László József emlékirata az akmolinszki hadifogságból – 14.
A hosszú és fárasztó utazást egynapos pihenő szakítja meg Szucsiban. A fogoly tisztek kihasználják a lehetőséget, és kirándulást tesznek a környéken, felfedezik a különleges formájú sziklákat, hegyet másznak, sétálnak a település melletti, festői tó partján. Este kötetlen keretek között avatják be egymást a helyi lakosokkal kölcsönösen a magyar, illetve az orosz nyelv rejtelmeibe.
5. Pihenő Szucsiban
[1914.] okt. 3.
Szombat van. Pontosan kelünk, s kiküldjük szolgánkat, érdeklődjék az indulás ideje felől. Visszajön s jelenti, hogy egy lelket sem lát az egész faluban, annál kevésbé kocsikat. Talán mégis igaz a tegnap este elterjedt hír, hogy ma nem utazunk, hanem pihenünk. Reggelizés után magam megyek biztos hírt szerezni. Tényleg, ma itt fogunk tétlenkedni. Nem örülök a pihenésnek, mert már meguntam a csúnya cigányéletet, s a lehető leggyorsabban szeretnék rendeltetésünk felé rohanni, ahol majd pihenhetünk eleget, akár megpenészesedhetünk. Elhatározzuk Lendvaival, hogy új szállást fogunk szerezni, részint, mivel a velünk levő igen tisztelt kadett urak társasága nem tetszik, részint mivel heten jóformán el sem férünk a kis szobában, s végül, mivel mi ketten nem akarjuk a szegény családot terhelni. Megkezdjük tehát a házról-házra való járást. Beszélni nem tudunk, összes orosz nyelvtudományunk a német „Quartier” szóban összpontosul; így hívja az orosz is a szállást, csak kissé tótosan kell ezt a szót hangsúlyozni. Nincs szükség nagyobb nyelvtudásra, mert van kezünk és lábunk, egyik se maradt a csatában; ha ezekhez még az arcot is hozzávesszük, meg tudjuk magunkat értetni. Megállapodunk, hogy az egyik házba én, a másikba Lendvai kopogtat be. Elutasítanak bennünket mindenütt, dacára annak, hogy én az ünnepi ábrázatomat használom, s minden orosz ékesszólásomat beleöntöm ebbe az egy szóba: Quartier. De hiába, nincs szíve az orosznak. Az egyik házban egy csinos kis orosz lánnyal tárgyalok, kinek úgy látszik, van szíve és hajlandó volna hajlékot nyújtani, de folyton azt hajtogatja: nye domjo goszpodin (nincs itthon a gazda). Lendvai hosszúnak tartja távolmaradásomat, bejön ő is, s nagyon tetszik neki a ház (?). Szeretne itt szállást nyerni.
Hiábavaló minden fáradság, orosz katona nélkül nem kapunk szállást, tehát mindenekelőtt egy katonát kell fognunk. Amint a piactéren őgyelgünk, az egyik utcából előtűnik a szerencse vak istenasszonyának küldönce orosz rendőrtiszti egyenruhában. Közelebb érve látjuk, hogy ez kísérte tegnap karavánunkat. Megszólítjuk: nyema Quartier. Csodálkozva kérdezi, hogy hol aludtunk, ha nincs szállásunk? Nagy üggyel-bajjal, de végre mégis megértetjük vele a helyzetet. Valamit szól a vele levő közrendőrnek; szavából semmit, de annál többet értünk ügyes gesztusából, mellyel egy csinos sarokházra hívja fel a figyelmünket. Az éppen jó lesz – gondoljuk –, és szerencsére be is fogadnak bennünket a rendőr protekciója révén, ami húsz kopek borravalóba került. Egy nagy, tágas szobát nyitnak fel számunkra, melynek összbútorzatát három különböző nagyságú asztal és pár szék képezi. Az asztalok mind a fal mellett állnak, tehát a szoba üresnek mondható. Hely van bőven, ha tetszik, versenyfutást is rendezhetünk.
László József rajza a függő bölcsőről a naplóban
Van itt egy különös bútordarab is, melyet rajzon is megörökítettem. Ez a függő bölcső, melyet rugójánál fogva le és fel lehet ugráltatni, de lehet oldalt is mozgatni. Ezek rendesen az anya ágya mellett csüngnek, s oldalukról egy zsinór vezet az ágyhoz. Ha a kicsi éjjel nyugtalankodik, az anya, anélkül, hogy meg kellene mozdulnia, a zsinórnál fogva, kezének csekély mozgatásával ringathatja gyermekét. Micsoda okos és kényelmes találmány ez itt a sötét Ázsiában? Milyen isteni lett volna egy ilyen bölcső a mi Mártuskánknak, a kis álomzavaró rikkancsnak! Hányszor fel kellett Dudusnak kelnie a meleg ágyból, hogy kocsiját tolja. Ha jól emlékszem, én is részesültem párszor a megtisztelő szerencsében. Orosz neve ennek a kis bölcsőnek „zipka”. Visszamegyünk a lengyel családhoz, megköszönjük szívességüket, kifizetjük a vacsorát és reggelit. A háziasszony nagyon marasztal bennünket, s ebédre is invitál, de mi előkelően visszautasítjuk a nagy szívességet, s átköltözünk új lakosztályunkba. Az idő szép napos, kiadjuk tehát mosónkat a szolgának, mi pedig kimegyünk a piacra bevásárolni. A legszükségesebb, amit vennem kell, egy teásbögre. Belátom, hogy tea nélkül nem existálhatok Oroszországban, illetve Ázsiában, úsznom kell nekem is a teaárral. Tíz óra van. Mivel töltsük el a napot? Se kávéház, se vendéglő nincs, szeszes italt sem lehet kapni, tehát sörözésről vagy borozásról sem lehet szó. Menjünk talán a hegyekbe mászkálni! A gondolatot nyomban tett követi, s a faházak között elindulunk a hegy legmagasabb csúcsa irányában. Öt perc múlva már a hegy lábainak nagy kövekből képződött tyúkszemeit tapossuk. Már régen másztam ilyen köves, sziklás hegyet, jó kedvvel, élvezettel kezdjük meg a magasba vezető utat. A nagy vörös gránitdarabok csattogva, koppanva ütődnek egymáshoz, amint cipőink alól kicsúszva a hegy oldalán gurulnak lefelé, míg egy erősebben álló, nagyobb darab útjukat nem állja. A kövek közt mindenféle kisebb-nagyobb elszáradt korhadó fenyőtörzsek hevernek, melyek alól világos sárgászöld színű, cifra moha kandikál ki. A sok fenyőtörzs közül választok magamnak egy hatalmas turistabotot, s ennek segítségével mászok egyik kőtömbről a másikra.
A „Pahom” sziklaformáció a Borovoe tó mellett, korabeli képeslapon
(Forrás: kokshetau.online)
A hegy oldalán itt-ott kiálló kisebb sziklacsoport tetején nagy kőtömbök feküsznek, melyeket az idő vasfoga évezredeken át kivésett, kifaragott, és most hatalmas tengeri halakhoz, bálnákhoz hasonlítanak, mintha emberi erő és ügyesség alkotásai lennének. Lendvai megpróbál egy ilyen kisebb szikla-cápát lefordítani talapzatáról a mélységbe, de bizony hiába erőlködik, meg se tudja mozdítani, pedig azt hinné az ember, hogy csak meg kell billenteni, s máris nagy robajjal zuhanik le a völgybe a kis faházak közé, ezek lakóinak legnagyobb rémületére. Izzadtan lehincölve érünk fel a hegy csúcsára, s csak most látjuk, hogy a legmagasabb csúcs, amelyre tulajdonképpen menni akartunk, hátrább van. Mielőtt továbbmennék Lendvaival, a legmagasabban fekvő kősziklán, melyet a szelek simára nyaltak, kipihenjük a hegymászás fáradalmait, s gyönyörködünk az alattunk körös-körül elterülő tájképben, melyet szavakkal hűen így festhetek le: Előttünk, a hegy lábainál terül el Szucsi. A vörösre festett bádoggal és barna deszkával fedett faházak alkotta, egyenes, egymást derékszögben keresztező utcákon látjuk a kevés járókelőt, a piactéren az árusok bódéi körül a vevők tarka tömegét, az átvonuló karaván pihenő tevéit. A piactér melletti nagy vörös templom karcsú tornyainak aranyozott gömbjei és hármas keresztjei vakítóan ragyognak a nap sugaraiban.
A Scsucsinszk melletti Borovoe tó korabeli képeslapon
(Forrás: kokshetau.online)
A falutól jobbra kopárnak látszó síkság felett röpül el tekintetünk egész a kék égbolttal egybeolvadt látóhatár széléig, balra pedig egy kis kéklő Balaton rejtőzik egy hatalmas völgy medrében. A gyönyörű tengerszem innenső részét a mi állásunkból kiinduló, s balra kanyarodó, kisebb-nagyobb hegyekből összekapcsolódó hegylánc övezi, melynek oldalait örökzöld fenyők sűrű erdeje fedi, míg partot alkotó nagy sziklatömbjeit a tó hullámai mossák vörösre; túlsó partját pedig a sárga szín minden nüanszában gazdag nyírfaerdő szegélyezi, amely észrevétlenül, lassan emelkedik fel a síkságra. A tó sima tükrén vízimadarak úszkálnak, bukdácsolnak, a körülöttük keletkező, folyton nagyobbodó hullámgyűrűk sűrű körsorozata meg-megcsillan a nap fényében. A kéklő víznek a nyírfaerdők alatt elhúzódó partján úgy néz ki a hullámoktól fehérre mosott homokos szegély, mint a kék ég peremére felülni szokott, hosszú fehér felhősáv. Érdekes, sem a tóban, sem a partjain nincs semmiféle növény. A tiszta és erős levegőben a fenyvesek kitűnő leheletét az állandó légáramlat összevegyíti a sárguló nyírfák fonnyadó leveleinek sajátságos illatával. Nagyokat szippantunk az illatos, ózondús egyvelegből. A szép kép hatása alatt, vagy talán a messze idegenben öntudatlanul támadt bús honfiúi érzelmeink megkönnyítése végett szívvel-lélekkel, s tele tüdővel elénekeljük Szucsi lakosainak a magyar Himnuszt és Szózatot. Miért éppen ezeket? Erre sem Lendvai, sem én nem tudunk választ adni.
A Borovoe tó napjainkban
(Forrás: openarium.ru)
Megyünk a mögöttünk emelkedő magasabb hegycsúcsra, mert büszkeségünk nem engedi, hogy ennek megmászása nélkül távozzunk. A hegycsúcs tövében találkozunk Bandival. No fiúk fölfele, kiáltunk valamennyien. Körüljárom a hegycsúcsot, keresem a legbiztosabb és legkönnyebb utat. Az egész úgy néz ki, mint egy szekrénynagyságú kövekből összerakott, vastag, formátlan, 4-6 méter magas csonka torony. Az egyes, óriási sziklatéglák közt emberszélességű hasadások, nyílások tátonganak, s mivel a falak majdnem teljesen függőlegesek, a csúcspontra jutni nemcsak nehéz, de veszedelmes vállalkozás is. Különösen veszedelmes nekünk, kiknek szöges talp nélküli cipői síkosak, kapaszkodni pedig semmiben sem lehet, mert a kövek olyan nagyok és annyira tompák, hogy azoknak megmarkolására titáni kezek sem lennének képesek. Lendvai, aki a legveszedelmesebb utat választotta, már a sziklatorony közepén mászik, s hangosan monologizál, hogy nagyon nehezen, kínosan jut felfelé. Én is kapaszkodok már s kiáltok le Bandinak, hogy utánam. Bandi is körülszaglássza a sziklacsoportot, nekikapaszkodik itt is, ott is, végül is lenn marad, savanyú neki a szőlő; pedig otthon ő mint geológus nagy hegymászó, s cipői is szögesek. Már a közepén tartok én is, és félig remegő inakon állva, félig egy sziklán hasalva gondolkodom: tovább menjek-e felfelé, vagy visszaforduljak? Mindkettő nehéz feladat, különösen nehéz a visszamenés, tehát kényszerítve érzem magam felmászni azon reményben, hogy majd egy jobb úton csak levergődöm. Hála Isten fenn vagyunk a sziklahalmaz tetején lejtősen pihenő nagy sziklán. Nagyon elfáradtunk, szinte nyelvünkkel legyezzük magunkat, s félve állunk fel, mert Lendvai bár szégyenkezve, de mégis bevallja, hogy a körülöttünk tátongó mélység szédítőleg hat rá. Ebbéli gyengeségemet én is meggyónom, s fekve pihenünk, majd húzódunk lefelé. De merre és hogyan juthatunk le könnyebben? A legjobb és egyetlen levezető oldal az, melyen én jöttem fel, tehát azon kell leereszkednünk. Az Úr kezeibe ajánlom lelkemet, s hason fekve kezdek a sziklán hátracsúszni mint a rák, lábaimmal valami kis támaszt, kezeimmel valami kis kapaszkodót keresve, s vigyázva, hogy a hasadékba ne pottyanjak, mert ha beleszorulok, 6 ökör sem húz ki belőle élve. Már magam sem tudom hogyan, de Lendvai kommandója mellett, pár kisebb bőrhorzsolás árán levergődöm, s biztos talajt érezve lábaim alatt fellélegzem. Lenn Lendvai a következő szavakkal fogad: – Csodálkozom, hogy családos ember létedre vállalkoztál a nyaktörő munkára. – Te meg vőlegény vagy, nem szólhatsz semmit – vágok vissza.
Az Okzsetpesz-hegy a Borovoe tó partján
(Forrás: kokshetau.online)
A bogarászó és növénygyűjtő Bandi elválik tőlünk, mi pedig megyünk le a fenyők között a tó partjára; de nem is megyünk, hanem csúszunk. Folyton kapaszkodnom kell a fák lelógó ágaiba, hogy el ne essem, s hogy le ne guruljak a vízbe. Lenn a parton nagy vörös sziklák nyúlnak be a vízbe, mintha a soknyelvű szomjas hegy ki akarná szürcsölni a tó vizét. Egy ilyen sziklára ülünk, s nézzük képmásunkat a kristálytiszta víz hű tükrében. Szomjúságot érzek, s vágy fog el, hogy a tóból igyam. Kikeresek két egymás mellett levő sziklát, amelyek közt víz van, s kezeimmel ezekre támaszkodva nekihasalok a tónak, s a heggyel versenyezve szürcsölöm friss hideg vizét. Azután a sziklás parton átkelve elérünk a tó azon részéhez, ahol a partot a lépcsőzetesen kimosott fehér homok alkotja. Gyönyörű tiszta homok, akárcsak a szitált dara. Marékszámra szórjuk a homokot a vízbe, de ennek tiszta átlátszósága a legcsekélyebb árnyalattal sem sötétedik el. Csodálkozom azon, hogy az elragadóan kedves tó partján egyetlen fürdőkabin sincs. Minek pazarolja a természet szépségét olyan vidékre, melynek lakói nem tudják azt kihasználni? Amint hallottam, innen nem messze egy faluban hasonló tó partján kedves fürdő van. Megmossuk kezünket a homokban, s az erdőn át hazatérünk azon elhatározással, hogy délután ismét kijövünk a kies strandra, és a lehetőséghez képest meg fogunk fürdeni. Ebédet Lendvai főz. Nem is rossz a kotyvaléka, csak tálcán ne hozta volna a szerencsétlen. A tálca elvette minden étvágyamat. A tálcát Lendvai az egyik asztalról kapta fel, ahol talán már hónapok óta érintetlenül feküdt, s szülőfészke lett pár svábbogárcsaládnak. Folytassam tovább is? Nem akarom Dudus étvágyát elrontani. Ebéd után lefekszünk, s a kemény padlón haza álmodva hosszút alszom. Mire felébredünk, a nap már nem süt oly melegen, hogy a tóra mehetnénk mosakodni, széjjelnézünk tehát a faluban, amely nagyon egyhangú és unalmas. Egyedül az ablakok szórakoztatnak, melyek fent és alant szebbnél szebb faragványokkal vannak díszítve, belülről pedig valóságos kis muskátli-erdők pirosodnak ki. Nincs ablak, amelyben virág ne volna. Ez az oroszok virágos kertje. Addig bandukolunk az utcákon, amíg ismét a tóhoz érünk ki. Most azon a részén vagyunk, ahol a falu népe a vizet szokta meríteni. A faluban kút nincs, hordókban kocsin viszik a tóról a szükséges vizet. Innen szemléljük most a gyönyörű tengerszemet és festői környékét a lemenő nap megvilágításában. Estefelé hogy, hogy nem, Lendvai ismeretséget köt egy kis úri leánnyal, akit a szomszédból hajtott át a kíváncsiság, s a magyar nyelvből szeretne valamit elsajátítani. Amíg Lendvai vele vesződik (?), s ellenszolgáltatásul orosz nyelvtanításban részesül – most nyargalnak a számneveken –, én künn a ház előtt sétálok, nézem a csillagos eget, a Göncölszekeret, ennek legkisebb csillagát, melyet cinkotai kertünkben oly sokszor néztünk Dudussal, amikor kart karba öltve sétálgattunk az illatos, virágzó gyümölcsfák között, s boldogságtól dagadó kebellel élveztük egymás jelenlétét. Epeszt, sorvaszt, éget a vágy: még egyszer s mielőbb együtt lehetni imádott Dudusommal.
Vacsora után a kis barna orosz lány ismét megjelenik ajtónkban, de nem egyedül: magával hozta idősebb nővérét is, akit joggal otthon hagyhatott volna, mert a barisnya (kisasszony) egy kicsit nagyon csúnya. Még valamit hozott a kisleány: az iskolai füzetét, hogy abba jegyezze fel a zengzetes magyar szavakat, melyeknek kiejtése csaknem nyelvtörést okoz szegénykének. Hasonlóképpen vagyunk mi is az orosz szavakkal. A helytelen, furcsán hangzó kiejtésekért és hangsúlyozásokért kölcsönösen kinevetjük egymást. Közben bejön egy csinos képű barna fiúcska, ez fivére a kislánynak, s nagyon eszesnek látszik. Majd megtisztel bennünket a házigazda is feleségével, nős fiával és még néhány csemetével; szóval nagy fene publikum verődik össze. Ismét kezdetét veszi az orosz–magyar nyelvtanulás, de most már én is szerepelek. Mivel nincsen olyan nyelv, melyet mindannyian közösen beszélünk, a tanulás nehezen megy. Csak mutogatással, mimikával és hangutánzással tudjuk egymást megértetni, s ezen három szaktudománynak tanszékét én töltöm be. Leadom az összes állati hangokat, melyekkel béke idején Mártuskámat szoktam szórakoztatni, mind megértik hallgatóim. Különös tetszést a pulyka hangjának reprodukálásával aratok. A kisleány megmondja az illető állatok orosz, Lendvai pedig a magyar nevét, s mindketten jegyeznek szorgalmasan. Aztán sorra veszek minden elképzelhető dolgot és fogalmat, amit hanggal, mimikával és taglejtéssel meg lehet érteni, ki lehet fejezni. Így a szótárba kerül a menés, futás, ugrás, a kérés és adás. Aztán sírok, nevetek, haragszom, örülök, búsulok stb. Vagy megjelenítem az eső- és hóesést, a szélfúvást stb. stb.; nem tudom, mi lehet ezen érdekes, de a publikum olyan harsogó nevetésekben nyilvánítja meg tetszését, hogy sokszor magam is zavarba jövök. Már éjfél felé jár az idő, én már nagyon kifáradtam, de a hálás publikum csak nem akar oszolni. Bezárom a mókázás tanszékét, nem működök közre a tanulásnál, mire vendégeink eltávoznak. Távozásuk után jól kiszellőztetjük szobánkat. Soha nem fogom elfelejteni a kis orosz lánynak nagy, otromba, formátlan cúgos cipőjét, s azt, hogy ez a kis bakfis itt a sötét Ázsiának egy elhagyott kis falujában franciául beszél, és magyarul kíván tanulni. Mióta hazulról eltávoztam, a mai volt a legkellemesebb napom. S mi ez az édes otthonhoz képest? Nem is egy csillag a sok millió közül, hanem csak ködtengeren át pislogó fénye a legkisebb csillagnak.
Asztrahankától Scsucsinszkig
(A Google Maps felhasználásával)
Következő rész: „75 versztet döcögtünk ma a steppén…”
Összes rész: László József emlékirata az akmolinszki hadifogságból
