László József emlékirata az akmolinszki hadifogságból – 10.
Kicsi, kényelmetlen lovas szekereken indul útnak a „fogolykaraván” Petropavlovszkból a végtelennek tűnő kazah steppén keresztül Ázsia belseje felé. Itt már tevekaravánnal is találkoznak, de tanúi lesznek annak is, hogyan viszonyulnak az orosz katonák a kazah bennszülöttekhez. Éjjelre egy szegényes kis faluban szállnak meg, ahol hálóhelyüket nem kevés „álomzavaró bűzlönccel” kénytelenek megosztani…
500 VERSZT SZEKEREKEN
Első nap. [1914.] szept. 29.
A távolról szemlélő lakosoknak szép tarka képet nyújthat a kis szekerek rendetlen csoportja közt szaladgáló, futkosó, zsibongó fogolytömeg. Valóságos vásári kép lehetünk. Nagy a zűrzavar, a zsivaj és kiabálás minden nyelven. Kettesével lehet elfoglalni egy kocsit, tehát párosodunk, mint tavasszal a madarak. Mindenki igyekszik a neki legszimpatikusabb bajtárssal párosulni, hogy kellemesebb legyen a kellemetlennek ígérkező, hosszú utazás. Bandi szeretne velem egy kocsira ülni, de előzőleg történt megbeszélés szerint már neki is, nekem is van útitársam, s most már bajos lenne összekerülni. Végre is Lendvaival társulok, nem mintha szimpatikusnak találnám, hanem azért, mert előre megígértem neki kérésére, hogy vele utazom.
Válogatunk a kocsikban, mint tót a vadkörtében, de nehéz a választás, mert a kocsik, mintha valamennyit egy mintára csinálták volna, mind alkalmatlanok az utazásra. Különbség csak annyiban van közöttük, hogy az egyiken több, a másikon kevesebb széna ígér puha, illetve kemény helyet. Talán már mindenkinek van kocsija, csak mi várunk még mindig valami mesebeli üveghintóra. Jön is egy megfelelő ikerkocsi; igaz, széna nincs rajtuk, de szerzünk a többiről.
Az ikerkocsiknak jellemző ismertetőjük az, hogy két kocsinak van egy kocsisa, aki rendesen az elsőn foglal helyet; a második, helyesebben hátulsó kocsi lova kötéllel van az első kocsi hátuljához kötve. Egy ilyen kettős jármű első kocsiján három orosz katona, hátulsó kocsiján pedig mi foglalunk helyet a szénával kitömött ponyván.
Egyes urak matracot vettek maguknak, s most kényelmes ülő- és fekvőhelyeket készítenek belőle. A jó példán sokan felbuzdulva visszaugranak szobáinkba – ezek nem tudják, hogy a szerencsés urak a saját matracukat hozzák – s az ott levő, gazdátlan orosz derékaljakat buzgón cipelik ki a kocsikra ülésnek. Az orosz gyorsan lefüleli őket, s szégyenkezve cipelik vissza a rongyos csíkos matracokat.
Kettős sorokban állítanak fel bennünket; a rendőrség egyik tisztje is jelen van, háromszor, négyszer is megolvassák a szállítandó emberanyagot, s végre tíz óra felé felhangzik a „hajde”. Az orosz katonák kocsija az első, mienk a második, de azért a foglyok közül mi vagyunk az elsők. Büszkén ülnék kocsinkon, ha ugyan ülni lehetne rajta. Fogas kérdés az elhelyezkedés a teknőalakú kis kocsiban. Előrenyújtott lábakkal ülni nem lehet, összehúzott lábakkal török módra kuksolni nagyon kínos, féloldalt könyökölve feküdni az erős rázás miatt borzasztó, térdeplésszerűen mohamedánként a vádlikon ülni szintén rettenetes! Hát mit csináljunk, hogy helyezzük magunkat kényelembe? Végre a szükség, a kényszer megtanít bennünket. Lendvai a kocsi egyik, én a másik oldalán ülök, s mindketten lógatjuk lábainkat a kerekek között, hátunkat pedig összevetve kitűnő puha támlát rögtönzünk.
Steppei táj Kazahsztánban
(Forrás: kazakhsteppe.com)
Ilyen pozícióban vonulunk át a városon, melynek végén átszeljük a vasúti síneket, s kiérünk a síkságra, az oroszok nyelvén a: steppre. Előttünk s jobbról-balról végtelennek látszik a gömbölyű égbolt alá, mint egy hatalmas kéklő üvegbura alá varázsolt, csupasz mezőség. A szabad kilátást nem gátolja semmi, azt hinné az ember, hogy hetekig kell itt szekerezni, mire emberlakta vidéket talál. Hátunk mögött a városnak madártávlati, színes házakkal tarkított képe fekszik, ettől balra a ködös messzeségben egy erdő kéklik, amely fölött a mellette elhaladó, kicsinek látszó, hosszú vonat fehér gyér füstje húzódik meg. Közvetlen mögöttünk a kocsik hosszú sora, a fogolykaraván nyargal a szürke steppe közepén feketéllő úton. Elől a szuronyos katonák, utánuk a sárga, pej, deres, fehér és fekete apró lovak által vont alacsony kis kocsik, rajtuk a különféle öltözetű katonák; gyalogosok színesebbnél színesebb parolikkal és distinkciókkal, huszárok vörös nadrágban és sapkában, tüzérek füstös piszkos blúzban, s mindmegannyi más és más helyzetben. Kell-e ennél érdekesebb cirkuszi menet? Ha ez a karaván az Andrássy úton vonulhatna végig, hát felfordulna Pest és Buda a nagy bámulattól.
Az ülést hamarosan megunjuk. Leugrálunk, s a kocsik mellett gyalogolva szívjuk magunkba a stepp tiszta, friss levegőjét. Kellemes sétánkat az orosz katonák nem nézik jó szemmel, vagy legalább is rossz tréfát akarnak velünk űzni, mert néhány ostorcsapással gyors tempóra ösztönzik lovukat, amely után aztán az egész karaván megindul és fut, mi pedig szaladhatunk a kocsik mellett. A tréfa nem is olyan rossz. Versenyt futunk a lovakkal, míg bírunk, s mikor már megelégeltük a sportot, egy ugrással a mozgásban levő lapos kocsin termünk. Egy-egy öt perces szaladás után könnyebben tudunk ülni a kocsin.
László József rajza kocsijukról a naplóban
A gyaloglást a mozgáson kívül arra is felhasználom, hogy a bennünket szállító járműveket jobban szemügyre vegyem. Amennyire gyenge rajzoló tehetségem engedte, fenn megpróbáltam hű képét adni a kis kellemetlen, lelket rázó járműnek.
Mivel a nagy végtelenségben a szürke mezőn és kéklő égen kívül mást nem lát a szem, gyorsan unalmas lesz az utazás. Még szerencse, hogy telefonpóznák sorakoznak az út mentén, legalább ezeken megpihen a végtelenség nézésébe belefáradt szem. Sőt, egy kis magános madárka kedves játékszernek tartja a telefonpóznákat. Hosszú úton elkísér bennünket póznáról póznára röpdösve. Ha a karaván első kocsija eléri a póznát, melynek tetején illeg-billeg a madárka, kíváncsian néz felénk, majd egy alacsony röpüléssel egy-két póznával előre száll, s ott pityegve bevár bennünket, hogy aztán ismét tovarepüljön. Így röpköd velünk, míg megunja a játékot, s eltűnik a steppe száradó, magas fűszálai között.
Orosz kocsik jönnek velünk szembe. Az emberek mind úgy vannak öltözve, mintha hideg tél volna. Mit fognak ezek magukra venni a télen, ha már most bundában és sapkában járnak? Majd egy öreg, lovas kirgiz alakja bukkan fel a láthatáron. Közelünkbe érve rákiáltanak az orosz katonák, hogy térjen ki. Kitérés alatt kell érteni, hogy a kirgiz legalább is 30-40 lépésre álljon félre. Az öreg ősember úgy látszik, jól meg akar szemlélni bennünket, hisz ilyen embereket, mint mi vagyunk, még soha életében nem látott, ezért óhajának megfelelően közvetlen mellettünk akar ellovagolni. Több se kell az orosz katonáknak. Az egyik azonnal leugrik, s puskatussal erősen hátba üti az öreg kirgizt. Szegény tehetetlen aggastyán feljajdul fájdalmában, és sírva lovagol el karavánunk mellől. Utálom a ronda kegyetlen oroszt, a vér arcomba szökik, s még annyit sem mondhatok neki, hogy te buta paraszt, mert nem érti a nyelvemet, s mert ő a győztes ellenséget képviseli velem szemben. Ezek után el tudom képzelni, hogy a bánik az orosz alattvalóival. A kirgizek orosz alattvalók. Tehetetlen dühömben és elkeseredettségemben megebédelek.
(Forrás: Hadifogoly magyarok története II.)
Haladunk előre a sima mezőn. Szántások, tarlók láthatók itt-ott az út mentén jeléül annak, hogy nemsokára valami faluba vagy tanyára érkezünk. Ezen feltevésemet megerősítik az orosz takarodó szekerek, melyeket elkerülünk. Apró kis ökreiken, lovaikon szállítják haza az itt lakók földjeik termését: a búzát és szénát. Majd elérünk egy nyomorúságos, alig néhány alacsony, földből készült házból álló kirgiz tanyára. A házak lapos tetejére föld van hányva, amelyen – mint az elszáradt növényszárak igazolják – tavasszal szép virágos mező lehetett; az egyik háznak van kicsinyke üvegablaka, a másiknak pedig csak ablaknyílása, amely száraz gallyakkal van teletűzdelve. Mit akarnak ezzel elérni a jó kirgizek? Talán azt, hogy éjjel vagy nappal valamely őrizetlen pillanatában be ne tévedjen rajta valami állat. Talán nem is lakják ezt a házat. A viskókhoz tartozó udvarok nyírfagally-fonatokkal vannak körülkerítve, s azon kívül lapos tetővel is el vannak látva, hogy tél idején az erre dühöngő szelektől jobban védve legyenek.
A tanyán túl már néhány szürke varjú is akad. Az orosz katonák útközben hozzájuk csatlakozott civilnek vadászfegyverével lövöldöznek az út szélén szedegető madarakra. Az első két lövés nem talált, a harmadik azonban leterítette az egyik varjút.
Délután három óra felé egy lovas nyargal felénk. Először azt hisszük, hogy kozák, de később látjuk, hogy rendőr-tisztviselő. Ez most a fogolykaraván parancsnoka. Kancsuka kinézésű ostorával meggyorsítja a karaván első lovának lépteit, hogy minél előbb eljussunk a legközelebbi faluba, ahol meg fogunk hálni. A mi lovunk azonban lusta, érzi, hogy nincs mögötte kocsis, s huzatja magát az első kocsival. Hogy ezen csúnya erényétől megszabadulhassunk, az egyik orosz felcsap kocsisnak, s jó vastag ostorral erősen noszogatja a lusta állatot. Ettől a katonától tudom meg, hogy a lovat oroszul „loset, losat”-nak mondják.
Igen érdekes, még soha nem látott kép mellett haladunk el. A kép egy élő tevekaraván, melyről eddig csak könyvekben, újságokban olvastam. A karaván 12 drb., egy-egy teve által vont, mindenféle áruval megrakott, kétkerekű taligákból, kordélyokból áll. Valamennyien érdeklődéssel szemléljük az igazán keleti képet; sajnos, gyorsan elhajtunk mellette.
Dr. Hoffer András, László József útitársa
(Forrás: Hadifogoly magyarok története II.)
Körülbelül 70 verszt elhagyása után, fél öt felé megérkezünk az első faluba, Malakánba. [László József itt félreértésben van. Társának, Hoffer Andrásnak a feljegyzéseiből (Hadifogoly magyarok története II. kötet, 42. o.) ugyanis kiderül, hogy a falu neve Asztrahánszkóje (minden valószínűség szerint a mai Asztrahanka, Akkajini körzet, Kazahsztán) melynek lakói „málákánok, vagyis a tejivók szektájához tartozó oroszok”. A molokánok az ortodox egyházból kivált, ún. „szellemi keresztények” egy csoportja, sajátságos tanításokkal.] Itt leszállunk, mert itt fogunk éjjelezni. Mindjárt a szélső házba térek, melyre ki van írva, hogy 40 tisztnek van benne hely. Persze hogy van, ha egymásra feküsznek. A ház tulajdonképpen egy orosz-kirgiz szálloda, melyet mi hamarosan „Hotel Tibet”-nek nevezünk el. A ház öt részből áll: első az úri szoba utcára nyíló ablakokkal, elég csinos bútorral és deszkapadlóval, ez a kapitányok lakosztálya; mellette egy szintén utcára nyíló ablakú pótépületben bolthelyiség van; aztán jön a benyíló, majd a konyha, mely a szállodás családjának hétköznapi fészkét is képezi; leghátul van az igazi vendéglő és szálloda. Ez a mi szobánk, mely hosszában két részre osztható: az egyik fele a háló, másik fele az étkező és szórakozó terem. Menjünk először a hálóba. A szoba közepén végig faoszlopok emelkednek egész a mennyezetig, hasonlóképpen a belső fal mentén is; ezen oszlopokon pihen két deszkapadló, s pedig az egyik térdmagasságban, a másik fejmagasságban. Ezek a deszkarétegek képezik a tömegágyakat, melyeken 8-10 ember is alhatik. Van földszint, első és második emelet. Lendvaival az első emeltre szállásoljuk be magunkat s megparancsoljunk szolgánknak, hogy szerezzen szalmát a szállodai deszkaágyra.
Az étteremmel gyorsan végezhetünk: egy hosszú asztal fapadokkal, pislogó lógó petróleumlámpa az asztal fölött képezi az egész berendezést. Szeszes italt nem lehet itt sem kapni.
Szállásunk van, nyugodtan sétálunk ki tehát a kis falu megtekintésére. A falu egy igen széles, de annál rövidebb utcából áll, melyben alig 15 alacsony sárházikó húzódik meg. Semmi látnivaló. A házak szegényesek, az udvarok nagy része itt is fedő alatt áll. Az egyik ház előtt kút van, megtekintem ezt is. Elég mélyen a sárgának látszó víz, s a kút belseje nem kővel, nem is téglával van kirakva, hanem nyírfavesszővel van körülfonva egészen a fenékig.
Két kis orosz leányka jön velem szembe, akkorák, vagy talán kisebbek lehetnek, mint az én Mártuskám. Az egyik egy nagyon kezdetleges rongybabát tart kezében, s mindketten a gyermekek szokott, félelmet sejtető, kíváncsi nagy szemeikkel néznek végig bennünket. Elég egy barátságos tekintet, egy kis mosoly, máris barátságos arcot mutatnak. Elkérem a kis barnától a babát, s ő csodák-csodája a legnagyobb készséggel nyújtja át játéktárgyát. Megcsodálom a kis szörnyeteget, s Mártuskám sok szép drága bábui jutnak eszembe. A baba fehér gyolcsból készült, pufók képes felére szemeket, szájat, orrt és füleket rajzolok ceruzámmal, s visszaadom mosolygó kis tulajdonosának, aki lelkendezve folytatja útját kis barátnőjével, örül a pingált babaarcnak, hátra-hátra néz nagy kerek szemeivel, majd ugrándozva eltűnik az egyik viskó rozoga kapujában.
A falu végén elterülő, apró nyírfákból álló erdőcske szélén óriási varjúsereg lepi el a szürke földet. Közelükbe érve megriadnak, s károgva szállnak fel a légbe, s a lenyugvó nap búcsúsugaraival pirosra csókolt felhők függönye előtt szépen festenek a fák fölött kavarogva szálló madarak fekete mozgó pontjai, melyek egyre kisebbek lesznek, s észrevétlenül eltűnnek szemeink elől. Visszatérünk a „Hotel Tibet”-be. Az udvaron Bekét találjuk bekötött fejjel. Az udvaron levő kerekes kút hajtója az egyik szolga ügyetlensége folytán beütötte fejét.
A szállodában mindenekelőtt párnát varrok magamnak az e célra még Pertropavlovszkban vásárolt kelméből, hogy legyen mire hajtani fejemet, bárhol szálljunk is meg a hosszú út tartama alatt. Jó szagos szénát tömetek bele, s boldogan fekszem le az első emeleti tömegágyon. A fal mellett fekszem, s ijedten tapasztalom, hogy bizonyos gyanús foltok vannak a fehér falon. Még sokan fenn vannak, kártyáznak, beszélgetnek. A korcsmáros család csak most issza vacsorateáját savanyú ugorkával, az asztalfőn egy cseh „pucek” kéjeleg a két kis házikisasszony között. Egyszer csak a fekvők közül elkiáltja magát valaki: poloska, poloska! Több se kellett. Megkezdődik azonnal a körvadászat: minden sarokban kigyúlnak a gyufaszálak, zamatos káromkodások jelzik a kitűnő zsákmányokat, a szállodásné meg jajveszékel, hogy az Istenért, fel ne gyújtsuk a házat. Szebbnél szebb példányok kerülnek elő az álomzavaró bűzlöncökből, s a legszebbet egy kis papírosba fogva a háziasszonynak ajánlom fel, aki közömbösen vállat von, mintha legyet mutatnék neki; valamit mond is, és ezzel elintézte részéről az égető poloskaügyet. A mi részünkről azonban az ügy még nincs elintézve. Akiknek bundájuk van, kifeküsznek a ház elé az eresz alá, sokan a benyílóban almoznak maguknak, a többiek pedig a szobában lévő asztalon, padokon és a földön helyezkednek el. Csak nagyon kevesen maradnak a tömegágyak poloskamentesnek vélt részén. Jómagam az asztal mellett, a földön virradok meg. Rosszul alszom, majdnem összetipornak a sötétben, s folyton attól rettegek, hogy a keskeny padon alvó társam reám fordul.
A hadifoglyok útja Petropavloszktól Asztrahankáig
(A Google Maps felhasználásával)
Következő rész: „Kevés agyvelőnk ki ne ugorjék koponyánkból…”
Összes rész: László József emlékirata az akmolinszki hadifogságból
