Kókay László 1918-as naplója az olasz frontról – 40. rész
A Stern Kuppe rohamosok által történt visszafoglalása a nagy siker mellett nagy veszteségekkel járó küzdelmet hozott, amelynek a részleteit utólag örökítette meg hősünk. Az elégtelen élelmezés és ruházat, s a leváltás elmaradása miatt a szegedi 46-osok hangulata is nagyon rossz lett, s a fegyelem bomlani kezdett. 1918. október 30-án értesülnek a Piave melletti olasz sikerekről és hogy az ő frontszakaszukon is megkezdődött a visszavonulás, s éjjel ők is indulni fognak…
A délelőtt folyamán 6-os ezredbeli tisztek jöttek stellungot rekognoszkálni. Már tegnap is voltak, s azt mondták, hogy valószínűleg ezredük leváltja a mienket még a napokban. Mi örültünk a hírnek, különösen pedig az ezredbeliek, nem is csoda, hisz 3 hónapja már, hogy egyhuzamban stellungban vannak. A 6. gy. ezred újvidéki kiegészítésű volt s az 55. divízióba tartozott, melyet a mi divíziónk váltott le a mostani abschnittjéből. A 6-osok tehát már ismerték stellungjainkat.
A délelőtt folyamán egynéhány ember elkérezkedett tőlem, hogy a 4. század állása elől és a Stern Kuppéról digó holmikat hozhassanak. Én figyelmeztetve őket, nehogy úgy járjanak, mint 2 napja a másik rekviráló baka, elengedtem őket. Nagy köd volt, úgyhogy nem forogtak abban a veszélyben, hogy a digók észreveszik őket, hacsak túlságos messze el nem kalandoznak. Csaknem 3 óra hossza múlva tértek vissza embereim, rengeteg holmit cipelve. Nagy olasz forgópisztolyokat, pokrócokat, sátorlapokat, harisnyát, evőeszközt, ruházati cikkeket, kulacsot, bort stb. Nekem egy igen szép, de nehéz (pláne át volt ázva) báránybéléses bundát, egy üveg bort, egy alpakka evőkészletet, egy harisnyát, egy pénztárcát (aprópénznek), tükröt, szappant, egy üvegcső aszpirint, gumiszivacsot, és egy Bessard Bussolét adtak. Ezeknek a dolgoknak őrájuk nézve nem volt semmi értéke, de én megköszöntem nekik, és 150 drb cigarettát osztottam szét köztük. (Hárman voltak.) Revolverrel majd mindegyik emberem el volt látva (még Lukácsnak is adtak, s azonkívül egy kopott esőköpenyt is ajándékoztak neki), 3 revolvert, melynek nem akadt gazdája, a század tisztjeinek adományoztam. Lukács azonfelül egy szép lapos, posztóval bevont kulacsot is kunyerált víznek. Így tehát ebből az offenzívából is megvolt a haszon. Legjobban a jó bundának (századosé volt, a csillagok még az ujjakon voltak) és a Bessard Bussolénak [örültem]. A nap hátralevő része is csendben telt el, alig lehetett ágyúszót hallani.
Este hozták az ezredparancsot, melyet Sztenta fhdgy. hozzám is felküldött a feldwaché kavernába. Mellékelve volt a divízió parancsa is a Stern Kuppe visszafoglalásáról. A parancs megdicséri a résztvevő csapatokat: A 17-es és 50-es Sturm Baonokat, a 39- és 5-ös bosnyák ezredeket. Kiemeli a parancs a 46. gy. ezr. vitéz és bátor magatartását, mely lehetővé tette, hogy az olaszok nem tudták „betörésüket áttöréssé fejleszteni”, sőt lehetségessé vált a Stern Kuppe visszafoglalása. Végül megemlíti a foglyok számát, akik a Stern Kuppén estek foglyul, szám szerint 1 ezredes, 2 őrnagy, 30 tiszt és 1000-nél több legénység. Azon kívül az óriási zsákmány és a megszámlálhatatlan sok gépfegyver.
Helyén valónak tartom, ha itt elmondom, hogy történt (amint később hallottam) a Stern Kuppe visszafoglalása. [1918. október] 27-én de. 2 h 10’-kor tüzérségi tüzünk (mely rövid, de igen hatásos volt) megszűnése után nyomban megindult az ellentámadás. Balról a Calcinó völgy felől az 50-es Sturm Baon, jobbról a 4. század felől a 17-es Sturm Baon támadott. A 46-os és 43-as Sturm Kompanik az előállást, a 39- és 139-es Kompanik a gerincállást göngyölítették. A vellék közül egy 39-es zászlóalj, a 4. század a Pyramiden Kuppéról, a bosnyák 5/II Baon pedig a Cinespa thalból indultak, míg balról valami osztrák csapat volt a velle. Az olaszokat a támadás teljesen meglepte. Éppen ablézuk volt, s az előbbi hatalmas pergőtüzek által jó részben beszaggatott kavernákba nem tudván beférni (éppen az abléz miatt dupla számban lévén) rengeteg sokan estek a pergőtűz áldozatául. S alig ocsúdtak fel a pergőtűz borzalmaiból, akik még életben maradtak, máris ropogott a Stiel gránátok szalvéja.
Sturmos támadást bemutató kép (Kókay László hagyatékából)
Az olaszok nem gondoltak arra, hogy ily hatalmas akciót éjjel hajtanának végre a mieink, s akik csak befértek, mind kavernába húzódtak, megvárni a csak feuer überfallnak gondolt pergőtűz végét. Sok digó bent szorult a kavernába, tehát hacsak el nem akart pusztulni, megadta magát. Az előállásban egy nagy kavernára való digó nem akarta magát megadni, hanem fegyverrel lövöldözött kifelé. Torma zászlós egy kézi gépfegyvert irányított a kaverna szájának, s a kavernába minden digó (valami 60) elpusztult. A Stern Kuppe jó részét tehát veszteség nélkül sikerült elfoglalni, azonban lassankint a digók is felocsúdtak a meglepetésből, s elkeseredetten védekezni kezdtek, gépfegyverrel és fegyverrel tüzelve. Így sajnos elég súlyos veszteséget szenvedtek a sturmosok. A tisztek közül megsebesült Oblt. Lyakovics, Lt. Schlosser, Fhnr. Szeidl (St. Komp. 46.) Oblt. Fodor (St. Komp. 139.). Meghalt Fhnr. Szathmári (St. Komp. 139), Szeidl zászlós vese- és karlövést kapott, Feltrébe vitték, ott szállítani súlyos sebe miatt nem lehetett, az olaszok kezébe került, s valószínű, hogy sebeibe ő is belehalt. A 46-os sturmos sarzsik közül a kis Frank gefr., aki augusztusban sebesült meg, s kórházból visszatért a Baonhoz, elesett, Korp. Pálfy a gáz U.off. súlyosan megsebesült, őróla sem hallottam, mi lett vele. Volt még több sarzsi és közember vesztesége a 46-os rohamszázadnak, de azokat kevésbé ismertem. A veszteségekkel nem törődve rettenthetetlenül folytatták sturmosaink a támadást, s csakhamar kezükbe került a Stern Kuppe, a csúcsnál lévő óriási nagy (volt 43-as Baonskmdo) kavernát kivéve, melyet késő délutánig tartottak a digók, de aztán megadták magukat, helyzetük, messze elvágva lévén az olasz vonalaktól, teljesen reménytelen volt ugyanis. A szemtanúk (kukkerral nem bírtam jól kivenni) mondják, hogy oly tömérdek olasz hulla volt a stellungokban, hogy járni alig lehetett tőlük. Egy őrnagy, akit Schulz fhdgy fogott el, csodálkozását fejezte ki a sturmosok támadása fölött, azt mondta, ő régi frontkatona, s pláne ő is rohamcsapat parancsnok, s volt a francia fronton is, de ily támadást, mely a tüzérségi tűz megszűnte pillanatában indult, még nem látott, azt mondta, hogy ilyenre csak első rangú csapatok képesek. Elismerte tehát ő is a magyar (46-os) baka kiválóságát, de nyilatkozatából azt gondolhatom, hogy az olaszoknak oly kitűnően képzett rohamcsapataik nem lehettek, mint nekünk. Hisz nálunk az fő volt, hogy minden pontosan óra szerint és a tüzérségi tűz megszűnte után nyomban induljon (még szerintem esetleg, ha kevés kockázattal járt, előbb is) mert ezek a siker titkai.
Ilyen támadások után nehéz összeszedni az embereket, elbujkálnak, s csak akkor kerülnek elő, ha minden rendben van. A Sturm Baon. egy része a támadás után ellógott jobbra, a 46-os II. Baon abschnittjába, s a 46-os Sturm Komp ezelőtti tartózkodási helyén (ahol a támadás előtti napon tanyázott a század) letelepedtek. Schulz fhdgy-nak (aki ekkor Sturm Baon kmdánssá avanzsált) alig volt embere (talán 20-an voltak a közelében) egy olasz ellentámadást visszavernie. Az volt a szerencse, hogy a digók épp annál a kavernánál támadtak, ahol ő volt kevés emberével, ha jobbra vagy balra a kavernától támadtak volna az olaszok, ismét kezükbe jut a Stern Kuppe. Schulz azután ordonáncokkal kerestette a Baon. embereit, s ebben én is segítettem az ordonáncoknak, úgyhogy estére már elegendő embere volt Schulznak.
Mint említettem, a Baons. kmdót Schulz vette át. Müller őrnagyot, aki lent mindig ordított, elővette a szokásos osztrák törzstiszti betegség, mely az ellenséges tűz iránt érzett undorból áll, s beteggé tétetvén magát Lyakovics főhadnagynak adta át a Baons kmdót, ez, valamint Fodor fhdgy. megsebesülvén Schulz fhdgy-ra maradt a Baons. kmdó. Müller nem mert állítólagos bajával orvoshoz menni, a Fontana Seccán maradt, s később, mikor már nem lőttek, ismét átvette a Baonds kmdót.
A divízió parancsát a Stern Kuppe visszafoglalásáról elolvasva elaludtam. A szokásos avizálás pedig egész éjjel folyt az őrök ébrentartására. Másnap [1918. október] 30-án reggel ismét erős fagy és dér volt. A nagy csend tovább tartott. A digó bundát magamra vettem és egyedül, minden kísérő nélkül a 139-esekhez mentem Berecki hadnagyot meglátogatni. Útközben a Baonnál furcsa híreket hallottam. A Baon. tisztjei ugyanis tegnap Dettre századoshoz mentek, és követelték a III. Baon-beli tisztek és legénység nevében, hogy még az éj folyamán váltsák le az ezredet, mely már agyon van gyötörve a hosszú 3 hónapi stellungperiódus, az éhség, nélkülözés és a mostani offenzíva következtében. Dettre avval fenyegetőzött, hogy legéppuskáztatja az egész küldöttséget. „Próbálja csak meg a százados úr” felelték, „fog-e géppuskást kapni az ezredből, aki ránk lőjön”. Végül azt a kijelentést tették, hogy jól van, még a holnapi nap kitartanak, nem hagyják el a stellungot, de ha az olaszok támadnának, nem védekeznek. Ezeket újságolta nekem Baudis hadnagy, s azonkívül még azt is, hogy a II. Baonnál Debrovszky és Kruzslic főhadnagyok a II. M.G. és 5. századok parancsnokai egyenest a Regts. kmdóhoz intéztek szolgálati jegyet, melyben tudatják a Reg. kmdóval, hogy a legénység hangulata oly rossz, a ruházat oly fogyatékos, s a koszt oly gyarló, hogy rögtön abléz nélkül semmiért nem felelnek. Amint tehát ezekből észre lehetett venni, az iszonyatosan sokat szenvedett, de helyét rendíthetetlenül megvédő 46-os gyalogezred legénysége (de én amint gondolom főképp az alantas tisztek vezették a dolgot) hangulata nagyon rossz lett és a fegyelem bomlani kezdett.
Utam továbbfolytattam a 139-esekhez. A 139-esek abschnittja sem sokat szenvedett ebben az offenzívában, miként a II. és III. 46-os Baonoké. Az unterstandok csaknem kivétel nélkül épségben voltak. Épp a 1676 ¤ alatt levő hatalmas nagy tiszti barakk kapott csak egy nagy mine telitalálatot, s teljesen megsemmisült. Berecki hadnagyot e helytől vagy 200 lépésre jobbra találtam meg, azon kaverna mellett lakott, ahol Lyakovics és Sztenta főhadnagyok laktak augusztusban. Berecki Krihával együtt lakott. A 139-eseknek, mint mondták, nem volt túl sok veszteségük az offenzívában. A digók leginkább a 31–32. és a 33-as Stützpunktokat támadták. Főtámadásaik azonban most is a szokott betörési pontjuk (ahol júniusban 4-szer is sikerült elfoglalniuk állásainkat) az 1672-ös ¤ ellen irányult. Most azonban egyszer sem sikerült, ha csak átmeneti eredményt is, elérniök. Az „Orsó” gerincen lévő tiszti feldwaché minden támadást visszavert, márpedig ha az 1672-ös ¤-ra akartak a digók betörni, ezt a feldwachét bajos volt elkerülniök. A feldwachét (mivel leginkább kézigránátot kellett támadás esetén hajigálnia) később állandóan a Berecki-féle sturmosok adták. Mint Berecki mondta, saját tüzérségünk tüzétől jobban szenvedtek, mint az olaszétól, még 30 ½-es rövid lövés is volt. (No, az a stellungrész nálunk is sokat szenvedett augusztusban tüzéreinktől.) Rövid ideig maradtam csak, hisz majd félórányira voltam embereimtől, s offenzívában (bár úgy látszott, hogy már talán meg is szűnt?) nem lehetett messzire elkódorogni, mert meglepetések mindig jöhettek. Elbúcsúztam Krikától (akkor láttam talán utoljára?) és Bereckitől, és visszaindultam.
A III. Baons. kmdó előtt ismét néhány tiszt csoportosult. „Unzsenírt” hangosan, kiabálva beszéltek oly dolgokról, melyért a katonai törvények szerint degradálás, sőt talán agyonlövés járt volna. Schork, Molnár és Baudisz hadnagyok voltak a leghangosabbak. Molnár avval fogadott, mikor meglátott: „Tudod, hogy most már nem kell piros, vagy zöld rakétát lőni?” „Miért?” kérdeztem megütődve, nem tudva az egész dologról semmit. „Azért” felelte, „mert már nincs tüzérségünk, visszavonult.” Elmondta, hogy a 30 ½-ek és a nehéztüzérség még az este visszavonultak, valamint az ezred trénje is. Mi is vissza fogunk vonulni még az éjjel. Most már természetesen nem lesz az ablézból sem semmi. Lehet ugyan, hogy amúgy sem lett volna meg, mert a 6-osok megtagadták az engedelmességet. Mikor kérdezősködtem, hogy mi a visszavonulás oka, azt mondták, hogy az olaszok és angolok már Vittóriónál járnak, s az olasz ballon Conegliánónál áll. (Sajnos ez a hír, mint később megtudtam, igaz volt.)
Én nem akartam teljesen hitelt adni a híreszteléseknek, de mégis jónak láttam visszasietni, hogy holmijaim összepakolhassam. Bár Molnár azt mondta, hogy ő nem fog semmit sem vinni, vagy vitetni, neki elég, ha életét megmenti, én nem így gondolkoztam. Visszatérve sarzsijaim hívattam, és egyelőre titoktartás mellett tudattam velük, hogy mi hírlik. Tudtukra adtam, hogy 2 drb kézigránátot és 40 élest vigyen minden ember magával, risztungja többi részét, ha akarja, mindenki elhagyhatja – természetesen puska, gázmaszka, homokzsák kivételével – abban az esetben, ha visszavonulnánk. Az óriási súlyú lángszórót is kijelentettem, hogy itt hagyjuk, helyette az úgyszólván semmi risztunggal sem bíró flammosok (2-en) díneremnek segítik holmijaim vinni, természetesen ezért cigarettát fognak kapni tőlem. A digó golyószórót is itt szándékoztam hagyni, a golyószórót vivő emberrel is saját cókmókom segítve (javadalmazás mellett) vitetni. Még 3 pokrócom maradt ezenkívül, arra (miután cigarettát kínáltam vivésért) 10-en is vállalkoztak, hogy vinni fogják. A digó bundát, revolverem, maszkám személyesen szándékoztam vinni, így tehát a risztungvivéssel rendben lettem volna. Embereim óriási bizalommal voltak hozzám, s ezt Korp. Dakó és Gefr. Földes nyilvánították is azt mondván: „A hadnagy úr tudjuk, hogy jót akart mindig velünk, s azért most is csak a hadnagy úrban bízunk, követni fogjuk még akkor is, ha a digókhoz vezet át bennünket!”
Ez a gyerekes bizalom nagyon meghatott, bár tudtam, hogy a baka mindig odahúzódik veszély esetén, ahol tisztet lát, s az olyan tisztet, aki nem veszi megalázásnak, hogy szóba álljon egy bakával, mindenben vakon követik. Ez a kis megbeszélés-féle az I. Patrul volt unterstandjában folyt le. Itt melegedtem ismét a kis swarmkályha mellett, otthagyva a bűzös kavernát, mert nem akartam sarzsijamon kívül tudtára adni másoknak is, hogy mit hallottam.
Melegedő katonák az olasz fronton (Dr. Kemény Gyula hagyatékából)
Gefr. Földes azt is megkérdezte, hogy merre vonulunk véleményem szerint vissza. „Én, ha igaz a hír” feleltem, „hogy az olaszok Vittorióban járnak, azt hiszem, hogy egy évvel ezelőtti stellungjainkig, tehát az osztrák határon túl kell visszavonulnunk”. Majd az unterstand ajtajából a távoli tiroli havasokra, s azon szabad szemmel is kivehető szerpentin utakra mutatva azt mondtam, hogy „Meg fogunk izzadni, fiúk, míg felkapaszkodunk azokra a nagy hegyekre”. Véleményem szerint ezredünk háromfelé vonulhatott csak vissza: 1. Fiera di Primierónak, Fouzasson keresztül, 2. A Cordevole völgyében Agordón keresztül a Col di Lanának, 3. Bellunón és Pieve di Cadoré-n keresztül a Piave völgyében a Mte. Cristallónak. Szerintem a legvalószínűbb visszavonulási út a 2. volt, amelyen ezredünknek kellett volna haladnia. Azt azonban nem hittem, hogy tökéletesen a határig feladjunk minden olasz területet, véleményem szerint – ha visszavonulnánk – valami kedvező védelmi vonalon már előbb berendezkedünk. Nagy generál kártyámon részletesen megmutogattam mindent, s sarzsijaim (bár jó részben háborús sarzsik lévén nem sokat értettek a térképhez) figyelmesen hallgatták fejtegetéseimet, mert ha térkép után nem is, tapasztalat után már nagyjában ismerték az elsorolt visszavonulási utakat.
½ 9 lehetett egy komp. ordonánc (Sebestyén nevezetű volt sturmosom) jött értem. Most mind új küldöncök voltak az 1. századnál, a régi Komp. ordonáncok elestek az offenzívában. Mégpedig Simon és Csató freiterek a Komp. kmdó kavernája előtt (mindketten egy srapneltől), azon a helyen ahol 20-án Nagy zászlós, haltak hősi halált. Molnár pedig a feldwache kaverna előtt szintén srapnelgolyó találat következtében fejezte be életét.
Következő rész: „Ne pusztuljunk el az utolsó percekben…”
Összes rész: Kókay László harctéri naplói, 1918
Korábbi naplók: Kókay László harctéri naplói, 1916-1917
