„Olaszországból Ausztria földjére léptünk”

2019.01.28. 18:00 :: PintérTamás

Kókay László 1918-as naplója az olasz frontról – 49. rész

Hősünk és szálláscsináló társai 1918. november 4-én hajnali 4 órakor elindulnak a rohamzászlóalj előtt Arabbába. A korábbi harcok helyszínére érnek, s útközben átlépik az egykori osztrák határt. A tiroli csendőröktől újságokat kér, amiben izgatottan keresi a magyarországi híreket…

[1918. november 4-én] reggel pont ½ 4-kor költött fel Lukács. Rögtön a konyhába futottam a lobogó tűz mellé. A tűzhely körüli padkán ülve felöltözködtem, megmosdottam, s feketekávét reggeliztem, majd magamra szedve fölszerelésem, leindultam Csontos, az ordonáncom kíséretében a trainplatzra.

Egy nagy tábortűz mellett együtt voltak már a szálláscsinálók, s pontban 4 órakor megindultam velük Arabba felé a koromsötét éjszakában, melyet csak az egész Cordevole-völgyet ellepő számtalan tábortűz világított meg. A géppuskás századtól Polgár törzsőrmester jött el személyesen szálláscsinálónak, ennek igen örültem, mert volt legalább egy értelmesebb ember, akivel a hosszú út alatt eltársaloghattam. Az országúton, még éjjel lévén, nem járt senki, s így akadálytalanul haladhattunk, bár lassú tempóban meneteltünk. Caprilét már 5 órakor elértük. A falu előtt a Cordevoléba ömlő Fiorentina patak hídjánál az országút 2 felé ágazott, az egyik út jobbra vezetett, s mivel jobb karban volt, mint az Arabbának vezető út, bizonyosan azon az úton haladtunk volna tovább, nem tudhatva a sötétben jól tájékozódni, de szerencsénkre ezen út közepén egy tábortűz égett, s a mellette lévő emberek hangosan kiabálták, hogy Caprilének a hídon keresztül folytassuk utunkat. Az úton lévő őrség tehát útbaigazító őrség volt, s bizony okos gondolat volt ilyen körülmények közt ennek a létesítése. A hídon áthaladva beértünk Caprilébe, melyből a sötétség miatt nem sokat láthattunk. Még a falu körüli rét is tele volt táborozó csapattal.

A falun áthaladva ¼ 6 után ismét egy hídhoz, mégpedig most a Cordevole hídjához érkeztünk. Az út a hídon túl ismét kétfelé ágazott, meggyújtva villany zseblámpámat, megnéztem az útmutató táblát, s jelenleg a jobb felé térő úton kellett folytatnunk utunkat, mert az egyenesen haladó úton Rocca Pietoréba jutottunk volna. Utunk továbbra is a Cordevole partján vezetett, mégpedig ezúttal a nyugati partján. Az út kitűnő volt, azok közé az utak közé tartozott, melyeket az olaszok óriási munkával a háború alatt építettek. Az úton most már jobban kellett felfelé kapaszkodnunk, mint eddig, de most már a Cordevole is mindinkább szilajabb lett, s nagy esései voltak. Az út jobb oldalán, hol a völgy nagyon meredeken lejtett lefelé, helyenként erős kő- és vassínkerítés volt. Az utunk egyre vadregényesebb vidéken vezetett, melyben nemsokára alkalmunk volt gyönyörködni, mert derengeni kezdett. Az út Laste előtti kanyarulatánál két helyen is alagúton kellett áthaladnunk, melyek az útépítés nehéz, de nagyszerű munkáját tanúsították. Itt Laste körül a völgyben beásott olasz ütegállásoknak a helyei látszottak (valószínű, messzehordó ágyúk lehettek!), s Laste alatt a hegyoldalban útközben számtalan régi olasz barakk mellett haladtunk el. Tovább folytatva utunkat a tájék harctéri szempontból mind érdekesebbé kezdett válni, ütegállás helye mind több és több látszott, valamint barakk is. Útközben pihenőt is tartottunk egy negyedóráig, hisz 3 óra előnyünk volt a Baonnal szemben, mely úgyis lassabban haladhatott, mint mink, nem kellett tehát sietnünk.

Kókay László és rohamszakasza gyalog megtett visszavonulási útvonala Google Maps térképen ábrázolva. Az útvonal jelölése 1918. október 31-től indul, amikor a Monte Solarolón lévő állást utóvédként elhagyva Seren del Grappa településnél megkezdték a visszavonulást, és 1918. november 14-ig tart, amikor a 17. rohamzászlóalj Sachsenburgban feloszlott, s újra a cs. és kir. szegedi 46. gyalogezredhez tért vissza a rohamszázad. Möllbrücke-Sachsenburg vasútállomáson 1918. november 14-én vagonírozott be az ezred és november 19-én ért haza Szegedre

7 óra után az utunk művészien kiépített olasz hátsó állásokon vezetett keresztül. A stellung építészet remekművei voltak ezek a stellungok. Az út tovább folytatódott, de jobb felé is elágazott, a szekérnyomokból s egynéhány menetelő csapatból ítélve láttam, hogy az utóbbi a helyes út. Átkeltünk tehát a hídon a Cordevole keleti partjára, s figyelmeztettem az embereket, hogy most ¼ 8-kor, hogy a Cordevole keleti partjára értünk, egyúttal Olaszországból Ausztria földjére léptünk, s megelőzve néhány bakát, mert tudtam, hogy jól fog esni nekik, egyúttal hozzá is tettem: „Adj Isten, hogy mihamarább Magyarország határát is átléphessük!” „Adja az Isten hadnagy úr!” – volt az egyhangú válasz. A hídon túl [az út] legelőször is egy még annak idején valószínűleg tüzérségünk által felgyújtott néhány házból és egy templomból álló falun vezetett keresztül. A falu mellett is, az út közelében régi olasz hátsó állás húzódott, mely már sok helyen szét volt lőve nehéz gránátjainktól. A falun túl szerpentinút vezetett fölfelé, ezen kellett haladnunk. „Ma még megizzadunk!” – szóltam a szerpentint meglátva. A szerpentinút is kétfelé ágazott, egy kitűnő út a Cordevole felett nem magasan vezetett tovább, míg másik része tovább kanyargott felfelé a Col di Lana oldalán. Nekünk ez utóbbin kellett mennünk. Az út kitűnő jó volt, de mint szerpentin eo ipso fárasztó. A szerpentinút szintén nem régen épült, s alagúton is kellett keresztül haladnunk útközben.

Az út 8 óra után egy kiirtott fenyőerdő helyén kapaszkodott fel, s itt nagyon meredek volt már. Sokszor tartottunk rövid „szuszogó pihenőket”. 8-kor 3–4 házból álló kis telepet értünk el, melynek házai teljesen épek voltak, a házakban civilek laktak, akik kérdésemre megerősítettek abban, amit térképem után tudtam, hogy már tényleg Ausztriában vagyunk. Még egy kanyarulat következett csak ezután, s fent voltunk egy úton mely kétfelé vitt, mi a csalhatatlan szekérnyomokat követtük, s bal felé kanyarodtunk. Most már nem kellett többet kapaszkodnunk, s kényelmesen haladhattunk tovább. Az út mellett rengeteg drót, hullámbádog, deszka, tüskés drót volt felhalmozva, amit még az olaszok hagytak itt. Egy pár nagy kaverna is volt az út mellett.

¼ 9 után rendkívül csinosan épült olasz barakkokat értünk el. Itt elhatároztam, hogy egy jó negyedórát pihenni fogunk, azalatt nekilátok a fél csirke elfogyasztásának. Az emberek leültek az út mellé, én pedig bementem a legszebb és legnagyobb barakkba, melyben tiroli csendőrök voltak. A barakk, mint megtudtam, olasz brigade kmdo. volt, előtte virágtartók voltak (ez idő szerint természetesen virág nélkül) bent a barakkban pedig folyosó is volt, melyből nagyszerű ágyakkal és szekrényekkel, valamint kitűnő kályhákkal ellátott szobák nyíltak. „No – gondoltam –, itten jól ki lehetett ezeknek a fickóknak húzni a háborút.” Az őrség parancsnoka egy törzsőrmester volt, amint később megtudtam. Főképp azért mentem be a barakk egyik szobájába, melyben két szakaszvezető és egy tizedes ült, hogy valami újságot halljak a magyarországi eseményekről, a melegedés (nem is volt különben hideg) csak mellékes volt előttem. Egy tiroli német újságot, mely még nov. 1-jén kelt, adott olvasnom az egyik zugsführer. Tele volt mindenféle hírrel. Megtudtam az újságból, hogy Jugoszlávia megalakult, Csehország, Lengyelország kikiáltotta függetlenségét, Ausztria, valamint Magyarország is (ekkor pedig Magyarország még nem) kikiáltotta a köztársaságot. A frontról a hivatalos jelentés azt említette, hogy az általunk megszállt olasz területeket kiürítjük. Egy régebbi újság is hevert az asztalon, a harctéri hivatalos jelentés, mely a Spinuzzia körüli harcok hevességét kiemeli, megdicséri többek között a 133. gy. ezredet is, melybe a régi avtováci (3.) zászlóaljunk is tartozik. Úgy látszik, a 46-os mindenütt csak 46-os marad. No, de ez már idejét múlt dolog volt, fontosabb dolog volt ránk nézve, hogy Magyarország lerázta a Habsburgokat, kivívta tehát hazánk függetlenségét, s igaz volt tehát, amit mi már napok óta hallottunk rebesgetni. A fél csirkét nagy részben elfogyasztottam, a maradékot Csontosnak adtam, s befejezve evésem siettem ki a barakkból az örömhírt megvinni az embereknek. Mondhatom, hogy talán még jobban megörültek neki, mint a fegyverszünet hírének.

Kókay László hadnagy 1918. december 5-én Szegeden készült portréja Kókay László hadnagy 1918. december 5-én Szegeden készült portréja, amikor az 5. magyar gyalogezred II. zászlóalj 5. századának a tisztjeként szolgált (Kókay László hagyatékából)

½ 9 után 5 perccel felcihelődtünk, s folytattuk utunkat a Col di Lana oldalában az úgynevezett Buchensteinen keresztül. Egy néhány szegényes és legnagyobb részében deszkából épült ház mellett haladtunk el útközben. Az úton rajtunk kívül semmiféle csapat sem marsolt, s így bár kényelmesen mentünk, mégis elég gyorsan haladhattunk. Egyszerre csak egy nagyobb csapat jött velünk szembe az úton. Találgattuk, hogy ugyan miféle csapat lehet az, mely visszavonuláskor is előre megy egészen addig, míg közel nem értünk hozzájuk. Ekkor láttuk, hogy valami 150 fogoly minden kíséret nélkül. Úgy látszik, a fegyverszünet értelmében tehát a foglyokat haza kell engednünk. A foglyok szeme örömtől csillogott, mikor hozzánk érkeztek, kiabálták: „Pace! Pace!” A bakák primitív olasz tudományukat segítségül híva kérdezgették a foglyoktól: „Avanti casa?” „Si-Si!” – kiabálták az olaszok, s iparkodtak tovább hazájuk határa felé, melyet bizonyára sokkal hamarabb el fognak érni, mint mi a mienket. Ettől kezdve többször találkoztunk olasz foglyokkal. Sokszor nagy tömegekkel, sokszor 2–3 emberes kiscsoportokkal. Ruhájukról ítélve voltak köztük, akik alig egy hete, voltak olyanok, akik talán már évek óta vannak fogságban.

9 óra tájban egy leégett, s gránát tépett nagy kétemeletes szállodát hagytunk hátra, s innentől kezdve már számtalan begyepesedett régi gránátluk, s letarolt hegyoldal, szétlőtt ház tanúskodott a modern ágyúk pusztításairól és azokról a rettenetes harcokról, melyek a Col di Lana birtokáért dúltak 2 ½ éven át. Utunk még mindig a régi olasz állások mögött vezetett, a két régi ellenséges stellung közti rész még úgy látszik messze volt tőlünk, bár tüzérségünk már ezen a részen is rettenetes pusztítást végzett. Azon elmélkedtem magamban, hát akkor az olasz tüzérség mit művelhetett a mi vonalaink mögött, ha már a mienk is ilyen romboló munkát végzett.

9 óra után elértük Pieve di Livinallongót. Az egész falu tökéletesen szét volt lőve, egyetlen háznak sem volt teteje. A házak romjai közt a fű és bozót burjánzott fel. Azt hittem, hogy ez elátkozott falunak nincs lakosa, de csalódtam, mert két ijedt, sápadt arcú asszony, mint valami kísértet jött ki az egyik ház mögül. A falun keresztül az út nagyon rossz karban volt, úgy látszik a gránátok annak idején alaposan tönkretették az utat. Elhagytuk a falut, s az utunk mellett, de különösen a falu előtt, eddig utunk alatt, most pedig utunk felett vivő keskeny út mellett sűrű maszkírozás volt. A maszkírozás bal felől volt, úgy látszik tehát az egész Livinallongót (Buchenstein) uraló 3360 m-es Marmolata havas felől, mely annak idején is birtokunkban volt, védte az utat tüzérségi megfigyelőink betekintése elől.

A Marmolata (olaszul Marmolada) korabeli fotója Kókay László hagyatékából. A Marmolata (olaszul Marmolada) korabeli fotója Kókay László hagyatékából. A „Dolomitok királynője” az észak-olaszországi Dolomitok legmagasabb hegycsoportja

Nem messze Pievétől ismét egy olasz álláson haladt utunk keresztül. ½ 10-kor ismét egy másik olasz védővonalat hagytunk el. 10 óra körül pedig elértük a Corte előtt húzódó első olasz védelmi vonalat, mely bár elég épen megmaradt, sok helyen mutatta tüzérségünk romboló munkáját. E vonal előtt 150–200 lépésre húzódott az olasz előőrsi vonal, mely bár gyengén volt kiépítve, rengeteg sok és nagyon erős drótakadály volt előtte, valamint erős drótakadály volt az első védővonal előtt is. E két állás közt látszott egy épülethalmaz. Azt hiszem, valami Conrad-féle határ erődöcske volt, amelyet az olaszok még annak idején elfoglaltak. Áthaladva az olasz előőrsi vonalon is, leültünk pihenni a régi két ellenséges stellung között, melyek csendben kanyarogtak le a hegyről, s semmi sem tanúsította, hogy birtokukért még egy évnek előtte is micsoda harcok dúltak.

Lásd tovább VIII. könyv.

Kókay László naplójának a folytatása, az említett „VIII. könyv” nem került elő, így a történetét itt kell befejeznünk. A családi hagyatékban megőrzött Ajtay Endre-féle 46-os ezredtörténetben tollal bejegyezve viszont vázlatosan szintén megörökítette a hazatérésük történetét, amiből az 1918. november 3-tól a szegedi megérkezésig, 1918. november 19-ig tartó időszakot itt idézzük:

„Nov. 3-án visszavonulás Santa Maria le Graziere. Útközben délután az Alleghe-i tó mellett a fegyverszünet kihirdetve.

Nov. 4-én Caprilén át tiroli területre lépve Pieve di Livinolongón keresztül a Col di Lana alatti régi állásokon át Arrabára.

Nov. 5-én San Martin in Thurnra a Campolongo-hágón át.

Nov. 6-án Brunecken át Ober Rasenbe. 7 és 8-án pihenő.

Nov. 9-én a Rienz és Pustertalban Toblachon át Arnbahra.

Nov. 10-én a Pusterthalban Lienzre. Ott pihenő 11-én is.

Nov. 12-én Greifenburgra (Karintia)

Nov. 13-án Sachsenburgra.

Nov. 14-én a Sturm Baon 17. feloszlik, mindegyik század az ezredéhez bevonul és aznap délután a 46. gy. ezr. bevagonírozik Möllbrücken Sachsenburg állomáson.

Érkezés nov. 19-én Szegedre.”

Kókay László a hazatérést követően 1918. november 20-tól 1919. január 31-ig Szegeden az 5. gyalogezrednél szolgált, majd leszerelték.

Összes rész: Kókay László harctéri naplói, 1918

Korábbi naplók: Kókay László harctéri naplói, 1916-1917

2 komment

Címkék: 1918 Kókay László 17.rohamzászlóalj

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr414594012

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

fofilozofus · http://megmondomhogymihulyeseg.blog.hu/ 2019.01.29. 10:11:47

Pedig pont a végét vártam, hogy mi volt itthon. :-)))))

PintérTamás · http://nagyhaboru.blog.hu 2019.01.31. 00:15:23

@fofilozofus: Sajnos az a naplófüzet nem maradt meg, vagy legalábbis egyelőre lappang... Én is nagyon kíváncsi lettem volna az ő szemüvegén keresztül az itthoni eseményekre.

A Blogról

Blog a háborúról, ami nagyobb volt minden korábbinál, ezért a kortársak a kitörését követően nem sokkal a Nagy Háború elnevezést adták neki…

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Legutóbbi kommentek

Könyvajánló

Hadiszalagon 

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Bilek

Kiadványaink

Gunesch

Ó, ti fiúk

Iskolapadból a pokolba

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Képregénypályázat

Adó 1%

Programajánló

 

Ösztöndíj

 

Utazás

 

Kiállítás

süti beállítások módosítása