László József emlékirata az akmolinszki hadifogságból – 4.
Hadifoglyunk és társai tovább haladnak kelet felé; az átszelt vidéknél már csak a koszt egyhangúbb. Így örömteli változatosság, amikor Asztapovo kis falujában lehetőségük nyílik egy kis kultúrtörténeti kitérőre: megtekintik a pályaudvar közelében azt a szobát, ahol Lev Tolsztoj 1910. november 20-án elhunyt. Az áhítattól kis időre azt is elfelejtik, hogy nem utazókként, hanem hadifoglyokként járnak itt…
A hadifoglyok útja Szmolenszktől Asztapovóig
(Forrás: Andrees Handatlas, 1890.)
Szept. 14.
Ma nincs elemében vonatunk. Lassan csoszog előre, s minden kis állomáson sokáig időzik. A ma megtett vonalon nincs feljegyzésre méltó nagyobb állomás, de a legkisebben is lehet teázni. Ez is egy sajátságos orosz valami. Minden állomáson megtalálható az állomás épülete mellett egy kis füstölgő kéményű házikó. Itt kőből van építve csinos formában, amott fából kevesebb csinnel, de rendeltetése és tartalma mindegyiknek egy és ugyanaz: forró víz, amely a kis házikók falaiból kiálló csöveken át folyik az utazó közönség edényeibe. A víz igénybevétele teljesen díjmentes; a kis házikók építési költsége és a víz felforralásával járó kiadások az orosz vasutak rezsijéhez tartoznak. A meleg vizet teához használják, s azt kipiatoknak nevezik. Hamar hozzászokunk a görögösen hangzó szóhoz.
Az orosznak a tea soha el nem engedhető meleg tápláléka, ha ugyan tápláléknak nevezhetem. Az utazó orosz el nem képzelhető teáskanna nélkül, mindig magával cipeli, mintha hozzá lenne nőve. Ha batyuja nincs is, a teáskanna biztosan kezében lóg. Már most ha megáll pár percre a vonat, mindenütt kap forró vizet, csak teát kell bele vetnie, s kész a meleg lötty. A teát vagy kivonat, vagy összenyomott pogácsa alakjában, vagy természetes mivoltában viszik magukkal az utasok. Cukrot, rumot vagy citromot nem használnak a teához. Társaim is beszerezték már teáskannájukat, az úgynevezett „csajnikot”, s a nap minden szakában teáznak, de cukorral készítik, s teával eszik a szalonnát, kalbászt, sajtot, süteményt, szóval mindent. Miután rum nélkül nem ízlik a tea (oroszul a tea „csáj”), én nem csájolok.
Iparkodom, hogy reggelenként friss tejhez jussak, ami csak nagy ritkán sikerül, mert az oroszok úgy látszik, magát a tejet nem isszák, hanem csak kávéval. De milyen kávét isznak?! Egy pohár gyenge fekete kávéba két evőkanálnyi tejet öntenek. Ez az ő tejes kávéjuk. Hát csak igyák! Tisztán tejet nem is adnak, mégis, hogy tejhez juthassak, egy őrizetlen pillanatban magamhoz ragadom a restauráció összes tejállományát magában foglaló kis köcsögöt, s öntök magamnak egy pohárral. Fizetésnél nem akarják elhinni, hogy tejet ittam; érthetetlen a dolog, mert senki nem adott ki tiszta tejet. Egyik kiszolgáló néz bambán a másikra, majd valamennyinek tekintete a korpus delictumra , a tejtől még most is fehérlő poharamra esik. Most már hisznek szavaimnak, s az egyik azonnal biztonságba helyezi a köcsögöt.
Az itteni kenyér háromféle. Az egyik hosszúkás fehér cipó: nagyon ízletes s mindenütt frissen, sokszor még melegen kapható; helyenként mintha tejjel volna készítve, édeskés íze van, kávéhoz, tejhez is kitűnő, de sokszor magában is élvezem, mint kalácsot. A másik kenyér kerek, sokkal nagyobb mint a cipó, de fehérségben nem versenyezhet vele, annál kevésbé íz tekintetében; úgy néz ki, mintha kerek sütőben (tepsiben) sütnék; bennem azt a gyanút kelti, hogy timsóval van felfújtatva. A harmadik fajta kenyér földfekete. Milyen alakban sütik, nem tudom, csak fölszelve látom; a fehér kenyér mellett ugyanazon tányéron mindenütt van fekete is. Íze savanyú. A vizes és tejes zsemlyék és kiflik, valamint az ezekhez hasonló sütemények erre nem láthatók és nem kaphatók.
Bárhol ebédelünk, a gyönyörűen megterített asztalon mindenütt káposzta-leves fogad minket. Azt hiszem, már leírtam ezt a savankás kotyvalékot cipőtalp-keménységű marhahúsával. Vannak állomások, ahol feltálaláskor egy kanál tejfelt is vetnek bele. Így talán még a legjobb. Leves után jön az úgynevezett kotlet, amely az egyik helyen pl. fasírozott hús valami ismeretlen csudamártással, a másik helyen pedig sült hús makarónival, de egyik sem ízletes. Ezzel aztán vége a menünek; főzeléket vagy főtt tésztát aranyért sem lehet kapni; legfeljebb pár cukrászsüteményt ehetik az, akinek pénze van, mert ez bizony kissé drága. Egy darab sütemény általában 10 kopek, helyenként 15 kopek. Házilag készült sült tésztát itt úgy látszik nem ismernek, pedig csinálhatnának, mert annyi a lisztjük, hogy belefulladhatnak. Mást sem terem Oroszország, mint búzát.
Szept. 15.
Reggel Bjelov-on ébredünk fel. Gyönyörű szép reggel van. Elvégzem a reggeli fürdőzést: szolgám kipiatokot hoz csajkájában, s a vonat napos oldalán a vagonok mellett nagyszerű mosakodást rögtönzök. A vasutazás tartama alatt naponként így hódolok a tisztaság istennőjének.
Beljov, ismeretlen évben készült felvétel
(Forrás: EtoRetro.ru)
Az idő egész nap szép, mindig az ablaknál vagyok, nézem az egyhangú vidéket, az állomásoknál bámuló muszkákat. A munkásosztály férfiai mint színes papagájok tarkállanak mindenütt vörös, zöld, kék, sárga és a rózsaszínű blúzszerű ingeikben, amelyeket fekete bőr, vagy színes vászonöv szorít derekukhoz; az ing alsó része azonban a nadrágon kívül szabadon lóg, mint a paraszt lányoknál a rékli. A nadrág erre is sötét színű, a lábbeli gyékény-papucs vagy csizma. Fejükön minden forma nélküli, nyári és téli sapkát hordanak. A nők viselete hasonló a mi szegény néposztályunk egyszerű, sötét és színes rongyokból álló ruházatához.
Az állomásokon bámuló tömeg, nemcsak az alsó néposztály, gyakran a jobban öltözött publikum is, hogy tarka papagáj voltát még jobban igazolja, szárított napraforgó-magot percegtet, ropogtat. Kicsinynek-nagynak, férfinak-nőnek mint valami felhúzott gépezet jár a szája, amelybe mint egy malom garatába ügyesen, oda sem figyelve, sokszor egész távolról, minden célzás nélkül behajítják a kis magot. Alig mozdulnak egyet-kettőt az állkapcsok, egyet roppan a magvacska, s máris feltörik a fogak a száraz magvat, melynek élvezhető olajos része a nyelven bensőbb tájakra vándorol, míg a héjat mint használhatatlant, nyelvük végével kilökik, sokszor egymás szeme közé. Ez náluk nem sértő dolog, mert ha hárman-négyen összeállnak trécselni, a héjat nem köpik félre, – hisz akkor minden pillanatban jobbra-balra kellene fejüket dobálni, – hanem előre köpik, nem törődve azzal, hogy a másik arcába hullanak a nyálas maghéjak.
A napraforgó-mag élvezésének láttam olyan módját is, amelynél a héjat nem köpik ki, hanem csak kitolják a szájból az alsó ajakra, ahonnan az vagy lepotyog, vagy nedves lévén, ott megragad. Mikor már nagyobb tömeg csüng az ajkon, akkor az illető jobb keze tenyerébe kanyarítja őket, s a kéz erős megrázásával leszórja a földre. Sok helyen az állomás peronja úgy fehérlik az elszórt és kiköpködött sok maghéjtól, mintha hó lepte volna be. Különösen feltűnő ez ott, ahol tökmagot is fogyaszt a közönség. Az oroszok a napraforgó magvát „pocolku”-nak nevezik.
Ilyen és hasonló kicsiségek mulattatnak ugyan, de régi jó kedélyemet nem tudom visszanyerni. Csak nem maradt a deckungban? Vagy talán a fogság szégyenteljes volta okozza állandó lehangoltságomat? Rossz kedvemet növeli fogfájásom is. Ez az első nyavalyám, mióta békés kis otthonomat elhagytam. Ettől mindig tartottam, s nagy szerencse, hogy nem a rajvonalban vett elő, ahol amúgy is eleget szenvedtem. Szerencsémre rövidebb lefolyású, mert jobb felem erősen megdagad, s divatból kiment tájképpel utazom napokon keresztül, mígnem észrevétlenül leapad a daganat, s nincs semmi, ami fájó fogamra emlékeztetne.
Gorbacsevo-n keresztül Asztapovó állomásra érünk.
Az asztapovói vasútállomás korabeli képeslapon
(Forrás: Wikimedia Commons)
Szept. 16.-
án délelőtt tíz óra felé. Étkezés alatt híre fut közöttünk, hogy gróf Tolsztoj, a nagy orosz író utolsó utazása alatt annyira rosszul lett, hogy kísérője kénytelen volt az utazást félbeszakítani, s őt a faluban elhelyezni, ahol aztán jobblétre is szenderült. Gyorsan kanalazzuk az oroszok nemzeti eledelét, a savankás káposzta-levest, hogy időnk legyen a nagy ember halotti szobájának megtekintésére.
Az állomás hátulsó ajtaján kilépve, csinos faházak alkotta utcába jutunk, melynek jobb oldali szélső háza, alig harminc lépésre az állomástól foglalja magában a keresett szobácskát. Az állomás épületével párhuzamosan fekvő ház hosszú, alacsony, szürke faépítmény vörösre festett bádogtetővel; a házat az állomás felől keskeny kert övezi, melyben sárguló levelű fák sorakoznak egymás mellé. Befordulva az udvarra látjuk, hogy két bejárója is van a háznak, s mivel nincs senki, aki kalauzolna bennünket, mindjárt az első kiugró feljárón bemegyünk a házba, s amint a küszöböt átlépjük, látjuk, hogy jó helyen járunk. Az előszobának eredetileg fehérre meszelt falait a nagyszámú látogatók és utazók különféle írású, sűrű kézjegyeikkel és emléksoraikkal egészen a mennyezetig szürkére festették. Az előszobából üveges ajtó vezet Tolsztoj szobájába, de az ajtó le van lakatolva, bemenni nem, csak benézni lehet a hírnevessé lett, egyszerű kis szobába.
A ház Asztapovóban, amelyben Tolsztoj elhunyt
(Forrás: www.metod-kopilka.ru)
Bizonyos megilletődéssel és tisztelettel lépünk az üvegajtó elé, s erősen odanyomjuk homlokunkat a hideg üvegtáblákra, hogy minél többet láthassunk a szoba ereklyéiből. Az egymásba épített, kettős ablak előtt álló fák lombjai s a függöny sűrű csipkéi csak gyéren szűrik be a napfényt a középnagyságú szobába, melynek falait arany alapú, kék virágos tapéta fedi. Az ablaktól balra a fal mentén egy egyszerű vaságy látható, bevetett párnáin kék művirág-koszorú pihen. Azt beszélik, hogy nem ebben az ágyban lehelte ki nagy lelkét a világhírű író; ezt birtokáról, Nasznaja-Pojánáról hozták, míg az eredetit, melyben utolsót dobbant a nagy ember nemes szíve, Moszkvába vitték az orosz nemzeti múzeum számára; a több tárgy azonban eredeti.
Az ágy feje mellől három részből álló spanyolfal emelkedik ki. Ez védte a nagy betegnek világosságot nem tűrő szemeit a szobába özönlő napfény ellen. Az ágy előtt esztergált lábakon egy kis fényezett, kerek asztalka áll, rajta vannak az orvosság beadásához, a mesterséges belégzés végezéséhez szükséges eszközök. Tőle jobbra az ablak előtt faragott vastag lábú, nagyobb ovális asztal van; ezen sorakoznak az orvosságos üvegek. Még jobbra a sarokban fekete viaszos vászonnal leterített, négyszögletes asztalon két rézkeretű üvegbura alatt sürgönylapokból rakott papíroszlopok ötlenek szemünkbe.
Jobbra az ajtó mellett egy ülőlap nélküli, hajlított fából készült szék vonja magára figyelmünket; olyan ez, mint a pusztulásnak indult nádszék, melynek fonatára már csak az ülőke köralakú keretének lyukai emlékeztetnek. Mellette beljebb egy kanapénak huzat nélküli váza simul a falhoz, félig kihúzza magát kíváncsi szemeink látóköréből, s csak egy részét láthatjuk, de ihletett képzeletünk könnyen meghosszabbítja, kiegészíti a látottakat egy egésszé.
Tolsztoj halálának színhelye napjainkban
(Forrás: budylai.livejournal.com)
A falakon képek is díszlenek, éspedig az ágy felett Tolsztoj arcképe fekete keretben, a négyszögletes asztal felett pedig, jobbra az ablaktól, a ravatalról készült kép. Az ablakon sűrű fehér csipkefüggöny töri meg a fényt, melyen keresztül látható, hogy az ablak előtti fák sárguló lombjairól sűrűen hordja a szél a megsárgult leveleket, az enyészet röpke hírnökeit. Benn a félhomályban úszó szoba néma falai között halotti csend honol. Meghatottan s részvéttel hordjuk körül tekintetünket a gyászos szoba ereklyéin, miközben a borongós esős ősznek szele oda-oda csapja a fák kopaszodó ágait az ablak üvegtábláihoz.
Mintha a szobát betöltő misztikus homály és néma csend leplei alatt pihenne most is az örök emlékű, halhatatlan hírnevű nagy halott, aki életének utolsó szakában kikelt az orosz zsarnoki kormány minden nemeset és szépet elnyomó intézkedései ellen, majd egészen a Biblia hatása alá került, s Krisztus példájára az egyszerű puritán életben kereste, hajhászta, kergette az igazi megelégedést, a zavartalan boldogságot, melynek elérhetése végett meghasonlott grófi családjával, elhúzódott a világi örömöket hajhászó városok zajából a távoli kis csendes falvak magányába, ahol parasztruhába öltözött, szántott-vetett, s az eke szarvát tartva kezében, a mindenséget éltető nap sugarainak áldásos jótékonyságából, az ég felhőinek ide-oda szárnyalásából, a mezők dalos pacsirtáinak csicsergő énekéből, a földhöz ragadt egyszerű nép mételyzetlen szívéből akarta magának megszerezni a lelki nyugalmat, a boldogságot, melyet csak a halál hozott meg számára.
Még egy tekintetet vetünk a szegényesen elhalt gróf arcképére, a jóságos arcra, s aztán lassan, csendben, lábujjhegyen, hogy a nagy ember itt alvó szellemét ne háborgassuk a boldogság keresésében, távozunk az üvegajtótól, de mielőtt elhagynánk a szomorú helyet, felírjuk neveinket magyarul az előszoba falának még be nem írt pontjára.
Az állomásra visszatérve egy csoport színes ingű iskolás gyereket találunk vagonjaik előtt. Szőnyegdarabból készült tarisznyájukból kiveszik a képes orosz abc-t. Lapozgatunk a könyvben, nézegetjük az egyszerű képeket, persze olvasni nem tudunk belőle, amin a kis muszka nebulók jót mulatnak. Eszembe jut kislányomnak „apró emberek könyve” című képes nagy abc-je, a belőle közösen tanult versikék. Hallom Mártuskának selypítő énekes hangját, amint a naiv versikéket mondja. Elszorul szívem annak gondolatára, hogy vonzalmam és akaratom ellenére mindig csak távolodnom kell enyéimtől, s mikor jön el a boldog hazatérés ideje?
Indulunk. Vonatunk könnyen szalad a nagy síkságra fektetett sínek sima hátán, maga után hagyva az ismertetett regényes falvakat.
A vasúti alépítmény meglepően tiszta, jó karbantartott. A homokos talajban fenyőtalpfákra fektetett sínek szélesebb nyomtávúak mint nálunk, s ennek megfelelően a kocsik is szélesebbek, nagyobbak. Már hatodik napja utazunk, s örömmel tapasztaljuk, hogy itt nincs az a nagy füst és korom, ami a Máv utazóit kéményseprőkké szokta festeni. Ez annak köszönhető, hogy a mozdonyokat nem szénnel, hanem kátránnyal fűtik, amelynek elenyésző csekély füstjéből a kocsikba nem jut semmi. Minden mozdonyhoz egy nagy kátránytartó kocsi van kapcsolva, amelyből a mozdony táplálásához szükséges mennyiséget bármikor kiveheti a fűtő. Ezeket a kátránytartó kocsikat az egyes állomásokon töltik meg, ahol a pályaudvar félreeső részén gömbölyű vastartályok vannak, olyanok ezek, mint Budapesten a gáztartályok. A mozdonyok csak abban különböznek a Máv gépeitől, hogy az oroszoké piszkosabbak.
Az állomások épületei csinosak, akár kőből, akár fából vannak építve, s majdnem mind hasonló egymáshoz. A fából készült épületek ablakai fölött szebbnél szebb faragványok díszlenek. A csinos kapuk, kertajtók és kerítések is arról tesznek tanúságot, hogy az orosz ácsok értik mesterségüket. Hasonlóképpen csinosak a minden állomás egyik díszét képező, kőből épült, vártoronyhoz hasonló víztartályok.
Következő rész: „A sok mecset és faház már bizonyos keletiséget kölcsönöz…”
Összes rész: László József emlékirata az akmolinszki hadifogságból
