A háborúban és a hadifogságban szenvedő vallásos katonák milliói mormoltak imát Szűz Máriához. Írásomban a hadifogságban gyötrődő Csirmaz István imáiból válogattam.
Ha „A Magyarok Nagyasszonya” kifejezést hallom, mindig a Benczúr-féle oltárkép jelenik meg szemem előtt. A legenda szerint István király 1038. augusztus 15-én (Nagyboldogasszony napján) a halálos ágyán felajánlotta Szűz Máriának Magyarországot. Innen indul a magyarok és Szűz Mária különleges kapcsolata.
A hadifogságban gyötrődő Csirmaz István 1915–1918 között kis füzetben jegyezte le az általa rendszeresen elmondott imákat, amelyekből több is Szűz Máriához szól. Ezekből válogattam néhányat.
„Egyházi Ének Magyarország Nagyasszonyához
Nézz le mennyből nemzetünkre
Mária Nagyasszonyunk
Néked adta át örökbe
Jó Szent István szép honunk
Koronánknak legszebb gyöngye
Te vagy Áldott szűz Anya
Nem felejt el Árpád földje
Míg csak lesz egy hű Fia”
Személyes kedvencem a Vers címen feljegyzett pár sor, aminek a vége a Himnuszt idézi.
„Országunk szent koronáján
A kereszt már elhajolt
Oh, e népnek ezer éven
Sok viharos Napja volt
Szent kezed volt, amely védte
Ezred éven a Magyart
Oh, ne hagyd el ezután se
Nyújts feléje védő kart!”
A füzetecske egyik leghosszabb szakaszában szintén Máriától kér segítséget a nemzet nagy harcában küzdőknek, és feloldozást a harcban elesett bajtársaknak.
„A Fájdalmas Szűz Anyához Boldogságos Szűz Mária, vértanúk királynéja! Nagy bizalommal és szeretettel járulunk Hozzád, kinek szent szívét két tőr járta át, ki elmerültél a fájdalomnak tengerében és azért mégis össze nem roskadtál keresztjeid súlya alatt, hanem erős lélekkel és Isten akaratával megnyugodva szenvedtél.
Oh fájdalmas Szűz Anya, leborulunk előtted, bizalommal tárjuk fel szívünket, elpanaszoljuk bánatunkat, keservünket: vérzik a nemzet, legjobb fiai ontják vérüket, szeretteink ott hullanak el az ellenséges földön, s nekünk itt a fogságban könnyeink árja kíséri testvéreink vére folyását.
Oh mily végtelen nagy volt a te fájdalmad, midőn édes Jézusodat a keresztúton a kálváriára fölkísérted, erre a fájdalmadra kérünk: Essék meg szíved rajtunk, midőn a magyar nemzet s annak minden egyes fia a kereszt utat járja, – fogadj mindnyájunkat szerető karjaidba, és imádkozz érettünk szentséges Fiadnál, a Úr Jézusnál, hogy mihamarább vége legyen ennek a kálváriának. S árassza az Úr vigasztaló kegyelmét mindnyájunk szívébe, a hősiesen küzdő, és a csatatéren elesett, vagy sebeiben meghalt édes katona testvéreinket pedig vegye föl a mennyek országába. Amen.”
Csirmaz István (balra) és ismeretlen katonatársa
Csirmaz Istvánról az ezredalbumban
(Sassy Csaba összeáll.: A volt m. kir. miskolci 10. honvéd gyalogezred világháborús emlékalbuma. Miskolc, 1939.)
Csirmaz István fohászai nem voltak hiábavalóak, mert naplója utolsó sorai a szerencsés hazatérésről szólnak, amely a messzi távolban már-már csak vágyálomnak tűnt. [1918] „október 2-án a délutáni vonaton végre hazakerültem! Amit bizony csak úgy homályosan mertem reményleni a nagy orosz fogságban. De ezer hála érte a Jó Istennek hogy még egyszer megengedte látni Szeretett hazámat, kedves szülőföldemet […] Legyen áldott Szent Neve!”
A XX. század elején élt emberek többsége a vallását gyakorló, az égi gondviselésben bízó ember volt. Egy volt közülük Csirmaz István, aki a hitét a háborúban és a hadifogságban is megőrizte.
