Kókay László 1918-as naplója az olasz frontról – 41. rész
1918. október 30-án délelőtt a védelmiszakasz-parancsnoknál tartott megbeszélésen, majd azt követően éles vita alakul ki a tisztek között a csapatok és az ország helyzetéről. Megkezdődnek az előkészületek a visszavonulásra. Délután hősünket magához hívatja Strauss alezredes és közli vele, hogy szakaszával ők maradnak utóvédnek, és 9 órától éjfélig nekik kell fedezni az ezred visszavonulását. Kókay László elosztja 23 emberét, és számba veszi a lehetőségeiket…
Az ordonánc az 1. század parancsnokságánál tartózkodó Strausshoz hívatott. Akkor már ott voltak Sztenta, Égető, Szűcs és Juhász (aki a 4. század parancsnokságát átvette) főhadnagyok. Megérkezésem után Strauss belekezdett hebegésébe. Parancsokat olvasott fel, melyek a csapatokat türelemre intik, hogy tartsanak ki továbbra is az olaszok ellen. Az olasz fronton saját hazájukat is védik, a magyar határ védelmére intézkedés történt már, József főherceg lett a déli front főparancsnoka. Íme, tehát már József főhercegnek a magyar katonák által nagyra becsült alakjával is kezdtek játszani, csakhogy a magyar csapatok lázongását lecsillapíthassák. Most már bizonyos volt előttünk, hogy a magyar ezredek egy része (talán már divíziónkat kivéve mind?) megtagadta az engedelmességet, mert a parancs, melyet felolvasott, nem a regts., sem a divizió, hanem az armee kmdó-tól jött. Épp emiatt nem csudáltam azt a tiltakozást, ami a századparancsnokokból kitört, mikor Strauss a divízió egy parancsát olvasta fel, hogy „ ablézra ne számítsunk egyelőre, mert az alsó piavei nehéz harcok miatt a tartalékokat oda kellett vinni”. Erre a 4 főhadnagy csaknem egyszerre kezdett beszélni. Azt mondták, hogy a legénység állapota borzasztó, a hangulat elkeseredett, a koszt gyalázatos, ruha és fölszerelés pedig rongyos és hiányos. Az állapotoknak sötét színűre festését még túlozták is egy kissé. Strauss hebegni kezdett, s azt mondta, hogy a Baons kmdánsokat épp amiatt küldte ki Zeiss ezredes úr személyesen a stellungba, hogy megtudja, miként lehet az emberek helyzetén könnyebbíteni. Strauss most ígért fűt-fát, és mivel mind az öten azon az állásponton voltunk, hogy a menázsi javítása mellett most elsősorban a bakancsok (az emberek úgyszólván mezítláb jártak) kicserélése [a legfontosabb] tisztességes jó bakancsokkal, mindenekelőtt lábbelit kértünk. Strauss felírta, s miután ismét könyörgött, hogy tartsunk még ki – mire mi azt feleltük, hogy az már nem lehetséges, csak még néhány napig legfeljebb – eltávozott.
Mi parancsnokok, alantos tisztek továbbra is maradtunk, s a szomorú helyzetről, és mivel az újságok már ismét nem jöttek Magyarországról, az ország helyzetéről beszélgettünk. Majd mindenki tudott valami kósza hírt mondani. Égető azt mondta pl., hogy Magyarország kikiáltotta függetlenségét és Károlyi a köztársasági elnök, nekünk tehát semmi keresnivalónk tovább az olasz fronton, hisz az olaszok különben sem ellenségei a magyaroknak. A hírt úgy hallotta ő is – azt mondta –, s mi ismerve az október közepén otthon történt parlamenti eseményeket igaznak is tartottuk, annál is inkább, mert feltűnő lett volna, hogy az Armee kmdo. ok nélkül intézett volna olyasfajta parancsokat a magyar csapatokhoz, mint amilyet Strauss felolvasott.
½ 10 lehetett, mikor szétváltunk. Én ismét az első patrul volt unterstandjába mentem be, hogy letisztázzam a kitüntetési beadványt (most elég volt csak egy levélpapíron beterjeszteni), melyet már piszkozatban még tegnap megcsináltam. Tíz órára már készen is volt. 4 nagy ezüst, 18 kis ezüst és 10 bronz érmet adtam be, egy ember kivételével egész szakaszomat, mely az offenzívában szerepelt. A beadvány kész lévén Korp. Dakótól továbbítás végett az 1. komp. kmdóhoz küldtem. Amint említettem, most elég volt a beadványt egy papírdarabon is benyújtani, s megígérték, hogy 5 napon belül ki is fognak jönni. Az ezredbe majd mindenkit beadtak valamire (igaz szegények, hogy meg is szenvedtek érte), csak azért főleg, hogy az embereket evvel is lecsillapítsák. Miután Dakó elvitte a beadványt, levélpapírt szedtem elő, hogy írjak haza, Lukács pedig a még mindig nedves olasz bundát szárította a kis swarm kályhánál. Csak ketten voltunk unterstandban. Ma még egy ágyúlövést sem hallottam, s a nagy csendet egyszerre csak egy 15-ös gránát huhogása törte meg, veszedelmesen zúgott lefelé, de én azt hittem, hogy lemegy a forráshoz. Tévedtem. Hhhhúúúúú... Üvöltött a nagy gránát, majd hatalmas robbanás következett. A kályhából a légnyomás következtében láng és füst csapott ki, majd kőzápor következett, mely a barakkocska hullámbádog tetejét sok helyt beszakította. A gránát a barakk és a barakktól néhány lépésnyire levő latrina közé vágott le, a barakkunktól 3–4 lépésnyire. Sebesen összekapkodtuk bent levő holmimat, s a barakk fölött lévő sturmos kavernába futottunk, nem akarva, hogy a következő „sej-haj” a barakkban tegyen vizitet épp olyankor, mikor mi is benne tartózkodunk.
A sturmos kavernában, mint már említettem is, a 12. század tartózkodott. Szakaszom felesleges felszerelése, s az én holmijaim is ebben a kavernában voltak, ezeket Lukács és Balog őrizték. Nem sok időre rá, hogy felértünk a kavernába, újabb gránát jött, mely a gerincre ment a régi digó állásba, a következő gránát a kaverna szája fölé csapott, a kavernaszáj azonban elég erős volt és nem szakadt le. A délelőtt folyamán még vagy 5 gránátot küldött a digó ebből a fajtából. Egyik a komp. kmdó fölött az 1. századbeli dinerek és ordonáncok unterstandjába csinált telitalálatot, elsöpörve úgy a barakkot, mintha ott se lett volna. Hullámbádog tetejét épp a komp. kmdó szája elé dobta. Sztenta fhdgy., mivel a komp. kmdó kaverna szája gyenge volt, felküldött a sturmos kavernába, hogy gyakran nézzenek le a komp. kmdó kavernájához, nincs-e beszakítva a szája, s ha lehetetlen volna nekik kijönni, kiássák őket. Erre az esetre azonban szerencsére nem került sor. Dél felé a digó ágyútűz megszűnt, a hátsó utak és a forrás elleni tüzelést is megszüntette a digó tüzérség. Visszamentem a Feldwaché kavernába.
Délben rendes időben megkaptuk mindannyian az ebédet, de tudatták, hogy estére és holnapra már nem főznek, s a konyháról konzervát, kávét, kenyeret és zwiebackot kellett hozni holnapra.
Ételosztás a sturmosok részére. Az 1918 őszén, még az állásba kerülést megelőzően készült felvételen középen Kókay László, a kép előterében pedig tiszti szolgája, Helmeczi Lukács is látható (Kókay László hagyatékából)
A ó reserve porciót (emberenkint jelenleg 2 konzerva,) kétnapi élelemnek számították, s hozzá még emberenként egy-egy konzervát adtak, hozzá még egy-egy egész kenyeret, kevés zwiebackot és száraz kávét. Mivel embereimnek nem volt egy konzervájuk sem, 3-at kaptak fejenként. Egyúttal kijelentették, hogy a reserve porciók 3 napra szólnak, tehát mindenki el lévén látva három napra élelmiszerrel, takarékoskodjanak vele, mert ha az első nap megeszi is mind, akkor se fog többet kapni. Azt is megtudtuk, hogy a konyha már összepakolt, és azóta már el is indult hátrafelé. Most már a visszavonulás biztos volt.
Mindenki pakolni kezdett, én már össze lévén pakolva járkáltam egy kicsit. Felmentem a stellungba figyelni, hogy mit lehet látni az olaszoknál. Nem szerettem volna, ha visszavonulásunkat az olaszok egy esetleges támadása megnehezítette volna. A délelőtti ágyúzáskor már erre gondoltam, azonban az ágyútűz gyenge volt (talán új ágyúüteget lőttek csak be a digók?), s most pláne teljesen csend volt. A digók az előretolt állásukban dolgoztak, kopácsoltak és a stellung falát rakták, sőt úgy látszott, mintha az éj folyamán a drótakadályukon is javítottak valamit. Úgy látszott tehát, hogy nem gondolnak újabb támadásra, megelégelvén a sok veszteséget, melyet előttünk szenvedtek, megvárják, hátha visszavonulunk. A Casera Solarolónál lévő úton egész szemtelenül kolonáztak a digók, s az 5. század balszárnyán levő normál géppuskások gépfegyvertűz alá vették őket. A nagy mászkálás mindjárt megszűnt.
Utamat, miután lejöttem a stellungból, továbbfolytattam a II. Baon. felé. Meglátogattam Kruzske és Debrovszky főhadnagyokat, s Kubinyi századossal is találkoztam. Mindenki pakolt, már azt is tudták a II. Baonnál, hogy még az éj folyamán visszavonulunk. Én is siettem hazafelé ezt megtudva, hogy mindent összecsomagolhassak embereimmel is, csak a felesleges holmit (amit már meg is mondtam sarzsijaimnak) hagyatva itt.
A d.u. elég csendben telt el, leszámítva, hogy az olaszok 22-ős gránátokkal lőtték a köztünk és a Pyramiden Kuppe közti völgyet a Strauss-féle abschnits kmdó körül.
Este ¾ 5-kor ordonánc jött értem. Strausshoz hívattak. Az ágyútűz már megszűnt. A szokásos naplementi csend volt. Csontos kíséretében leindultam. Nem voltam egészen bizonyos benne, csak sejtettem, hogy minket, sturmosokat, ha hívatnak mindig valami ránk nézve kellemetlen dolog miatt történik az. Unternéhmungról most nem lehetett szó, ahogy elgondoltam, csak vagy valami más helyre (stellungba) vezénylésről, vagy a visszavonulás velem való fedeztetéséről lehet szó. Az idő hideg volt, már fagyni kezdett. Épp emiatt az út lefelé igen síkos volt, egyszer fel is buktam. Az egész hegyoldal össze volt luggatva friss gránáttölcsérektől, melyek a mostani offenzívában keletkeztek.
5 óra volt, hogy Straussnál jelentkeztem. „Szervusz, Grüsz dich Gott” – fogadott a vén tökös. Majd leültetett és szokott hebegő, köhécselő hangján tudtomra adta, hogy az ő csoportja (tehát a volt 1. század) abschnittjában én fogok hátramaradni, mint nachhut az ezred visszavonulását fedezni. Nagyot káromkodtam magamban. Strauss azután (Prehoffer fhdgy., az adjutánsa gyakori segítségével) tudatta velem, hogy 9 órától kezdődőleg az ezred visszavonul. A visszavonulást az ő csoportja kezdi meg, a századok öt percenkint követik egymást. Kezdi a visszavonulást az első század. Én szakaszommal megszállatom a századok által elhagyott stellungot, mégpedig mivel a teljes megszállásra nincs elég emberem, itt-ott helyezek majd el kisebb csoportokat. Mi az ezredet pontban éjfél után követhetjük csak, addig az ellenséget abban a hitben ringassuk, mintha még ezredünk a helyében volna. A visszavonulás időpontjáig rakétázzunk, s esetleg fegyverrel is lőjünk, vagy kézigránátot dobjunk, szóval úgy tegyünk, amint ez ideig a századok csinálták. Tudtomra adta, hogy rajtam és szakaszomon kívül minden Baonból fog egy tiszt vezetésével egy szakasz visszamaradni, szintén éjfélig. Éjfélkor én is követni fogom embereimmel az ezredet, nem a Misola wégen, mert azt a 139-esek fogják használni, hanem a Pyramiden Kuppe bal oldalát a ¤ 1572-őt és a Fontana Seccát érintő úton kell mennem a Brig. kmdóig, s onnan a Castellar wégen lefelé a Serennek vivő országúton tovább visszafelé. Ha útközben nem érném el az ezredet, utamat Feltréig, s majd a Feltre–Belluno műúton folytassam, míg az ezredet utol nem érem. „Hm” – szóltam Prehoffernek magyarul –, „úgy el akartok szaladni, hát nagyobb csapat nem fogja a divizió visszavonulási útját fedezni valahol?” Prehoffer azt felelte, hogy úgy hallja, hogy a Fontana Seccát és a ¤ 433 előtti hegyet holnap estig fogják valami cselák ezredek tartani. (Ebből nem lesz semmi.) Strauss miután jól lelkemre kötötte, hogy éjfélig kitartsak – „Azt belátja” mondta¸ „hogy esetleges erős olasz támadást úgy sem bírnál visszaverni” – s gondoljam meg, hogy ezredünk sorsa a mi kitartásunkon függ. Majd kezet szorított velem, „Auf Wiedersehen!” mondta, s végül a vállamra veregetve a fülembe súgta: „Lieber Kókáj, wirdst du bestimmt die Kronen Ordnung bekommen!” „Baszd meg” gondoltam, „az a fő, hogy énnekem is sikerüljön majd az irhám elvinni”.
Undorral a vén majom iránt hagytam ott a kommandó kavernáját. Iparkodtam felfelé, hogy intézkedéseim megtehessem. A századoknál óriási sürgés-forgás, szaladozás volt, most tudták meg, hogy pár óra hossza múlva már indulni fognak. A hangulat nem volt szomorú, levert, sőt talán jó volt. Rakétát összeszedtem sokat, hogy legyen lövöldözni való, s beosztottam a sarzsikat és embereket, hogy milyen csoportokban fognak majd őrködni. Összesen (mindenkit beleszámítva) 23 emberem volt. Ezek közül számításba az őrködésnél nem jöhettek: dinerem, ordonáncom és Balogh, a sebesült. Korp. Zsigovicsot és a másik flammenwerferest ( Inf. Király) is elhatároztam (úgyis csak revolverük lévén), hogy kihagyom az őrt állásból. Maradt tehát összesen (sarzsikkal együtt) 18 ember. Ezekből 4 csoportot alkottam. 1. csoport, Korp. Urbán és 4 ember felállítási hely a ¤1672-őn az első század legjobb szárnya, ott, ahol 24-én és 26-án a digók betörtek. 2. csoport, Korp. Dakó és 4 ember felállítási hely a feldwaché kavernának az ellenség felőli szája (tehát a feldwache helyén). 3-ik csoport, a 4. század volt stellungja és az 1. század volt stellungja érintkezési pontjától jobbra, ott tehát, ahol a futóárok az 1. század előretolt állásába ér. A 3. csoportot Gefr. Földes képezte 3 emberrel. A 4. csoport Gefr. Barta 3 emberrel, a 3-ik csoporttól balra 15 lépésnyire, tehát már a 4. század régi abschnittjában. Én elhatároztam, hogy a Bataillons kommandót a Pyramiden Kuppe felé vivő úton, az első század leghátrább levő kavernájában fogom felütni. Ez a csoportosítás természetesen csak a századok visszavonulása után lépendett életbe. Ez pedig már nemsokára bekövetkezett.
Még 9 óra előtt megindult az 1. század, s az 5 perces turnusokat be sem várva, sietve követték a többiek. Előzőleg elbúcsúzkodtam az 1. és 12. századbeli tisztektől, s embereim is ismerőseiktől, kik ezekben a századokban voltak. (A 7. és 4. század kissé távolabb volt, hozzájuk nem mentem.) Mondanom sem kell, a búcsúzkodás megható volt, mint szokott lenni ily esetekben.
Szakaszom csoportosítását parancsom szerint elvégezte, mi pedig 6-an az említett kavernába, melyből épp most vonult ki a 7-ik század, telepedtünk le. Azért választottam ezt a kavernát, mert épp a hátravivő út mellett volt, és ez a kaverna volt az, melyet visszavonuláskor (egy utunk lévén csak a parancs szerint) minden patrulnak érinteni kellett. Mindegyik csoportomnál volt óra, úgyhogy összeigazítva az enyémmel (velem Strauss igazította meg az enyémet) pontosan tudhatták, mikor lesz 11 h 50’ (nem 12 h), akkor a kavernánkhoz kell lejönniük, hol az összes patrulok találkozása után indulni fogunk. (Azért hagytam meg 11 h 50’ re a stellung elhagyását embereimnek, mert éjfélkor már egész szakaszommal útban akartam lenni.)
Kókay László és rohamistái 1918 őszén még az állásba indulás előtt (Kókay László hagyatékából)
Hangulatunk teljesen közömbös volt. Sarzsijaimnak lelkére kötöttem, hogy vigyázzanak, nehogy valaki az emberek közül, kétségbe esve azon, hogy az ezred elment s nekünk még maradnunk kell, átlógjon a digókhoz. Épp ezért magyarázzák meg az embereknek, hogy micsoda szégyenteljes dolog az, ha a digók épp egy átlógó embertől tudnák meg, hogy visszavonulás van, s zárótüzet adva az utakra sok derék magyar embert ölnének meg. Hogy embereim közül erre a szerepre senki sem volna kapható, azt jól tudtam, de azért mégis figyelmeztettem őket a sarzsik által, hogy ez mily gyalázatos dolog volna. Azt azonban nem tudhattam, hogy más csapatnál nem fog-e akadni átlógó, épp emiatt kiadtam embereimnek, hogy ha az olaszok az utakra zárótüzet adnának (mivel szerintem már úgyse tart soká a háború, és ne pusztuljunk el az utolsó percekben), nem vonulunk vissza (de át se megyünk a digókhoz), hanem mindannyian az én kavernámba gyülekszünk, s megvárjuk míg a digók a hegyet elfoglalják, mi pedig szép csendben megadjuk magunkat.
Következő rész: „Amit az Isten ad!”
Összes rész: Kókay László harctéri naplói, 1918
Korábbi naplók: Kókay László harctéri naplói, 1916-1917
