Szepesházy Bertalan tüzér főhadnagyra emlékezve
Szepesházy Imre olvasónk felvidéki katonacsalád leszármazottja. Szerkesztőségünk részére küldött írásában néhány korabeli fotó és a nagymamája naplójából vett részlet segítségével a nagyapja, felsővízközi Szepesházy Bertalan tüzér főhadnagy Nagy Háborúban való részvételére emlékezik.
Nagyapám, felsővízközi Szepesházy Bertalan régi szepesi, cipszer katonacsalád leszármazottja, amely a német után megkapja a magyar nemesi címet is. Az idő teltével a család egyik ága Sáros vármegyébe költözik, Bártfa, Eperjes, Felsővízköz, majd Budapest, végül ismét Eperjes lesz a lakhelye. Szepesházy Bertalan nagyapja, Szepesházy Nándor (1816. június, 5.–1880. július 31.) az 1848–49-es szabadságharcban huszár ezredes, 1849-ben Haynau golyó általi halálra ítéli Aradon, amit az utolsó éjszakán kegyelemként 10 év várfogsága enyhít. Kufsteinben raboskodik.
Apja felsővízközi I. Szepesházy Imre (1857. január 16. –1932. május 4.) jogot végez Iglón, majd leszolgálja az önkéntes egy évet. Ítélőtáblai tag, tanácselnök, majd bíró a vízközi járásban. 1910-ben Felsővízköz település tűzvész utáni helyreállításáért megkapja a „felsővízközi” előnevet. A Tisza István által vezetett Munkapárt sárosi csoportjának vezetőségi tagjaként képviselővé választják. A Nagy Háború alatt, mint Sáros vármegye újjáépítési biztosa tevékenykedik, ezért megkapja a Hadikereszt polgári érdemekért kitüntetést.
Felsővízközi Szepesházy Bertalan (1890. február, 23.– 1945. január 29.) is jogi pályára lép, szintén leszolgálja az önkéntes egy évet a kassai 18-as tüzéreknél. Életébe beleszól a Nagy Háború, mint tartalékos tüzér hadnagy vonul be az eperjesi 3-as honvéd tüzérezredhez. Háborús kitüntetései: mindkét Signum Laudis, kardokkal, hadiszalagon, kis ezüst vitézségi érem hadiszalagon, Sebesülési érem 1-szeres szalagon, Károly csapatkereszt, és az aranysarkantyús jel.
Itt egy kis időre átadom a szót felesége, nagymamám, deménfalvi Meliorisz Märy naplójának, hogyan látta ő a háború kezdeti időszakát civil szemmel. (Részletek a naplóból időbeli sorrendben.)
„Kitört a háború… ezt így most két év múlva könnyű leírni, de akkor mintha megállt volna a világ forgása azokban a napokon, oly rettenetes volt az a gondolat »háború«. Érdekkel olvasta az ember a múlt nagy harcait, lelkesedtünk a győzelmeken és elképzelni mégsem tudtuk, pedig semmi sem olyan borzasztó, mint az ösmeretlentől való félelem. Már a nagy mozgósítás előtt a részleges mozgósítás is borzalmas volt, pedig mi volt ez még akkor, de ez [egy] hét múlva! Sosem fogom elfelejteni július 31-et! Akkor hallottuk meg, de az emberek nagy része még nem tudta biztosan, csak másnap. Megfagyott a vér az emberben, ha elgondolta azt, ami következni fog! Másnap augusztus 1. mikor felébredve kitekintettem az ablakon, az országúton, amit láttam, elképzelhetetlen. Pillanatnyi szünet nélkül vitték a falukból a lovakat folyamatosan. Emberek énekelve, lovak nyerítve közbe egy-egy szekér, legényekkel és síró asszonyokkal, újra lovak, újra emberek, aztán pillanatnyi szünet, hogy lássam, mi történik a túloldalon. Egy-egy asszony, gyermek búcsúzik férjétől-apjától, hangosan sírva. Azután kezdődik a rumli elölről. Ez így tart egésznap, azzal a különbséggel, hogy délután már az ágyúk, a katonaság kezd folytonosan menni, járőrök, csendőrség. A vám előtt, a házunkkal szemben két szekeret fordítanak keresztbe, s katonaság állja el az utat, hogy senki se mehessen keresztül anélkül, hogy megvizsgálnák. A szénásszekerekbe beleszúrják a bajonettet, kardot – közben a városban kigyulladt egy ház, újabb izgalom. Az emberek, lovak csak mennek lármával. Az a lónyerítés, éneklés, menetelés, valami oly idegölő lármává olvadt össze, hogy az valami leírhatatlan. És ez három napon át tart éjjel nappal. …
A mozgósítás harmadik napján Roskoványi Elly jött ki hozzánk rémes hangulatban, Mariska néniék és Mycy, Szent-Iványi Ferit kísérték Kassára, berukkolt Ő is. Istenem, három hónapja volt az esküvőjük! Lementünk a malomárok partjára, s néztük, hogy húzzák ki a 3. honvédtüzérek – még többnyire civilben – az ágyú trénszekereket a szemben lévő hosszú barakkból. Egyszer csak egy tiszt elkezd nagyon integetni és futva jön felénk, megáll a túlsó parton – Szepesházy Bendzsó!! Azt a jóleső érzést sosem feledhetem el, amikor megösmertük, valaki a régi világból. Persze frakk vagy szmoking helyett uniformis – nem lehet elfeledni egy percre, sem hogy háború van. De azért mégis, ez volt az első kis sugár ezekben a rémes napokban, s addig nevetett viccelt a Bendzsó, amíg végre mi is felvidultunk egy kissé, odajött Galba is, egy honv. tüzér hadnagy – azóta főhadnagy – s igyekeztek minket felvidítani, ami némileg sikerült is nekik. Ebéd után próbáltam zongorázni, az még nem ment. Délután sokan jöttek – szegény Okolicsányi is megérkezett Pestről. Galba, Kőszeghy, Bendzsó, Baánék – s addig bolondozott Bendzsó és Galba, míg egészen jó hangulat lett, s kezdtünk mi is lelkesedni, s kevesebb félelemmel nézni a jövő elé…
Jöttek azután a búcsúzások, igazán mind az ösmerősök kijöttek hozzánk elbúcsúzni… Nem múlt el nap hogy valaki el ne ment volna a háborúba – ahová azzal a gondolattal ment mindegyik, hogy talán soha vissza nem tér. S néhányan, sokan nem is jöttek már! Mayerhoffer elesett Galíciában, Tomasovnál, Grinaus Géza hadnagy, Perczell Berci Szerbiában és még hányan! Augusztus 12-én volt a 18-as közös tüzérek esküje a katonai gyakorlótéren. kocsin mentünk ki gyönyörű napos délelőtt illetve reggel, az ágyúk mind sorba állítva, felvirágozva, zászlózva, a lovak, emberek felszalagozva, és mindenütt rengeteg virág… A középen, kis asztalkán misézett a tábori lelkész. Egy pár lelkesítő beszéd után következett a tulajdonképpeni eskü. A tisztek, körbeállva, kivont karddal mondták az esküformulát, utána következett a legénység esküje – gyönyörű, megható jelenet – leírni lehetetlen, csak átérezni lehet. Rengeteg ismerősünk volt a katonák között, aktív, tartalékos tisztek, önkéntesek – ezektől mind búcsúzni kellett. Mi is vittünk virágot és szétosztottuk az ösmerős fiúk között – úgy fel voltak mind díszítve, az eperjesi kertek mind le lettek tarolva, de hát mit oda nem adtunk volna nekik, akik elmennek értünk harcolni, és esetleg meghalni! Délután néhány tiszt átjött vizitelni, és hoztak az ágyúkról egy csokor virágot, nemzeti szalaggal átkötve, ma is megvan még a virág és a szalag is. És másnap indultak neki a nagy veszedelemnek, halálnak!
A háború első hónapjaiban velünk szemben, a malomárok túloldalán tanyáztak a 3. honvéd tüzérek, barakkokban, sátrakban, bizony még az »önkéntes urak« is. Balogh kapitány mindjárt tisztelgett is nálunk, Galba volt a főhadnagy, Bendzsó a hadnagy s egy pár önkéntes ismerősünk is: Maléter Jenő, Lukács Bandi, Ruttkay stb. Ők azután igen gyakran átjöttek. Különösen Galba és Bendzsó. Már korán reggel fütyülték a parton: »Vihar a levelet ide-oda fújja…« Már tudtam, ez Bendzsó, s ha nem volt más dolgom, lementem a partra, vagy az ablakból diskuráltam velük. Párszor az önkéntesek összeálltak és hegedültek, énekeltek a túloldalon remek nótákat, magyarokat, élvezet volt hallgatni, különösen esténként… Oly meseszép volt, amint az a csomó ember dalolta azokat a réges-régi kurucnótákat. Egyik délután is őket hallgattam, amikor egy hang szólt a túloldalon: Önkéntes urak sorakozó! Vége lett az éneknek, és mentek az önkéntesek sorakozni. Én meg nézhettem, amint dresszírozzák őket. különben rém érdekes volt így közelről látni az egész katonai életet. Száz és száz ló volt kint, ezeket vizitálták, jegyezték, azután amint a legénységet tanították, esténként parancskiosztás. Épp láttuk az étkezést is, mert a parton ülve étkezett a legénység. Tábori konyhán vagy nyitott tűz mellett főzték az ebédet, volt egy kövér szakács, az mindig átkiáltotta a napi menüt. Bendzsó egyszer profuntot dobott át és én Meliorisz Kácsival ezen a parton, Bendzsó meg a túloldalin ültünk és ettük jóízűen a katonakenyeret. De lassan elmúltak ezek a békés napok. Másfél hónap után megjött a parancs az eskü letételétre. Vittem a tiszteknek egy csomó szép asztert, felvirágoztam őket is, mi adtuk az ágyúkra is az összes virágot, és mi voltunk az egyetlen publikum is. De csak másfél hét múlva jött meg a menetparancs, addig nap, nap után átjöttek elbúcsúzni. S végül mégis megjött, reggel átlovagolt Galba jelenteni és búcsúzni. Bendzsó már korán hajnalban elment kvártélyt csinálni, őt már nem láthattam.
Indulás előtt. A felvirágozott ágyú a gyakorlótéren, háttérben a nagymamámék háza, nagyapám az ágyú kereke mellett áll, virággal a sapkáján
Szomorú októberi nap. Hideg szél fújja a faleveleket, amint a Malomárok partján állva nézzük, a pótüteg indulását. Fel-felragyog percekre a napsugár is áttörve a felhőkön, de újra elbújik. Sorba állnak az ágyúk, procnik, konyhák, felvirágozva a lovak, katonák – csupa szalag, virág mindegyik, helyükön várják a tiszteket. Lassan összegyűlnek ők is. Kezdődik az utolsó ceremónia otthon, Balogh kapitány, mint az otthonmaradó káder parancsnoka búcsúzik tisztektől, legénységtől. Megható szavakat mond, végső, utolsó Istenhozzádot nekik – aztán megadja a jelt: »Imához!« Az összes sapkák lekerülnek a fejekről, a tisztek kivonják a kardot – a trombiták szólnak, a szemekbe könny és meghatottság ragyog, és a hangos trombitaharsogás mellett fohászkodunk a jó Istenhez – tartsa meg és hozza vissza őket, mindnyájukat… Aztán csend lesz – a kardokat magasra emelve éljeneznek, szívvel lélekkel, a sapkák lengenek, a tisztek még utolszor kezet szorítanak. Galba főhadnagy, gyönyörűen felvirágozott lován, virágos sapkával kivont karddal körül lovagolja a csapatot a trombiták hangja közben – aztán: Indulás! Utolszor integetünk feléjük, míg csak el nem tűnik a menet a fák között, s mi lassan elmegyünk. Édes Istenem, hányan fognak ezek közül hazatérni? És hányam maradnak ott a messzi csatatéren?” Itt visszaveszem a szót a naplótól és az általunk ismert, vagy felkutatott, sajnos erősen hiányos adatok alapján összeállított rész következik. Nagyapám, mint az a fenti részletből kiderül, az üteg előtt indult el Homonnára „kvártélyt foglalni”.
Homonnán ekkor már ott volt Kassáról Zagróczky Dezső, tüzérszázados, mint ezredparancsnok. Hozzá kerültek a 3., 4., 7. tábori ágyúsezred pótütegei Eperjes, Nyitra, Veszprém tüzérlaktanyáiból, és belőlük alakult meg a legendás Zagróczky ágyúsosztály, amelynek harctéri tetteiről Solth Imre Egy tüzér tiszt naplója című kötetéből értesülhetünk. Az osztály 1914–1916 között létezett, amíg Zagróczkyt fel nem rendelték Pestre a Hadügyminisztériumba. Működési területük Galícia, Bukovina, és a román határ területei voltak. Sajnos nagyapám nem írt naplót, így csak a fényképek és a hadilevéltárak iratanyagát, már amit sikerült összegyűjteni, ismerjük. Amit biztosan tudunk, az Szentváry-Lukács tanár úr kiváló munkája nyomán a Magyar fegyveres erők elektronikus oldalon. És most következzen néhány kép nagyapámról a háborúban:
Nagyapám, Galba és Zagróczky Dezső, a két szélen állóról sajnos nem tudjuk, kik lehetnek
Nagyapám, szívbéli barátja, dr. Fábry István front sírjánál, és a hazahozott hamvak újratemetéséről szóló értesítő az Eperjesi Lapokból
A kép 1916 végén, illetve azt követően készült, mert a nagyapám itt már a „babmérőn” viseli a Zagróczky jelvényt. Ezt a jelvényt az osztály tisztjei készíttették búcsúajándékként, amikor híre jött, hogy parancsnokukat felrendelik Budapestre. Az osztály katonái, amíg éltek, hordták
Zagróczky emléktábla a Budavár Helyőrségi templom tornyának oldalkápolnájában. Sajnos ma már nem létezik
Ipolydamásd, 2018.06.09. Kozma Imre atya felszenteli az aranysarkantyús vitézek emléktábláját, amelyen a nagyapám neve is olvasható
