László József emlékirata az akmolinszki hadifogságból – 5.
Penzán, Szizranyon, majd a Volgát átlépve Szamarán keresztül folytatódik hadifoglyaink útja Oroszország belseje felé. Az állomásokat ezúttal nem hagyhatják el, de így is feltűnik nekik, hogy lassan változnak, egyre „keletiesebbek” a települések, és az első tevék is felbukkannak. Az utazás nyomasztó egyhangúságában László József gondolatban igyekszik szeretteivel ismét találkozni. És messze még az út vége…
Szept. 17.
Amint reggel kémleljük a vidéket, megállapítjuk, hogy az ég borús, az idő hűvös, esőre van kilátás. Ilyen szomorú borongós időben áll meg vonatunk Tohorka-állomáson. Meglepetve tapasztaljuk, hogy csak künn hűvös az idő, mert kupénkat kellemes mérsékletűvé fűti a padok alatt futó csőhálózat. Milyen jók az oroszok, mennyire vigyáznak egyészségünkre; csak sokáig tartson ez a gyengéd figyelem!
Erre már fekete a föld, nem olyan sárga homokos, mint eddig volt. A sárguló tarlók is mutatják, hogy ezen a vidéken a búza is jobban megterem, s mintha a falvak házainak külsején is észrevehető volna a jobb mód. Több csinos faházikó válik ki a szegényes házak közül. Érdekes, hogy a nálunk nagy elterjedtségnek örvendő kukoricával sehol sem találkozunk. Egyetlen egy helyen láttam csak néhány szálat, de mint dísznövényt egy virágágy közepén. A búzán kívül láthatni sok zabot és krumplit.
A nyírfán és a fenyőn kívül itt néhány tölgyfaerdő is felbukkan, melyek azonban már nagyon magukon viselik az ősz bélyegét: a zöld levelek már sárgásbarna színűek, már félig kihalt belőlük az élet, csak egy erősebb szélre várnak, amely lehordja őket az ágakról. A nagy fák között meghúzódó alacsony bokrok sárga és bíboros lombozattal tarkállanak a magas fák alatt. Akácfát nem látunk sehol, úgy látszik, hogy ide még nem jutott el. Velünk szembe jön naponként öt-hat, orosz katonasággal megrakott vonat. Gyalogság, tüzérség, hidászok, kozákok és szanitécek vonatai robognak el mellettünk egymás után. Viszik őket a harctérre. Énekelnek, harmonikáznak, kurjongatnak az orosz katonák, s csak ritkán tör ki belőlük a rajtunk, mint foglyok feletti örömük. Sokszor egy és ugyanazon állomáson időzünk velük. Ilyenkor kölcsönös a bámulás, s ha akad köztük németül tudó, elbeszélgetünk velük. Érdeklődnek a háború eseményei iránt, s mi a leghajmeresztőbb dolgokat meséljük nekik. Félnek nagyon a háborútól s megvallják, hogy senki sem megy szívesen harcba, s mihelyt szerét tehetik, meg fogják adni magukat minden ellenállás nélkül.
A penzai vasútállomás korabeli képeslapon
(Forrás: Wikipedia)
Késő este a messziről világító ívlámpáknak a sötét égboltra vetődő fényözöne jelzi, hogy alatta nagyobb város terül el. Nemsokára meg is érkezünk Penzába, ahol kitolnak bennünket a pályaudvar végére, s mivel társaim már mind elmentek az étterembe, egyedül indulok a sötétben a sínek és kocsik között a fényben úszó állomás felé. Egy orosz sebesülteket szállító vonaton keresztülmászva alig teszek 30 lépést, egy rosszul sikerült dobás lövege, egy kő esik le mellettem. Meggyorsítom lépteimet, s várom a további kődarabok érkezését. Szerencsésen eljutok a sínek százai felett vezető nagy hídon keresztül az állomáshoz. Itt minden oldalon orosz katonák állanak őrt. A nagy fényes váróteremben már esznek társaim. Nagy a bámuló utasok tömege, alig kapok helyet az asztaloknál, melyeket még lakodalomra sem lehetne fényesebben megteríteni. A publikum közül különösen kitűnik hatalmas testalkatával, nagy szakállával és hosszú talárjával két orosz pópa.
Alig akad állomás, ahol a bámulók között nem ólálkodik pópa. Valamennyinek nagy szakálla, hosszú haja, lapos kemény kalapja, bő ujjú, földig érő kaftánja van, s mindnek a nyakában lóg az ezüst vagy acél kereszt, amely nagyságra nézve vetekedik az útszéli kápolnákon látható keresztekkel. Bizonyára nincs semmi dolguk, azért lopják a napot az állomásokon. Jó erősnek látszanak, pihent erők, el kellene őket vinni a háborúba harcolni.
Szept. 18.
Ma mikor az orosz kísérő tiszt kifizeti a gázsit, említi, hogy ma még látni fogjuk a Volgát. Örülünk a hírnek, a gázsinak is. Ez utóbbit különben rendesen megkapjuk, csak az előző tisztecske volt szíves egy nappal, azaz fejenként 75 kopekával megrövidíteni bennünket. De hát hova forduljunk panaszunkkal? Legyen azzal a kis pénzzel boldogabb.
Nyugtalankodom amiatt, hogy Dudus nem fogja megkapni Lublinból írt levelemet. Szerzek tehát két levelező-lapot s az egyiket megírom Dudusnak, a másikat Amerikába küldöm Matildnak, kérve őt: értesítse Dudust elfogatásomról. Ha elmennek a levelek, jó, ha valamely oknál fogva nem is érnek el a címzettekhez, úgyis jó, mert így megnyugtathatom lelkiismeretemet. A Dudussal való levélbeli érintkezés minden módját megkíséreltem már.
Szép napos idő van. Piszkos ruhámat kiadom szolgámnak, hogy mossa azt ki, ha meleg vízhez juthat. Hasonlóképpen cselekszenek társaim is, s a legközelebbi állomáson már mos az egész pucekhad.
Érdekes egy ilyen mosoda-állomás, nem is csodálom, ha nagy a bámulók serege. A szolgák felgyűrt blúz és ingujjal mosnak a mozdonyitató csövek alatt lévő hordókban: lázas sietséggel gyúrja, rázza, szappanozza, ismét rázza és csavarja mindegyik a maga darabjait. Sietniök kell, mert minden pillanatban indulót üvölthet a tisztaságot nem kedvelő mozdony. Sokszor megtörténik, hogy a félig kimosott, beszappanozott ruhákkal ugrálnak a már mozgásban lévő vonatra. A legközelebbi állomáson aztán folytatódik a munka, míg tiszta nem lesz a ruha. Akárhányszor csak három-négy állomáson keresztül sikerül a mosást eszközölni. A kimosott ruhadarabokat hátukra teregetve, vagy kiterjesztett karokkal szárítják a napon. Az egyik lurkó azt mondja, hogy ő nem szárítja, csak mutatja a napnak a ruhát, hogy elég tiszta-e. Így lesz a foglyok fehérneműje patyolat fehér és tisztaságtól illatos.
Az állomásokon bocskoros parasztlányok tejet árulnak fehér és zöld üvegekben. A tej nyers, tehát vevő szándék nélkül közeledem a gusztustalan fehérnéphez, csak azért megyek közelükbe, hogy jobban tanulmányozhassam egyszerű viseletüket. Az asszonyok sült csirkét, malac-pecsenyét, tésztába sütött apró halakat, vagy helyesebben hallal töltött kalácsot és tojást kínálnak megvételre. Ezek már jó üzleteket csinálnak, mert valamivel olcsóbbak, mint a tejes leányok. Magam is veszek egy sült csirkét, mely kifogástalanul ízlik. Barátom, ki e sorokat írja, malac-pecsenyét vett és váltig erősíti, hogy a malac finomabb volt, mint a csirke. De gustibus non est disputandum , menjünk tovább.
Nem mulaszthatom el annak sem feljegyzését, hogy erre az asszonyok mind boldog állapotban vannak. Úgy hiszem, – ha nem csal szemmértékem és számításom, – az itteni tavasz, az április és május nagyon ózondús levegőjű lehet, amely kivétel nélkül felkorbácsolja a szerelemre képes szívek vérét, s aztán szeptemberben már formátlanok lesznek az orosz és tatár asszonyok.
Az egyik állomáson meglepetésünkre két bazár is van, s alkalom nyílik a szükséges apróságok beszerzésére. Jelenleg nekem cigarettatárcára volna szükségem. Nehezen tudok csak a bazárhoz jutni, mert a bakák mind pipát és zsebkést vásárolnak. Végre nekem is sikerül a tárcát megvennem.
A szizranyi vasútállomás korabeli képeslapon
(Forrás: Wikipedia)
A Szizrán-i állomás hosszú deszkákból készült peronján csinos orosz hölgyek koptatják topánkáikat, és meg-megreszkíroznak egy-egy bűbájos kedves mosolyt, egy-egy hamiskás pillantást. Több se kell a hölgyéhes tisztikarnak. Mind a peronon vagyunk, s hizlaljuk sóvár szemeinket a kimázolt arcokon, a szép idomokat sejtető ruhák domborulatain, és szívjuk az erős parfüm-felhőt, amelyet elhaladáskor hagynak maguk után. Nagy mértékben használják az erős illatszereket. Miért? Bizonyára van rá okuk!
Már este van, mikor Szizránt elhagyjuk. Egyes urak, kik lengyelül vagy csehül tudnak, csak nehezen váltak el a kis orosz nőktől, kikkel gyors ismeretséget kötöttek s kellemesen eldiskuráltak. Rövid negyedórai út után megjelenik a sötétben a széles vizű Volga. Egy darabig partján fut vonatunk. A nagy vízen és a túlsó part világító épületein kívül nem látunk semmit. Még a hold is ellenünk van, még nem jött fel (vagy talán már lement), s nem szórja be a tájat ezüstös fényével. Milyen szép és pompás volna most a Volga holdfénynél! Amint ilyen gondolatokkal eltelve nézzük a hatalmas vizet, egyszer csak egy személyszállító kisebb hajó fut ki a hullámok hátán a folyóra. Festőien megkapó a kép. A sötétben nesztelenül tovasikló hajó minden ablakából fénykévék özönlenek ki a sötétbe. A hajó oldalfalának fehér fényű ablakai közül a középső zöld színben tündököl, mint valami hatalmas smaragd, s az ablakokon át kiözönlő világosság az egész hajó képét megtört fekete vonalakban tükrözi vissza a hajó csobogó kerekei alól két oldalt parabola alakban tovaringó hullámokon. Gyönyörködve nézem a mindig kisebbedő hajót, amint a folyó hullámos fekete tükrén egy világos szemekkel bíró nagy fekete pontba olvad össze, majd vonatunk egy fordulójánál eltűnik szemeim elől a Volgával együtt. A Volga már itt sokkal szélesebb, mint Pesten a Duna.
A kis orosz tiszt, ki még maga sem látta a Volgát, szintén velünk gyönyörködött a szép képben, s azt mondja, hogy még fel fog bukkanni útvonalunk mentén a nagy folyó, sőt az éjjel át fogunk rajta menni. Mindannyian látni kívánjuk a hatalmas vasvázú hidat, az alatta csobogó nagy hullámokkal, de az álom elnyom bennünket. Éjfél felé felriasztanak, hogy itt a híd. Kinézünk a hűvös sötét éjszakába, de mást nem látunk, mint a hídnak a gyors tovamenés következtében ablakunk előtt villámgyorsan fel és eltűnő vastag vasgerendáit, oszlopait. A hullámoknak még csobogását sem halljuk, mert ezt elnyomja, elnyeli a vonat kocsiainak hangos dübörgése. Csak néha-néha látjuk mélyen alattunk megcsillanni a sötét vizet, mint valami fekete tükröt.
Szept. 19.
Reggel elsenvedt tagokkal ébredek. Azt hinné az ember, hogy idővel megszokik mindent. Ezen közmondásszerű szólamnak igazságát egyszerűen kétségbe vonom. Az én tagjaim, különösen pedig csípőim már megszokhatták volna a kemény padot, s íme, napról-napra jobban és jobban fájnak. Ha sokáig tart még az utazás, képesek lesznek tagjaim felmondani a szolgálatot. Egyedüli vigaszom, hogy nem magam szenvedek a kellemetlen bajban.
Szamara látképe korabeli képeslapon
(Forrás: temples.ru)
Néhány kisebb állomás elhagyása után a látóhatáron emelkedő dombon egy nagyobb város körvonalai bontakoznak ki a hátteret alkotó égen úszkáló felhőfoszlányokból. Közelebb érve látjuk: a város félig egy kis folyótól érintett domb oldalán, félig a fennsíkon terül el fa- és kőházakból álló széles utcáival, különféle nagyságú és alakú tornyaival. A sok mecset és faház már bizonyos keletiséget kölcsönöz a városnak; a keletiséget csak fokozza a távolban feltűnő, és a város felé tartó pár teve. A város neve Szamara (nem a szentírásbeli Szamara).
9 óra felé begurulva az állomásra ott találunk egy szintén magyar és osztrák foglyokkal megrakott hosszú vonatot. Körülbelül annyian lehetnek, mint mi, de úgy a tisztek, mint a legénység nagy része sebesült. Amint beszélik, őket a kórházban fogták el az oroszok. A nem sebesültek hasonló módon kerültek fogságba, mint mi. A sebesültek panaszkodnak, hogy rosszul kezelik, gondatlanul ápolják őket, hogy csak minden másnap kötik be a sebeiket, de akkor is csak úgy, hogy a Péterről levett kötést Pálra teszik. Nincs elég vatta és nincs elég orvos.
Itt is hosszabb ideig tartózkodunk, a várost azonban megtekinteni nem szabad, csak távolról nézzük az állomásra látszó öttornyú, kupolás nagy templomnak napfényben csillogó, aranyos gömbökből kinőtt hármas keresztjeit, a kőből épült magas emeletes házakat.
A szamarai vasútállomás korabeli képeslapon
(Forrás: meshok.net)
Az állomáson, illetve a pályaudvaron az egyes sínpárok közötti teret magas deszkapadló födi, hogy minden sínpárnál könnyen lehessen fel- és leszállni. A deszkapadló oldalt nyitott, alul üres, már ott, ahol a szemét még nem töltötte meg teljesen. A pályaudvar igazán keletiesen piszkos és büdös, dacára annak, hogy egy öreg muzsik most is söpröget, tisztogat mindenfelé. De milyen ravasz az öreg! A szemetet – már amint látom – el kellene hordania bizonyos helyre, de ő ezt csak részben teszi, részben pedig (a legveszedelmesebb anyagokat) csak a deszkapadló alá rejti seprűjével. Ezeken a szeméttel, piszokkal töltött padlókon sétálunk fel és alá a napsütésben, várjuk a jelet az indulásra, és nézzük a különféle utazókat.
A pályaudvar piszkán, az utasok által kiszórt ételhulladékokon egész kis állatsereglet éldegél. Mindenekelőtt meg kell említenem a többségben levő fehér és kék galambokat, amelyek szelídek, és nyugodtan csipegetnek a sínek között, a deszkák alatt. Legnagyobb meglepetésemre egy kis szürke galamb nemzeti színű: piros fehér zöld szalagocskát hord nyakán, s büszkén lépked a kocsik alatt. Gondolkodom, hogy kerülhet a szalag a kis madár nyakára. Persze hogy baka műve ez is! Aztán vannak a kis piszkos verebek, amelyek úgy látszik, mindenütt megtalálhatók, ahol csak ember él a föld hátán. A madarak közt kóbor kutyák szaglásznak jobbra-balra s össze-összemordulnak, vakkantanak, ha közösen találnak egy darab csontra. Az ügyet röviden intézik el: aki bírja, az falja. A kis pályaudvari menazséria egy szépen kifejlett disznóval végződik, amely – mint szalonnás oldalai mutatják – jól meghízott már az utasok által elszórt ételmaradékokon.
Személyszállító vonat csak ritkán, naponként alig egy jön velünk szembe, tehervonat meg egyáltalában nem látható. A személyvonatok mind zsúfolásig tömve vannak a legtarkább keverék néppel, s talán a nagy megterheltség lehet az oka, hogy ezek elé rendesen két mozdony van fogva. A folytonos nagy arányú katonaszállítás itt is az általános személy-és áruforgalom kontójára megy.
Dél felé elhagyva Szamarát, átfutunk a Szamara folyón, majd a távolban felbukkan a Volga csillogó nagy vize is, mely csak rövid ideig látható, mivel az elibénk kerülő magaslat elfödi szemeink elől. A vidék, melyen most már emelkedések, dombok nem tartoznak a ritkaságok közé, az egyformaság miatt már nem érdekel. A kupé sarkába húzom magamat, megsimogatom immár szépen megnőtt szakállamat, s lélekben hazatérek kedveseimhez szórakozni. Ez az én mindennapi lelki táplálékom, ez a legkedvesebb szórakozásom, melyet nem zavar meg a schrapnelok és golyók üvöltésének andalító egyvelege; a folytonos halálfélelem nem borzongatja hátamat, nyugodtan elcseveghetek kis feleségemmel boldogságunk számos felejthetetlen epizódjáról.
Mint érdekes jelenséget meg kell azt is említenem, hogy a legnyomorultabb falvak körül is a legszebb ludak nyújtogatják kíváncsian hosszú nyakukat vonatunk felé. Sokkal nagyobbak, mint a mi népünk lúdjai. Bandi, a természetrajz tanára szerint a vastag csőrű, szép fehér ludak az úgynevezett endeni ludak.
Asztapovótól Szamaráig
Következő rész: „Üdvözlégy, te sötét Ázsia…”
Összes rész: László József emlékirata az akmolinszki hadifogságból
