László József emlékirata az akmolinszki hadifogságból – 11.
A steppei utazás második napján visszaemlékezőnk új útitársat és járművet kap: kétkerekű kazah taligán folytatja útját. Komoly kihívásnak bizonyul rajta úgy elhelyezkedni társával, hogy az ki ne billenjen egyensúlyából. A kellemetlenül rázós úton ráadásul a hátzsákjában kiömlik a sósborszesz és a vizes kulacs, használhatatlanná téve holmijainak jó részét. Estére elérik Pohudhovszka kis falvát, ahol éjjeli szállást is maguknak kell keresniük…
Második nap. [1914.] szept. 30. Reggel 6 órakor jönnek az orosz katonák, hogy felkeltsenek bennünket, de minket már ébren találnak, nálunk nincs dolguk, sőt mi több, egyesek már a reggeli tea mellett ülnek; én egy kicsit elaludtam, kezdek tehát gyorsan öltözködni, pardon vetkőzni – hisz ruhástul aludtam –, hogy az újabban megszokott mosdás élményétől el ne essem. Künn az udvaron egy orosz mosdó van felállítva, de miután sokan vannak az előfizetők, én megmaradok a tábori mosakodásnál, s a szolga önti rám a szükséges tisztító folyadékot. A kapuból hatalmas termetű, sipkás oroszok csodálkoznak befelé, hogy miképpen is lehet ilyen hűvös reggelen künn az udvaron derékig mosakodni. Jelentik, hogy itt vannak az új kocsik. Összekapva holminkat szaladunk, hogy jó kocsit csíphessünk el. A széles utcán keresztben, szép sorban felállított négykerekű szekerek és kétkerekű taligák mellett kirgiz és orosz kocsisok állnak. A kirgizek jóságos pofája sejteti velem, hogy ha ők beszélni tudnának nyelvünkön, biztosan így fogadnának bennünket pesti hajlongások közt: tessék parancsolni, frissen kent fatengelyek, rugalmas illatos szénaülés, tüzes táltosok a rudak közt stb., de mivel nem értik és bírják zengzetes nyelvünket, bárgyú ábrázattal, néma köszöntéssel fogadnak bennünket annak jeléül, hogy az imént felsorolt jó tulajdonságok közül eggyel sem bír kezdetleges szekerük és taligájuk. Tulajdonképpen háromféle kocsifaj áll rendelkezésünkre: a négykerekű stráfkocsi, melyet már ismerünk; a kétkerekű taliga, melyet a 443-ik oldalon vagyok bátor bemutatni, és végül a négykerekű csupasz kocsi. Az utóbbi elnevezést magam találtam ki, mert a kocsin sem kosár, sem oldalak nincsenek, hanem csak a két tengelyre fektetett deszkapár alkotja az egész járművet. Úgy hiszem, ezt felesleges lerajzolnom.
Stráfkocsi nem kell, az nem kényelmes; csupasz szekér szintén nem tetszik, mert nincs rajta elég hely a kofferoknak, s azonfelül csak lelógó lábakkal ülhet rajta az ember; eszerint nem marad más hátra, mint a kétkerekű taliga. Őszintén megvallva azért is húzódom az egyszerű kétkerekű egyenbillegényhez, hogy az ezen való utazás leírása naplómat érdekesebbé tegye.
László József rajza járművükről a naplóban
Lendvai, hogy unalmát elűzze, kártyapartnert keres, s hűtlen lesz hozzám. Milyen csapodár! Csak tegnap párosodtunk össze, s ma már örömömre mások után szalad. Útitársam egy honvéd zászlós, Langer Aladár, akit eddig nem láttam, annál kevésbé ismertem, s aki már benn fekszik a taliga hátuljában levő szénában, amikor hozzá társulok. Szerencsésen átesem a magas kordéba való felmászással járó kényes és komoly veszedelmeken, megerőltetéstől rezgő lábaimat már a kocsi fenekén pihentetem, miközben sokáig azon töprengünk, hogy miképpen helyezkedjünk el? Próbáljuk százféleképpen, de nem tudunk dűlőre jutni, mert amely helyzet nekünk jó és kellemes lenne, az nem tetszik a ló hátán ülő kirgiz kocsisnak, s megfordítva. Jóízű kis komikum fejlődik ki. Mindketten a kocsi elejére ülünk, útitáskáinkat pedig hátul helyezzük el; a kirgiz nem tetszőleg rázza nagy sapkába dugott fejét, s mutogatja, hogy a fősúly a rudakra, illetve a rudakat tartó lóra nehezedik, melyek egészen lenyomják a kis lovat. Jó, hát megfordítjuk a dolgot. Hátra ülünk mindketten, a kofferokat pedig előre tesszük; a kirgiz ismét nemtetszésének savanyú vonásait ülteti ábrázatjára, mivel most közös súlyunk majdnem levegőbe emeli a kettős rúd közé fogott lovacskát. Mérgesen ordítok rá – persze magyarul –, hogy mi a mennydörgős fitty-fenét akar, hisz már mindenütt ültünk? Talán azt akarja, hogy lovastul együtt taligára tegyük, s aztán mi húzzuk kordéját!? Kertel és csörög erősen, közben mutogat a kocsinak tengely feletti részére, hogy oda üljünk. Igen ám, de ezt meg mi nem akarjuk, mert a részen ráz legjobban a fene ördögrokka. Már hét óra van, indul a díszes társaság, s mi még mindig ott tartunk, ahol negyedórával előbb voltunk. Végre, hogy a kirgiz is jóllakjon, a mi lelkünk is megmaradjon, azaz ki ne rázódjék a hosszú úton, úgy oldjuk meg a nehéz talányt, hogy egyikünk elől, másikónk hátul foglal helyet táskájával, s így egyensúlyban marad a kordély. Így kerülök én a kocsi első részébe arccal hátrafelé, társam pedig a saroglyába arccal előre, s ügyesen balanszírozunk az egy tengelyen billegő kis járművön, nehogy levegőbe röpüljön, vagy leroskadjon a kocsi előtt cammogó kis kirgiz táltos.
Egy darabig, míg lassan ballag a karaván, csak istenes a helyzet, de amikor galoppol vagy trabban lejt a karaván lóállománya, nagyokat zökken a kis faalkotmány az út gödreiben, s az alvilágban kezdjük magunkat érezni. A lépten-nyomon érezhető nagy zökkenések, és az állandó erős rázás miatt vigyáznunk kell, hogy nyelvünket el ne harapjuk, s hogy kevés agyvelőnk ki ne ugorjék koponyánkból. Valahogyan javítanom, igazítanom kell a tűrhetetlen helyzeten. A pokrócomba csomagolt új párnámat alám helyezem, s kissé törökösen lábaimat keresztben magam alá húzom s vigyázva ülök, hogy se oldalam, se hátam ne kerüljön érintkezésbe a taliga girbe-görbe oldalaival, mert akkor zökkenés alkalmával egy oldalba nyomás vagy hátba vágás néz ki.
Most már kényelmesen ülök, de feltámad a szél, mely a kordély oldalainak magasságáig érő, otromba nagy fakerék által feldobált piszkos nagy port mind beszórja a kocsiba. Az én helyzetem még csak tűrhető, de zászlós barátom állandóan nagy porfelhő középpontját képezi, s rövidesen úgy néz ki, mint egy kéményseprő. Hogy meg ne fulladjon a nagy porban, magára teríti bundáját, még fejét is eltakarja, s egész úton nem bújik ki rejtekéből.
Állandóan gyors tempóban haladunk előre. Enni akarok, de akkorákat zökken a taliga, hogy minden második falat kiseik a számból, s majdnem elharapom a nyelvemet. Elteszem az ennivalót egy csendesebb, zavartalanabb időre, s cigarettával próbálom elfelejtetni önmagammal kényelmetlen helyzetemet. A lovon ülő szemfüles kirgiz suhanc azonnal nyújtogatja hátra rosszul ápolt fekete mancsát, mint az állatkert elefántja az ormányát s csak akkor húzza be vigyorogva, ha már benne érez egy cigarettát. Mindig szívesen adok neki, mert a lovon ül, s szűk helyünket nem teszi még szorosabbá az ő egyáltalában nem kívánt illatos jelenlétével.
A szél – honnan, honnan nem – alkoholszagot csapkod orrom alá. Tűnődöm a kellemes aroma származási helye fölött, s eszembe jut a hátzsákban levő sósborszesz. Hol a hátzsák? Útitáskám és a taliga oldala közt szorong. Kiszabadítom kellemetlen helyzetéből, s örömében hálája jeléül sűrűen hullatja ölembe drága sósborszeszkönnyeit. Innen származik a jó illat. Szárítgatom a hátzsákomat a napon, s kidobálom belőle az üvegcserepeket. Még el sem illanik a könnyen párolgó szesz, újabb kalamitás köszönt be. A hátzsákban tartott feldflaskó patent zárója nyílott ki az erős rázás következtében, s bő víztartalmában megfürdött minden, ami csak a zsákban leledzett: elázott a cigaretta, a só, paprika, szétmállott papírgyűjteményem, vizes lett kenyerem, mint a vízbe mártott szivacs.
Kitisztítom a hátzsákot, elszórom a nedves használhatatlan dolgokat, s most már nyugodt vagyok, mert nincs semmi törékeny üveg, semmi folyékony anyag hátzsákomban, nem kell vigyáznom semmire. Fél 12-kor megérkezünk Akszuba, egy kirgiz faluba. Itt látom csak, hogy útitársam olyan kistermetű, hogy csak mellemig ér. Érdekes, eddig nem is láttam őt, s most értem csak, miképpen férhetett ő el a taliga saroglyában. A falusi egyszerű nép jobban megbámul bennünket, mint a magyar falvak gyerekhada a tarka-barka ruhába öltözött, kimázolt képű vándorkomédiások zenés menetét. A községháza előtt már újabb fogatok várnak ránk, az öreg kirgiz bíró lóhátról dirigál, mert ló nélkül el sem képzelhető, annál kevésbé imponáló a kirgiz. Büszkén feszíti sárgaréz jelvénnyel díszített mellét. Az ötkoronás nagyságú rézlemez és a lánccal hozzákötött kis buzogányféle erősen csillog rongyos ruháján. Amint dolgainak elintézésével, a kocsik rendbehozatalával hatalmi tevékenységének vége szakad, vigyázva akasztja le ócska ködmönéről a drága jelvényt, s óvatosan rongydarabokba göngyölgetve zsebének legbiztosabb mélyére süllyeszti. Minden mozdulatára figyelek, s látva nagy érdeklődésemet, még többnek akar látszani a jó öreg, s egy másik zsebből kihalássza a község karikás pecsétjét, s jelentőségteljesen pislogva mutatja s öntelten mosolyog. Ez aztán az igazán boldog és megelégedett ember. Nekem csak az tetszik, hogy zsebében hordja a falu jegyzői irodáját. A kocsikeresésnél előkerül a hűtlen Lendvai, aki ismét hozzám szegődik s egy négykerekű stráfkocsit szemlélünk ki és foglalunk le. Kocsisunk egy fiatal, 13-14 évesnek látszó kirgiz fiú. Van fél egy, mire teljesen rendbe jön a karaván. Az utazás a délelőtti taligálás után fejedelmi. Jó lecke volt a délelőtti, s levonom a tanulságot, hogy a stráfkocsi nem is olyan rossz, ezen legalább enni lehet, nem úgy, mint a taligán. Ebédelés közben a kis kirgiz sóvár pillantásokkal búcsúztatja el a számba térő falatokat, mintha még soha nem látott volna ilyen szép fehér kenyeret, s mintha sajnálná, hogy nem az ő szájában tűnnek el. Megkínálom egy darabbal, örömmel fogadja, de meg nem köszöni. Erre el voltam készülve. Jóízűen eszi a kenyeret, s adok neki melléje nyári szalámit is. Ezt is elfogadja, de gyanakodva nézegeti, forgatja, szagolgatja s figyel hátra, hogy vajon én tényleg megeszem-e azt a furcsa jószágot. Mikor erről megbizonyosodik, félve beleharap, de csak egy kis darabot szakít le belőle szép fehér fogaival. Úgy látszik, ez is ízlik neki, mert a második harapás már nagyobb kaliberű. Kérdezem tőle: dobra? Igenlőleg bólintgat fejével, éppen ezért nem értem, hogy miért köpköd evés után oly sokat, hisz eddig ezt nem csinálta. Talán nem volt neki elég a kapott adag, s még egy nagyobb adag után folyik a nyála!?
Steppei táj Kazahsztánban
(Forrás: kazakhsteppe.com)
A vidék termékeny. Erre sok a tarló, itt-ott gabonaasztag is emelkedik ki a síkságból. Három óra felé feltűnik a falu tornya, ahol éjjelezni fogunk. A falut Pohudhovszkának nevezik. A falu végén nagy tömeg, csupa férfiak fogadnak bennünket. Mint később megtudjuk, ezek mind orosz tartalékosok, messziről jönnek, most vonulnak be Petropavlovszkba, ahonnan vonaton mennek majd tovább, ki a harctérre. – Ma cirka 60 versztet tettünk meg. Szállásról magunknak kell gondoskodni, mert senki sem törődik velünk, a szabad ég alatt pedig nem alhatunk, mert az éjjelek hűvösek. A falu közepén levő téren egy kisebb ház elé robogunk habzó lovacskánkkal, de mivel a ház külseje nem kecsegtető, a belsőre nem vagyunk kíváncsiak. Kutatva hordom körül tekintetemet a tér házikóin. Nini – szólok Lendvainak –, nem is akarok hinni szemeimnek, egy néni integet felénk hívogatólag egy épülőfélben levő sarokház előtt. Odamegyünk, s a néni meggyőz bennünket jó szándékáról, betessékel, s mi ott is ragadunk, mert a most épült bolthelyiség egy kis fülkéje jó hálószobának ígérkezik. A boltban már el van szállásolva három orosz tartalékos, kiknek egyike német származású s jól beszél németül. Örülünk, hogy végre akad egy ember itt a pokoli messzeségben, akivel beszélni tudunk. Csaknem megcsókoljuk a vad idegent szőrös ábrázatán. Meséli, hogy még dédapái telepedtek le innen messze, Omszk mellett, s ő már külsőleg orosz és most megy testvérei ellen harcolni. Mondja, hogy délre egész községek vannak, melyeket csakis németek laknak. Elbeszéljük neki a háború viszontagságait, fáradalmait és borzalmait, hogyan adják meg magukat az oroszok, s milyen jól bánnak a magyarok az ő foglyaikkal. A német mindent tolmácsol orosz társainak, kik egyhangúlag kijelentik, hogy amint tehetik, azonnal meg fogják adni magukat a németeknek vagy a magyaroknak. Az agyafúrt furfangos német sajnálja, hogy nem tudunk oroszul, mert most ruhát és szerepet cserélve mi visszamehetnénk a harctérre, ők meg hazakerülhetnének. (De jó, hogy nem tudok oroszul, elég volt nekem a háborúból; de azért látszólag én is sajnálkozom, hogy a német tervét nem valósíthatjuk meg.) Az orosz nénivel tojást süttetünk, tejet forraltatunk – mindez csekély egy rubelbe kerül, s aztán bekakaózva lefekszünk a szalmával bélelt kis mellékszobácskában. Kitűnően alszom. A ház új, hisz még nem is kész, poloska tehát nincs, a hideg sem borzongat, mert fülkénk fűtve van. Egészen kényelembe helyezhettük magunkat.
Következő rész: „Nem hiába asszony a háziasszony...”
Összes rész: László József emlékirata az akmolinszki hadifogságból
