésű, alig taposott, most kezdték csak használni; a másikon látszik, hogy nem régen került nyugalomba; a harmadikat már felverte a gyom, a gaz és fű; a negyedik már alig különböztethető meg a steppétől, egészen beleilleszkedik ennek színébe és növényzetébe.
Hosszú út után feltűnik a láthatáron a kis falu, ahol az éjszakát tölteni fogjuk. A falu előtt az út jobb és bal oldalán egy-egy tó terül el; csendes, hullámnélküli sima tükre az alkonyodó nap bíborpírjában szinte vörösnek látszik. Egy kis karcsú csónak siklik a nádas felé; a benne ülő bizonyára vadász, s vadkacsa-vadászatra igyekszik. A parton néhány ló ballag hazafelé, utánuk gondtalanul kullog egy muzsik nagy csizmáiban.
Jövetelünket, úgy látszik, megelőzte a lovainknál gyorsabb hír, mert két kis úri trojka hajtat elibénk; mindegyikben egy-egy csinos asszonyka ül férjével. Kíváncsian végignézik karavánunkat, s aztán visszafordulva elkerülnek bennünket, s hazahajtatnak.
Ma 75 versztet tettünk meg.
A faluban sokáig jár-kel kocsink az utcákon, mire szállást nyerünk. Egy kicsinyke háznak még kisebb szobája áll négyőnk rendelkezésére. Ma Bandi ismét velünk van. A házigazda még nyomtat két tevéjével és az ismert hullámos kőhengerrel az udvar végén levő szérűskertben; két kis totyogó lánycsemetéjének nagyon ízlik az aszalt szőlő, folyton lábaink alatt alkalmatlankodnak, s egyszer bizony, a legnagyobb vigyázat dacára is, megtapossuk az egyiknek lábacskáját.
A szomszédunkban van az iskola, melyben vagy ötven fogoly bajtárs van elszállásolva. Ennyi embernek legalább is fél akó tea kell vacsorára, s mivel a szép kis szőke tanítónőnek nincsen szamovárja, melyben a teához szükséges kipiatokat megcsinálhatná, hozzánk jön, s a mi háziasszonyunktól akarja elvinni a szamovárt. Mi, dacára a szép kék szemeknek, kézzel-lábbal tiltakozunk a merénylet ellen, s nem kölcsönözzük ki a szamovárt, erre nekünk is szükségünk van.
László József rajza az orosz szamovárról a naplóban
A tea-szamovár minden orosz családnál megvan, ez elengedhetetlen valami, enélkül nincs orosz családi tűzhely, nincs orosz boldogság. Szép csinos edények a sárga- és vörösrézből vagy nikkelből készült, több literes űrtartalmú nagy szamovárok. Egynek ára 14-30 rubel. A szamovárban készül a kipiátok a teához, mely nélkül számottevő étkezés nincs az oroszoknál. A tea élvezése annyira elterjedt, hogy az oroszok nem borravalót, hanem teáravalót, „nacsaj”, adnak.
Szép holdvilágos este van. Házigazdánk még mindig szérűskertjében dolgozik, még most is tevéit hajszolja, húzatja velük a kőhengert, csépel szorgalmasan. Én Bandival sétálgatok az utcán, s csak akkor térünk nyugalomra, mikor társaink kiszólnak az ablakon, s azzal fenyegetnek bennünket, hogy eloltják a mécsest. Bár nem szívesen, mégis aludni térünk, s jó ágyként szolgál a frissen nyomtatott szalma.
9. Utolsó nap. Okt. 7.
Mivel már nem messze vagyunk Akmolinszktól, későbben indulunk. Ehm kapitány úr rendeletére indulás előtt általános kölcsönös bemutatkozás játszódik le, mert eddig alig tíz-tizenöt úr ismerte egymást. Ezenkívül Ehm úr kér bennünket, hogy respektáljuk a rangot, s engedjük át a jobb kocsikat az idősebb uraknak. Ez különösen szól a fiatal kadett és zászlós uraknak, de nagyon későn jött Ehm úr kívánságával, hisz már célnál vagyunk.
Tűzifát szállító tevekaraván Akmolinszkban korabeli képeslapon
(Forrás: zen.yandex.ru)
Négyen kerülünk egy kocsira. Nyolc óra után felkerekedünk, s Akmolinszkig, vágyainknak netovábbjáig meg sem állunk. Az idő szép derült, a nap melegen süt, az út poros, s néha úgy fordulnak kocsiaink, hogy a szél a port egyenesen kocsinkba hordja. Sokszor olyan nagy porfelhő középpontja vagyunk, hogy kénytelenek vagyunk fejünket is betakarni, hogy a sűrű por meg ne fojtson bennünket. Ilyen porral telített levegőben természetesen beszélgetni sem lehet, Bandi mégis megkockáztatja a következő furcsa kérdést: – Nézd Jóska, hogy nyalják a marhák egymás szemét. Tudod-e, miért teszik ezt? – Miért? – gondolkodom hangosan, s hogy valamit mondjak, így válaszolok: Mert szeretik egymást és csókolódznak. Jót kacag a természetrajztanár úr, s fejét csóválva az ő meggyőző tónusában kijelenti: – Azért, mert a szem váladéka sós, s mivel az itteni gazdák nem adnak sót marháiknak, a test megkívánta sót így iparkodnak némileg pótolni.
Lám, Ázsiában még tanulok is valamit. Azért mégsem adok teljesen igazat Bandinak, mert ha nem szeretnék egymást, illetve a sót, nem nyalakodnának: mégiscsak a szeretet az oka a különös dolognak.
A szél s vele együtt a por kezd szűnni és tűnni. Egy szép és érdekes tüneménynek vagyunk szerencsés szemlélői. A steppe felett rezgő meleg levegő gyönyörű délibábszerű tüneményeket rajzol a látóhatárra. Például említem csak, hogy előttünk szép kék tavat látunk, melynek partján magas fák állnak, mintha az egész tavat erdő szegélyezné, s a fák árnyéka tükröződik a tóban. Amint közelebb jutunk a képhez, az egyszerűen eltűnik, mint mozi fehér vásznáról a reá vetett kép; majd rövid idő múlva, messzebb más hasonló tünemény lesz látható. Annyi ilyen délibábjáték van, hogy nem is tudjuk, melyikben gyönyörködjünk.
Az út bal oldalán a szürke steppén gyeptéglákból épített, ember nagyságú, négyszögletes kerítések láthatók. Kocsisunktól megtudjuk, hogy ezek kirgiz sírok, kirgiz mauzóleumok.
Amint a délibábok felfedezésében fáradoznak tekinteteink, egyszer csak egy szélmalomerdőt pillantunk meg a messze távolban. A rezgő levegő hosszúra megnyújtja a malmokat, melyek előtt ragyogó tó terül el. Ez aztán a csinos délibáb, kiáltunk valamennyien, s a kocsin feltérdepelve nézzük a délibábos jelenséget. Mindenkinek van pár dicsérő, elismerő szava; olvassuk a szélmalmokat; egy, kettő, három… ötvennégy. Ennyi szélmalom nem lehet a valóságban egy határon, ez csakis a délibáb valamely, előttünk ismeretlen sokszorosító munkája lehet. A másik pillanatban mégis gyanús a dolog, mert a kép egyre tisztább lesz; már elég közel vagyunk, a tó eltűnik, de csak nem akarnak eloszlani a sűrű szélmalmok képei. A szélmalmok megmaradnak, s mögöttünk a völgyből templomok tornyai emelkednek ki a látóhatár fölé, majd házak is láthatók lesznek. Kocsisunk hátrafordul, kiveszi sűrű, vörös szakállal és bajusszal takart agyarai közül bagózó szerszámát, kezével mutat előre a feltűnt tornyok irányában, s csak ennyit mond: Akmolinszk. Így sül ki a turpisság a steppe legszebb délibábos tüneményéről, így leplezzük le a levegő játékának panamáját, mert a kép nem délibáb, nem is fata-morgana, hanem a mi száműzetésünk városának madártávlati festői képe.
Akmolinszk látképe, ismeretlen időben készült felvétel
(Forrás: zen.yandex.ru)
Fél óra múlva már a város szélén vagyunk, ahol a kirgizeknek fényes lovas bandériuma fogad bennünket. A kirgizek tarka, furcsa kosztümjeikben lóháton sorfalat képeznek az út mindkét oldalán, s nyakukat előrenyújtva, őszinte egyszerűséggel, szótlanul bámulnak, sokan meg is emelik förtelmes nagy prémsapkájukat s üdvözölnek bennünket, mint a nagy világháborúból, s annak hadi ténykedéseiből kihalászott hősöket.
Amint karavánunk elvonul előttük, ők is felkerekednek, s nagy csoportban kísérnek bennünket a városon keresztül, melynek minden eleven lakója, talán még a haldoklók is az utcán vannak. Felfordult az egész város. Szokatlan széles utcán, majd egy nagy orosz templom mellett, azután a tűztorony előtt a lakosság óriási érdeklődésétől kísérve keresztülmegyünk a városon, s egy folyó mellett megállnak szekereink. Gyalogosok, lovasok és kocsik százai és százai állnak körül bennünket, amikor ½ 12-kor egy vörös tetejű, nagy főépület előtt leszállunk szekereinkről. Ma csak 40 versztet kocsikáztunk.
Egy orosz kapitány fogad itt bennünket s kijelenti, hogy 80 úr itt marad, a többiek pedig: a kapitányok és főhadnagyok más épületben kapnak szállást. Leszedve cókmókjainkat a kocsiról, bevonulunk legújabb szibériai otthonunkba, melyből mielőbb adjon a jó Isten szerencsés szabadulást. Most kezdődik az igazi fogság: az unalom és tétlenség ideje, a vágy és epekedés a szabadság és haza után, a sóvárgás és sírás az édes család, az imádott szép feleség után.
A hadifoglyok útja Lublintól Akmolinszkig
(térképvázlat a mai országhatárokkal)
Következő rész: „Úriembereknek ilyen közös kényüldében…”
Összes rész: László József emlékirata az akmolinszki hadifogságból
