László József emlékirata az akmolinszki hadifogságból – 9.
Hadifoglyainknak petropavlovszki ott-tartózkodásuk alatt arra is lehetőségük nyílik, hogy alaposan megfigyeljék az ortodox istentiszteletek sajátosságait. Hamarosan kiderül, hogy másnap folytatni fogják útjukat, de immáron nem vonaton, hanem lovas szekereken. Utolsó nap így mindenki ellátja magát meleg ruházattal és élelemmel, mert tudják, hogy az eddigieknél is viszontagságosabb utazás vár rájuk…
A petropavlovszki templomtér korabeli képeslapon
(Forrás: humus.livejournal.com)
Még egy épület van, amelyben voltam, s amelyet leírni talán nem lesz érdektelen. Ez az épület a nagy templom az áruház, a fürdő, a színház és néhány bazár által határolt tágas tér közepén. A templom vastag, erős tornya büszkén emeli ég felé hármas keresztben végződő csúcsát. A nagy, hatalmas kupola már szerényebben domborodik a torony mellett. A torony ablakaiban, és benn magában a toronyban több, kisebb-nagyobb harang lóg, melyek mind rögzítve vannak, tehát nem lehet velük harangozni, mint a mi harangjainkkal. Az orosz még csak ott tart, hogy a harang szívét veri a harang oldalához a szívre erősített szíj- vagy kötéldarabbal, de az egész művelet nem más, mint taktusra kivert gyors kongatás; csak a harang egyik oldalát verik.
Bemegyünk a hármas ajtók egyikén. Az ajtó mellett egy pult, mögötte egy szent életű orosz áll, aki kis viaszgyertyákat árul. A pulton két-három tálcán is furcsa alakú, kettős pogácsák vannak, alattuk egy-egy kis könyvecske. Ezek a hívők megszentelendő kenyerei. Padok, szőnyegek nincsenek. A jobb oldal a férfiaké, s pedig elől a gyermekek, hátrább a fiatalok s leghátul az öregek; bal oldalon állnak a szép nem képviselői, s pedig elöl a kislányok, mögöttük a hajadonok, fiatal asszonyok s végül hátul az öreg anyókák. A hívők nagy rendet tartanak, úgy az ifjak, mint a vének szép sorban állanak. Az oroszok nem imádkoznak könyvből, de szívből sem: minden vallási ténykedésük abban nyilvánul meg, hogy gépiesen kereszteket hánynak magukra, egyiket a másik után, s leborulva fejüket mélyen lehajtják, s homlokukkal megérintik, majd megcsókolják a padlót.
Minél vallásosabb valaki, annál több keresztet szór magára, s annál többször hozza érintkezésbe homlokát és ajkait a padlóval. Az oroszok még a keresztvetésben sem értenek velünk egyet. Ők a jobb kéz hüvelyk-, mutató- és középujját összefogva a homlokra, mellre, a jobb, aztán a bal vállra viszik a kezüket. Mi mind az öt ujjunkat használjuk a keresztvetésnél, anélkül, hogy végeiket egy csúcsban összpontosítanánk, s mi előbb a bal, s aztán a jobb vállat érintjük. Az oroszok azonfelül keresztvetés közben többé-kevésbé meghajolnak, vallásosságuk foka és mélysége szerint.
Egyes hívők az ajtó mellett gyertyát vásárolnak nehezen megtakarított kopekjeikért, a gyertyákat az egyes képek előtt álló tömeggyertyatartókra helyezve meggyújtják, a kép elé térdepelnek, öt-húsz keresztet hánynak magukra, s párszor padlóhoz verik fejüket, majd mennek a másik, a harmadik kép elé, ahol hasonló szent cselekedeteket végeznek. Egy asszony, bizonyára nagy bajában tehetett fogadalmat, egy tál mazsolát helyez a kép előtti állványra, majd egy kis gyertyát húz elő köténye alól, beleállítja a mazsola közepébe, meggyújtja, s az előbb leírt formában végzi szent és buzgó ömlengéseit. Míg a templomban voltam, a gyertya leégett, de mi lesz a mazsolával? Talán a papoké lesz? Talán a szegényeké? Valakinek csak el kell fogyasztania, mert a megkínált szent nem mutat hajlandóságot az evésre. Azt sem tudom, mi történik a szentelt pogácsákkal. Annyit látok, hogy hol beviszik őket a szentélybe, hol meg kihozzák az ajtó melletti pultra, de hogy ki, hol és mikor fogyasztja el őket, azt homály födi előttem.
A petropavlovszki ortodox templom korabeli képeslapon
(Forrás: mypiter.kz)
A szentély, ahol a papok vallási ténykedésüket kifejtik a hívők előtt, két részből áll. Az egyik a külső rész, mely a templom hajójától csak pár lépcsővel van elválasztva; ennek jobb oldalán a női, bal oldalán pedig a férfi énekkar foglal állóhelyet; jobb és bal oldali sarkában egy-egy mellékoltárféle emelvény van. A másik rész a tulajdonképpeni szentély, melyet a külsőtől fal választ el, és melybe három gótikus, csinos ajtón lehet bejutni. Az ajtók felső része átlátszó faragványokkal és színes függönyökkel vannak ellátva, s miként a szertartás kívánja, hol a függönyt húzzák el, hol az ajtókat nyitják ki, hol meg megfordítva. A papok is hol bemennek, hol meg kijönnek a rituálé szerint.
A négyhangú énekkar szépen énekel minden hangszer- és orgonakíséret nélkül. Az énekek dallamai hasonlóak a mi gregorián énekeinkhez, s a kellemesen hangzó szent melódiák rezgő szárnyain az én lelkem is felszáll az Úrnak trónja elé, s az idegen templomban ellenségünk sorai közt adok hálát az Istennek a háborúból való szerencsés megmenekülésért, s egyúttal kérem, hogy úgy engem, mint kis családomat óvjon, segítsen a jövőben is. A papok templomi ruhája nagyban hasonlít a mi katolikus papjaink miseruháihoz. A celebráló főpap pluviáléban (palást), a segédkező papok pedig éppen olyan ruhában végzik szent ténykedésüket, mint nálunk a diakónusok. A pópák hajzata, szakálla és bajusza hosszú és dús, kivételt csak azok képeznek, akiknek a természet szűk marokkal mért a hajból és szőrből. Hangja valamennyinek kitűnő, de különösen szépen csengő hangja az egyik fiatalabb segédlelkésznek van, aki remekül is pózol, mint egy jobb hírű színész, s még ráadásul Petőfi-arccal is bír.
Magát a pópák szertartási funkcióit nem írom le, mert a dologhoz nem értőnek úgy tűnnék fel az egész, mint egy ismeretlen nyelvű ének kíséretében lejátszott operett, melyben az egzotikus, tarkaruhás szakállas emberek ide-oda lejtenek, hajlonganak és énekelnek. Megemlítésre méltó, hogy ők is tömjéneznek az oltáron, aztán minden szent kép előtt külön-külön, végre a hívők is kapnak az illatos füstből. Érdekes továbbá a kereszttel való háromszoros áldásosztás, a kehelynek fejen való körülhordozása és végül az apró gyermekek áldoztatása. Szegény kicsikék félnek, sírnak-rínak, elfordítják fejüket a csúnya szakállas pópáktól, de ezek lefogják az anyák karjai közt evickélő, siránkozó csöppségeket, s a legöregebb, az ősz szakállú pópa örömtől sugárzó arccal – hogy mégiscsak sikerült – beleönt a kicsikbe egy kanálnyi szentelt valamit. Mi sem természetesebb, hogy a szent cseppek a síró csecsemők légzőcsövébe jutnak s erősen cikákolnak, közben a jó mamák szorgalmasan ütögetik az apróságok hátát, s mondogatják: kuc-kuc babuci. A gyermekek ríkatását nem találom lélekemelőnek.
Reggel 9-kor vette kezdetét az istentisztelet, s csak fél 12-kor ért véget. Másfél óra alatt bizony elfáradtunk az álldogálásban, de meg is éheztünk. Szeretnénk osztrák–magyar pénzt beváltani; ez azonban nem sikerül, mert sem a bankok, sem a kereskedők nem fogadják el pénzünket. Végre felhajszol valaki egy férfidivat-kereskedőt, kinél lehet a mi pénzünkkel fizetni a vett árukért. Ej, a nőkről meg majdnem elfeledkezem. Hogy is történhetik ilyesmi velem? Hazudnék, ha azt mondanám, hogy meg nem nézem az itteni nőket. Már miért ne nézném meg őket? Ennyit még a hűség szent esküje is megenged, leírom tehát pár szóval az e téren részint saját tapasztalataim, részint nőtlen bajtársaim kalandjai alapján szerzett ismereteimet. Az itteni úrinőcskék: leányok és fiatal asszonyok mind európai viseletűek, és ami a fő, európai viselkedésűek, mert ezeknek sincs szemtengelyük megrögzítve, sőt ellenkezőleg, nagyon kilengő az, és ügyesen kacsintanak jobbra-balra; annyira érdeklődnek az idegen foglyok iránt, hogy az utcán utánunk is fordulnak. A legtöbb elég csinos, legalább a mi éhes szemeink csinosaknak látják őket. Kár, hogy utálatos nyelvüket nem értjük, különben el lehetne velük szórakozni. (Ne rám, nőtlen kollégáimra tessék gondolni!) A lengyelek gyorsan kötnek ismeretségeket, ami azonnal a fülébe jut az orosz kapitánynak, ki kihirdeti, hogy kerüljük a nők barátságát, s ne tegyünk rájuk megjegyzéseket az utcán. (Hisz úgy sem értik!) Ez a szigorú tilalom nem csak a foglyokat, hanem az itteni szép hölgyközönséget is mélyen elkeseríthette, mert hisz a legtöbb fiatal asszonynak háborúban van a férje, nagy itt is a férfihiány, mint Budapesten és másutt. No talán Pesten még nem olyan veszélyes ez a hiány!
A petropavlovszki színház, ahol a hadifogoly tiszteket elszállásolták
(Forrás: humus.livejournal.com)
Este 6-ra már zárkánkban kell lennünk. Mit csináljunk a füstös szobában? Semmit. Kimegyünk az udvarra, ott sétálgatunk fel-alá, sóvár tekinteteket vetünk szép hazánk felé. Majd átmegyünk a kadettok lakásába, ahol az épület előtt levő kertben ácsorogva bámuljuk a kerítésen kívül álló nők és férfiak kíváncsi tömegét. (Tessék nézni, a nők helyünkbe jönnek!) A távolból, talán az Isim partjáról egy-egy puskadurranás, a vadászok lövései hallatszanak hozzánk, s pár pillanatra eszünkbe juttatják a véres harcteret és rettenetes borzalmait. 28-án hajnalban, mikor utolsó strófáinkat akarjuk ledurmolni, új fogolycsapat érkezik. Vannak közöttük magyarok is, de a legtöbb kadett és medikus önkéntes. Ez utóbbiakat is sikerült a tisztek sorába csempészni. A legérdekesebb közöttük egy ausztriai vörös kis káplán, mint regimentspater szerepel a foglyok között. Az oroszok az Isten szolgájával sem tettek kivételt, irgalmatlanul fogságba hurcolták őt is. Ma kihirdetik, hogy százan elmegyünk innen, itt csak az oroszok rokonai, a szlávok maradnak. Azt azonban nem mondják, vagy talán csak én nem szerzek róla tudomást, hogy hova megyünk; annyit azonban széltében-hosszában beszélnek, hogy valami nyolc napi kocsitúra előtt állunk.
A szolgáknak csak egy része jöhet velünk, mert ezután csak négy-hat tisztnek lesz egy szolgája. Imre szeretne velem jönni, de én nem interveniálok senkinél, hogy óhaja teljesüljön. Vannak magasabb rangú urak, akik nagyon ragaszkodnak szolgáikhoz, csinálják a választást, amint akarják. Ehm kapitány úr eszközli a választást, mely szerint Imre is azok közé tartozik, akik kiselejteztettek. Kifizetem őt, megköszönöm a nagy tüzekben irántam tanúsított hűségét, s szomorúan, minden jót kívánva búcsúzik el tőlem a betyár. Közös új szolgánkat, ki többszörös családapa és a tápiószelei gazdaságban kulcsár, Bekének hívják. Csendes, illemtudó jó fiú.
A hadapródoknak szállást nyújtó egykori leányiskola Petropavlovszkban (korabeli képeslap)
(Forrás: humus.livejournal.com)
A rólam való híradásnak még egy módját próbálom, a sürgönyzést, de mivel a sürgöny nagyon drága, Tomásszal ketten adunk fel egy táviratot a Jelzálog Hitelbank címére a következő tartalommal: – Kriegsgefangene angehörigen verständigen Tomasz, Kauzionsbank László. – Gondoljuk, hogy az okos bankfiúk majd csak megértik a lakonikus rövidségű sürgönyt. Sőt, hogy még nyugodtabb legyek, egy hosszabb levelet is írok Dudusnak. A levélben mindenekelőtt ismétlem előbbi leveleim tartalmát, s aztán meglehetőst bőven leírom helyzetemet jelezvén, hogy pénzre nincs szükségem, s hogy kocsikon tovább utazunk. Mosolyognom kell a gondolatra, ha Dudus minden levelemet kézhez kap. Mit fog ő gondolni, ha egymásután jönnek a levelek, s valamennyiben az áll, hogy fogoly és egészséges vagyok. Nem fog-e arra gondolni, hogy talán a háborúban zavarok állottak be ott fenn, ahol az agy székel?
Az orosz kapitány felveszi nationalenkat. Ez talán már a negyedik gyónás. Most még legközelebbi hozzátartozóink pontos címét is be kell mondanunk, mert állítólag a Vöröskereszt útján értesítik mieinket elfogatásunkról. Az orosz kapitány nagyon csodálkozik, hogy nálunk a feleséget egyszerűen a férjnek -né képzővel kibővített nevével nevezik. Ez Oroszországban nincs. No – gondolom –, legalább Dudus a Vöröskereszttől is megkapja a hírt, melyet talán akkorra már a verebek is csiripelni fognak. A nationalé bemondásánál több zsidó római katolikusnak vallja magát állítólag azért, mert félnek az oroszok zsidógyűlöletének valamely formában esetleg megnyilatkozó dühétől. Hogy az útra minden szükségessel elláthassuk magunkat, kikapjuk fizetésünket egy hónapra előre, kap tehát mindenki 45 rubelt. Öt rubelt már kaptunk előlegül, amely most az egy hónapra járó 50 rubelból levonásra került. Rögtön szaladunk széjjel a városban, hogy meg ne melegedjék nálunk a pénz, s mindenki beszerzi azt, amire szüksége van. Én a következőket vásárolom: téli sapkát, meleg kesztyűt, sárcipőt, meleg alsó ruhákat, borotvát és hozzátartozóit, útitáskát és más kisebb dolgokat. Nem feledkezem meg a gyomromról sem, s ellátom magam az útra minden jóval. Pénzem nagy részétől sikerült megszabadulnom. de szerzek újabbat, s pedig a következő üzlettel: eladom tiszti kabátomat, mely még teljesen új, s melyet már napok óta Ehm is koptat. 80 koronát a ruhadarabért, de a nagylelkű gáláns vevő, Ehm úr 100 koronát ad érte. Szívesen veszem a többletet. Bevásárlás közben láttam még pár feljegyzésre méltó apróságot. A város egyes utcáin kirgizek láthatók nevetségesen egyszerű és furcsa ruhákban, hatalmas nagy tevékkel, milyeneket még a pesti állatkert sem tud felmutatni. Érdeklődéssel nézzük a szokatlan állatot, mint a kirgiz házi állatját.
A petropavlovszki Vozneszenszkij út korabeli képeslapon
(Forrás: mypiter.kz)
Különösnek látszik, hogy sok itt a civil lovas, lépten-nyomon találkozunk velük. Talán itt minden ember lovon jár? Vagy nagyon sok a ló, vagy nagyon lusták az emberek. Talán idővel ennek is meg fogom tudni az okát. A templomtéren egy csomó kozák áll gyalogosan, előttük egy őrmester magyaráz erősen karddal hadonászva, majd kezdődik a gyakorlatozás. Egy fenyőfából készült állványt hoznak elő, mely hasonló az álló ruhafogas alsó részéhez; ebbe ujjnyi vastagságú, hosszú fűzfaágat dugnak, s egyenként nekiszaladva, futás közben mindegyik levág belőle élesre fent kardjával egy darabot. Akinek a vágás nem sikerül, azt a többi röhögéssel szégyeníti meg. Így készülnek a kozákok háborúra, a magyarok lekaszálására. Hogy a harcban nem fognak ilyen nyugodtan nevetgélve vagdalózni, azt biztosan állíthatom. Utolsó este kapitányaink kissé kicsavarják a villanykörtét, hogy a lámpa erős fényét mérsékeljék. Jó fél óra múlva, mikor már majdnem mindenki alszik, egy durranás kíséretében kiég a biztosíték nagy vörös lángok közt. Mindenki felijed, s tűzkatasztrófától tartva egyesek már a folyosón vannak, kezükben a legszükségesebb ruhadarabokkal. Forszter mérnök úr, mint illetékes tényező kijelenti, hogy nem kell félni, azonnal vége lesz a csúnya heccnek. Tényleg, a félelmetes lángok kialszanak, sötét, majd nyugodtság lesz. Az utolsó éjszakán szorosan vagyunk fekvőhelyeinken, mert a reggel érkezett jövevényeknek is helyet kell adnunk. Az orosz cári ész úgy oldotta meg az elszállásolás nehéz problémáját, hogy hárman aludjunk két ágyban. Ha tetszik, ha nem tetszik, a rendeletnek már bajtársi szeretetből is engednünk kell, mert különben nem alhatunk. Szerencsétlenségemre egy kövér, hájas népfölkelő bácsit kapunk harmadik alvótársnak, akit Lendvaival középre helyezünk. A kövér urat Németh Pistának hívják. Megvallom, nem aludtam semmit, szűk volt a hely nagyon, talán széken ülve kellemesebben töltöttem volna el az éjszakát. Most hallom az újságot, hogy 10-ik Pius pápa meghalt, már választott is helyette másikat a konklávé. Beszélik, hogy a román király is a halálba menekült a háború elől. Reggel az első dolgunk, hogy elkészülünk a hosszúnak jelzett kocsikázásra. Még egyet-mást bevásárolunk, aztán elcsomagolunk mindent, s várjuk a kocsikat. Végre 9 óra felé előrobognak a város minden részéből az egylovas kis teherkocsik, s hangzik mindenfelé a parancs: tessék felszállni. Mindenki igyekszik ki az épületből hátzsákokkal, kofferokkal, csomagokkal megrakodva, s meghökkenve bámuljuk az egyszerű stráfkocsikat. Nem ilyenekről, legalább is tyelegákról ábrándoztunk.
Petropavlovszk látképe korabeli képeslapon
(Forrás: humus.livejournal.com)
Következő rész: „Fogas kérdés az elhelyezkedés…”
Összes rész: László József emlékirata az akmolinszki hadifogságból
