László József emlékirata az akmolinszki hadifogságból – 13.
Némileg kényelmesebb bricskán folytatják útjukat foglyaink. A lovak egyre fáradtabbak, így az egyik orosz kocsis nemes egyszerűséggel elkobozza két arra járó kazah hátasát. Estére veszedelmesen feltámad a szél, és vészjósló felhők jelennek meg az égen; gyorsan szállást kell tehát találni a faluban, ami azonban nem bizonyul egyszerűnek. Végül egy szívélyes, lengyel származású család nyújt nekik szállást a viharos éjszakára.
Negyedik nap. [1914.] okt. 2.
Reggel az orosz katonák zörgetnek ablakainkon, hogy keljünk fel. Kicsit elkéstek, mert mi már a második csésze teát szürcsöljük. Lendvai elsiet, hogy jó kocsit szerezzen. Hoz is egyet hamarosan, odaáll a ház kapuja elé, s mi urasan, elegánsan szállunk fel. A kocsi négykerekű, magas oldalakkal, sok szénával, amelyből kellemes ülőhelyet formálunk, s annyira kényelmesen helyezkedünk el, hogy csak egy kis jóakarat kell a bajtársak részéről, s hármónk közül egy, esetleg kettő mindig fekhetik. A falu végén szép, mondhatom meglepően csinos fahídon dübörög át bricskánk. (Így hívják az oroszok a négykerekű, magas oldalakkal felszerelt, hosszú takarodó szekeret.) A híd alatt keskeny patakocska csergedezne, ha vize egyáltalában folyna, de amint látszik, folyás és csörgedezés helyett álldogál a sekély víz, vagy legalábbis észrevétlen lassú mozgású. A híd lehet 30-40 lépés hosszú, két végén lámpák állanak, melyek az éj sötétjében a karavánoknak jelzik az utat; jobb oldalán egyenlő távolságokon három hordó van tele vízzel, hogy tűz esetén azonnal kéznél legyen a legelemibb és legszükségesebb oltóanyag. Magas oldalai csinosan faragott fából ügyesen vannak konstruálva. Miért ez a nagy híd a kis patak felett? Szétnézek s látom, hogy esőzés vagy hóolvadás idején a köröskörül elterülő dombok és hegyek összegyülemlett vizének ez a kis patak széles és mély medre az egyedüli levezető csatornája. A hídon átjutva az előttünk emelkedő magaslatra kaptat bricskánk. Felérve szemünk előtt ismét a kerek síkság terül el, melynek keleti részén, a messzeség ködében kéklenek a már tegnap is látott hegyormok. Az út mentén kicsi tavacskák váltakoznak, melyek, mint a partok mutatják, esőzés idején meg szoktak dagadni. A tavaknak zöld sás- és kákamentes tiszta részei a nap fényét tükrözve fel-felcsillámlanak. Amint az egyik tavacskát elhagyjuk, közvetlen a fejünk felett négy vagy öt nagy madár surranik el zizegő, suhogó, csattogó szárnyakkal, s mire felocsúdunk meglepetésünkből, már a mögöttünk lévő tó sima tükréből hasítanak lábaikkal hosszú hullámokat, amint leszálláskor kiterjesztett szárnyakkal és kinyújtott lábakkal hosszan elcsúsznak a víz tetején, mintegy fékezve a repülés közben szerzett sebességet, majd nyakukat jobbra-balra nyújtogatják s úszkálnak a vízen. Találgatjuk, hogy miféle madarak voltak ezek? Az egyik véleménye szerint vadludak, a másik állítása szerint darvak, a harmadik nézete szerint hattyúk; no ha még egy negyedik társunk is volna a kocsin, biztos, hogy az is eltérő nézeten volna. Így szokott ez lenni a sors által barátságra késztetett, s magát a másiknál többnek tartó embereknél. A kérdés persze tisztázatlan maradt. Pár házból álló tanya mellett haladunk el. Asszonyok futnak karavánunk felé, s pléhedényekben főtt tojást árulnak. Az áru kelendő, eladnak most minden rossz tojást. Egy nekem is jutott a büdösebbekből. Minden kis nyomorult házikó körül drága gazdasági eszközök: modern kettős vasekék, aratógépek, kotrókocsik stb. hevernek a szabad ég alatt, kitéve az idő mindenféle viszontagságainak, mely a vasalkatrészeken uralkodó rozsdafoltok tanúsága szerint ugyancsak nem kíméli áldozatait. Ennek látására gondolhatnék-e mást, mint azt, hogy az itt lakó muzsikok minden tavasszal új gépeket kapnak az Atyuskától. Most egy nagyobb tó tűnik fel a láthatáron. A feltámadt szél állandó hullámzásban tartja a vizet, de amint látszik, a víznek csak egy része hullámzik, mivel a tónak felét sötétkéknek, felét pedig világoskékben játszó zöldesnek látjuk, ami semmi másból nem magyarázható meg, mint a hullámok okozta fénytörésből: ahol hullámzik a tó, ott sötétkéknek, ahol kevésbé hullámzik, ott zöldesnek látjuk a vizet. A szokatlan színben játszó tó egészen meglep, s jól emlékembe festem kedves megkapó képét. Vissza-visszanézek a tóra, mert utunk minden fordulójánál váltakoznak a tó tükrének színei. Most ez a rész sötétkék, most amaz. Tizenegy óra felé megállunk egy alig 5-6 házból álló tanyánál. Kocsisaink megetetnek, s mi magunk is megebédelünk. Az ebéd utáni sziesztát egy, az út szélén heverő aratógép ülőkéjében élvezem. Széjjelnézve a tanyán, egy embert látok, aki falat, illetve házat épít téglából. Közelebb megyek, s nézem munkáját. Elég ügyes az orosz, ha tekintetbe veszem, hogy egy rövid nyelű baltán és egy lécen kívül más szerszáma nincs. Nálunk sem kell sok szerszám egy kőművesnek, de itt még kevesebb. A szél egyre erősbödik, majdnem feldönt bennünket, kénytelenek vagyunk a sétát beszüntetni, és szélárnyékba menekülni. Fél egy felé útra kelünk. A hosszú út, melyet gyors tempóban megteszünk, az egyik-másik lovacskát nagyon megviseli, sőt már olyanok is vannak, melyek a kocsissal vagy az utasokkal szeretnének szerepet cserélni. Az egyik lakatlan tanya körül két kirgiz lovagol egy lovon. Erre a lóra most éppen nagy szükség volna. Füttyent is egyet a karaván első kocsisa, s int a kirgizeknek, hogy méltóztassanak felénk fáradni. Úgy látszik, megijedtek a nyúlszívűek, mert éppen ellenkező irányban iramodnak el. A kocsis gyorsan kifogja lovát, reá pattan, s aztán hajde, mint a szélvész nyargal a kis lovon, mely reggeltől estig húzta a kocsit. Érdeklődéssel figyeljük a heves hajszát. Az öreg orosz kocsis bizonyára kozák volt, jól megüli a lovat, s egykettőre utoléri a kirgizeket. Diadalittasan két új lóval és egy kirgizzel tér vissza, mivel a hajsza közben újabb lóra is bukkant, emberből pedig – gondolta a furfangos orosz – elég egy is. A legfáradtabb állatokat azonnal kicserélik, s megyünk tovább. Egy lassan emelkedő magaslatra kanyarodik fel karavánunk. Mivel hegynek csak lépést mehetnek a lovak, leszállunk, hogy sok üléstől elsenvedt végtagjainkat gyaloglással erősítsük. Izzadt lovaink lomhán cammognak felfelé; no majd segítünk mi, s ezzel minden erőnkkel toljuk a döcögő kocsit. Az orosz paraszt hálás pillantásokkal s mosolygó arccal jutalmazza és köszöni meg állatvédelmet célzó nemes cselekedetünket. Amint feljutunk a magaslat tetejére, egész közel látjuk magunk előtt a tegnap és még ma is a messzeség ködében kéklett nagy hegyet, melynek lábait egy félkörben elterülő nagy tó sötétkék hullámai nyaldossák, míg a mögöttünk elmaradt magaslat alá hanyatló nap utolsó sugarai vöröses fénnyel koszorúzzák meg a hegy lombos fáit.
A Kopa tó Észak-Kazahsztánban
(Forrás: rutraveller.ru)
A tó partján egy kis falucska fekszik apró alacsony házaival. Öt óra már elmúlott, tehát joggal reméljük, hogy nem fogunk tovább menni, hanem megpihenünk itt Csabacsinban. Sajnos, csalódtunk, mert a falu közepén már új kocsisor fogad minket. Amíg a kocsicsere megtörténik, az idő egyre rosszabbodik. A szél már tombol, csoda, hogy a kis házakat nem fordítja bele a tó vízébe; az égen ijesztő felhők tornyosulnak, melyeknek alsó piszkos foszlányaiba burkolja magát a hegy csúcsa, s komoran, félelmetesen tekint le a kis falura; a tó sötétkék, szinte fekete hullámainak fehér habfodrai, mint fehér vészmadarak, izgatottan bukdácsolnak, felbukkannak, majd meg eltűnnek, mintha egy közeledő égi háború veszélyeit éreznék; a hegy lábainak sodort hullámok csattanva loccsannak vissza a tóba, hogy a következő nagyobb hullámok végezhessék ki magukat a kemény sziklákon. A természet elemeinek ijesztő tombolása megkétszereződik a leszálló est sötétségében. A bennünket bámuló lakosság maga is félve, vészt jóslóan tekint a felhőkben úszó hegyre, az erősen hullámzó fekete tóra. Talán mondanom sem kell, hogy nekünk sem tetszik a gyönyörű kép.
Viharfelhők a kazah steppe felett
(Forrás: inform.kz)
6 óra lehet, mire elindulunk. Az éjszakai sötétség ma nagyon korán előrevetette fekete árnyát, egészen sötét van. Mielőtt a kis falucskát elhagynók, meg kell valami érdekesről emlékeznem, amit már a vonatról is láttam, de ami itt különösen megragadta figyelmemet. Az orosz gyermekes nők nem hordják csecsemőiket karon, hanem a hasukon. Magam is mosolygok a furcsán hangzó, s még furcsább jelentéssel bíró szón: a „hasukon”. Pedig ez így van, ha furcsa, ha nem furcsa! Hát hogyan a hasukon? Minden asszonynak van egy hosszú, majdnem földig érő bő kabátja, melynek alsó két-három gombját becsukják, s a kabát nyitva maradt felső részébe, mint egy tarisznyába dugják, gombolják gyerekeiket, ha ugyan összeérnek a gombok a lukakkal. Ellenkező esetben kezüket használják támaszul, hogy a kis porontyok ki ne potyogjanak, forduljanak a kabátból. Lefelé nem csúsznak le, mert a hason feszül a kabát, s azt hiszem, biztonság kedvéért valami kendővel is magukhoz kötik a kis muzsik-csemetéket. Önkéntelenül is a kengurura kell gondolnom, mikor a gyerekeiket hasukon hordó nőket látom. S milyen komikusak az asszonyok nagy hasából kikandikáló csecsemők! A kis arcon kívül nem látni semmit; a kicsikék szemeikkel némán bámulnak hol fel az anyjukra, hol meg a környezetre. Ha nem jól érzik magukat és sírni kezdenek, az anyák egyszerűen táncolnak, ugrálnak, hogy ezzel a ringatás érzetét keltsék gyermekeikben, vagy kezükkel csitítólag veregetik hasukat, illetve a hasukon levő csecsemőket. Mikor mindez nem használ, kinyitják a legédesebb tejcsarnok ajtaját, maguk felé fordítják a kis bőgöncöt, s bedugják a síró hangok forrását. A nő még így is járhat-kelhet, sőt még a kezei is szabadok. Hát nem praktikus dajkálási módszer ez? Valószínű a hidegek hozták létre ezt a furcsa szokást, mert így az anyák testmelege és kabátja legjobban megvédi a hidegtől a kis kengurukat. Most már mehetünk tovább. Ismét hárman, illetve a szolgával együtt négyen vagyunk a kocsin, de van egy hű kísérőnk is: a muzsik kocsis nagy fehér kutyája lohol kocsink mellett. Finom orra megérzi az előttünk haladó kocsikról ledobált ételhulladékok szagát, s nagy szorgalommal, szeretettel szedegeti fel azokat. Fehér bundája szinte világít a sötétségben. A szél kegyetlenül fú. A mellettünk elhúzódó hosszú hegy tövében álló magas fűzfák hajlongva suhognak a szélben; arcunkra egy-két esőcsepp is hull, összehúzzuk kabátainkat, s ülünk némán, várjuk az idő jobbra, vagy még rosszabbra fordulását. A hegy, melynek legmagasabb csúcsa az elhagyott falu mellett mered az égnek, csak nem akar tőlünk elmaradni. Hosszú testével lomhán nyúl el az út mentén. A felhőket elhajtja a szél az égről, előbújik az éj lámpája, a hold, s beragyogja fényével a vidéket. Nem tudjuk, hogy milyen messze megyünk még, s ezért, dacára az erős szélnek, megvacsorázunk, nem feledkezvén meg hű kísérőnkről sem. Aztán a lehetőséghez és viszonyokhoz képest bóbiskolunk. 8 óra után megérkezünk Szucsiba, egy nagyobb faluba. Már a legtöbb helyen alszanak. Az orosz bakák az ablakok erős zörgetésével zavarják fel az alvókat, és követelik az ajtó kinyitását. Nem vagyunk szívesen látott vendégek, sehol sem akarnak szállást adni; a katonáknak minden erélyüket latba kell vetniök, hogy elhelyezhessenek bennünket. Sokáig lót-fut a karaván a sötét utcákon, szerencsét próbálnak a katonák itt is, ott is. Végre nagy sokára elcsendesül a karaván zajos lármája, már mindenki tető alatt van, csak mi kóborlunk az utcákon hajléktalanul, sehol sem akarnak befogadni minket. míg nem egy bársonyruhás úriembernek megesik rajtunk a szíve s elvezet házába, ahol már három bajtársunk élvezi a jó házigazda vendégszeretetét. Ez az úr lengyel származású, s mivel hallotta, hogy lengyelek is vannak közöttünk, kiment az utcára lengyelt fogni, s minket magyarokat akasztott a sors vendégváró horgára. Ezt a szerencsét annak köszönhetjük, hogy társunk tótul tud. A lengyel szívesen osztja meg velünk egyetlen szobáját, sőt vacsorával is megvendégel bennünket. Itt ismét tapasztalom, hogy az oroszok savanyút esznek a teához, mert ecetben savanyított, erősen fűszerezett gombát kapunk teánkhoz. Látva a jó háziasszony, hogy nemigen kapkodunk a savanyú csemege után, hoz egy üvegtálban cukrozott epret. Ennek már van keletje. Kedves, jó családhoz kerültünk, kár, hogy nem tudunk velük beszélni. Vannak apró gyerekek is, lehetnek négyen-öten. Hogy szívességüket némileg viszonozzam, cukorkákat és aszalt szőlőt ajánlok fel a kicsinyeknek, akik természetesen nem adnak kosarat, sőt ellenkezőleg, még a legnagyobb is nyújtja kezeit. Szalma nincs, csak a pokrócokkal leterített padlón hálunk. Hallva a nyugalomra térő kis apróságok orosz csacsogását, önkéntelenül is eszembe jut kisleányom, s vele beszélgetve alszom el.
Következő rész: „Elénekeljük Szucsi lakosainak a magyar Himnuszt…”
Összes rész: László József emlékirata az akmolinszki hadifogságból
