Kókay László 1918-as naplója az olasz frontról – 39. rész
1918. október 26-án hősünk kétségbeejtő helyzetbe kerül: az olasz támadás beszorítja őket a kavernába. Az öngyilkosság gondolata is megfordul a fejében, de még egy kétségbeesett támadásra vezeti sturmosait, beleszaladva a 46. rohamszázad épp zajló ellentámadásába. A nagy veszteségekkel járó sikeres harcokat követő három napban valamivel nyugalmasabb időszak következik, s megkapják az újságokat is a hazai hírekkel, ami nem javítja a háború iránti lelkesedésüket…
A következő pillanatban számos kézigránát repült a stellungunkba, s a következő pillanatban már a stellungunk mögötti ösvényre is hullottak irtózatos detonációt hallató offenzív petárdáik. A Feldwache kavernában mindenki fejét vesztette. Kimennünk a kavernából lehetetlen volt, nekem is be kellett menekülnöm a kavernába, mert már az olasz kézigránátok a kaverna szájában explodáltak. Az óriási légnyomásoktól a lámpák elaludtak. Koromsötétség lett, ami csak fokozta az ijedtséget. Gondolni sem lehetett arra, hogy utat törjünk magunknak a kavernából kifelé. Úgy látszott, sorsunk meg van pecsételve. Nyomorultul kell elpusztulnunk. Már kihúztam revolverem, hogy főbe lőjem magam.
Olasz propaganda képeslap egy alpini csapat sikeres támadásáról Kókay László hagyatékából
A kétségbeejtő helyzet ekkor kétségbeesett tettre ragadott. Nem akartam addig meghalni, míg egy utolsó, teljesen reménytelennek látszó, de vakmerőségével talán a helyzeten segíthető dolgot meg nem próbáltam: maroknyi emberemmel a nagy erővel támadó digókat hátba támadni, mint az jól bevált a 11. isonzói csatában. A kavernának az ellenség felé eső szájához futottam. A Korp. Bertalan féle sturm patrult fellármáztam, Rác őrmesterrel együtt 12-en kirohantunk a hegygerincen lévő stellung elé, hátba fogni a digókat, s visszavonulásra, esetleg megadásra kényszeríteni őket. Legelöl Rác ment, utána a Korp. Bertalan-féle patrul, majd a 2 flammos, legvégül én és utánam ordonáncom. Korp. Bertalanék már kezdték a kézigránátokat dobálni, midőn egyszerre felülről óriási kézigránát zápor zúdult ránk. A légnyomás borzasztó volt. Nagy jajgatás hangzott mindenfelől. Visszamenekültünk a kavernába. Tehát a vakmerő terv nem sikerült. Korp. Bertalan egész patruljával, hetedmagával együtt megsebesült, úgyszintén Rác is. Nekem, ordonáncomnak és a flammosoknak nem lett semmi bajunk. Mi még nem nagy távolságra voltunk a kaverna szájától, s ez volt a szerencsénk. Jó ideig azt hittük, hogy a digók dobták ránk a kézigránátokat, kisült azonban, hogy a 46-os Sturm Komp. (mely a III. Baons kmdónál alármázva lett) ellentámadást csinált, s a helyzetről nem lévén tájékozódva mi is kaptunk a hatalmas kézigránát záporból, melyet a hegygerincet elfoglaló digókra küldtek. Mondani sem kell, hogy a digók fejvesztetten visszamenekültek az állásukba, óriási aratást téve bennük az 5. Komp. balszárnyáról most már (előbb nem merve, nehogy a közvetlen közel lévő digók elvigyék őket) hatalmas kelepeléssel megszólaló gépfegyverek, melyekhez hasonló jó hatással lőttek az 1. Komp. bal szárnyáról és a 4. századtól működő gépfegyverek is. Az időközben felért 39-es 9. század, a sturmosok és a többi bakák nekivadulva oly őrülten hajigálták a kézigránátot, hogy az olasz sebesültek és halottak, melyek iszonyatos nagy mennyiségben hevertek állásunk előtt, jó részben a felismerhetetlenségig szétszaggattattak. Jó időbe telt, míg a kézigránát pocsékolást meg lehetett szüntetni.
A sturmos kavernába zsúfolták be a most feljött 39-es 9-ik századot is, melynek parancsnoka Császi hadnagy volt, iskolatársam a St. Peter in Krain-i továbbképző tiszti iskolában. Az óriási veszteséggel járt sikertelen támadás után a digók csendben voltak. Tüzérségük megszólalt, de csak gyengén és leginkább hátsó utjainkat lőtte. Sztenta fhdgy. helyett (ki az egész offenzíva alatt alig bújt ki a kavernából) azután gondoskodtam róla, hogy az előbbi betörés meg ne ismétlődhessék. A pionérokat hazazavartam, semmi értelme sem volt ugyanis offenzíva alatt gépfegyverstandok építésének, s a betörési helyre, mely ugyanaz volt mint 24-én d.e., s valószínűnek látszott, hogy ismét itt fognak (ha fognak) kísérletezni a digók, ide tehát egy nagy szikla mögé egy sarzsit rendeltem 3 emberrel (természetesen századbelieket, jelenleg ember nem is volt, de ezután is a század adta ezt az őrséget) megparancsolva, hogy úgy figyeljenek minden gyanús neszre, mely a digók felől jön, hogy már a stellungjuk elhagyása előtt észrevegyék, ha a digók támadnának. Ezek ébrentartására azután egy avizió posztot állítottam a kaverna szájába, s 5–10 percenkint felavizáltattam vele az őrséghez, hogy „mi újság?” A kaverna stellungunk előtti szájában álló feldwachéhoz is sűrűn avizáltattam. Azt tehát elértem, hogy most már nem fog éberségünkön múlni, ha a digók esetleg ismét betörnének.
Ezt elintézve, az izgalmaktól kimerülve elszunnyadtam ülő helyzetben egy kézigránátos láda tetején. Nem zavart a folytonosan ismétlődő avizálás sem: „Avizáld tovább mi újság a jobb (vagy a bal) szárnyon”. „A jobb (bal) szárnyon nincs semmi újság.” Fejem a kavernaszikla oldalának támasztva jobban aludtam ülő helyzetben, mint máskor talán odahaza. Elalvásom előtt meghagytam, hogy (27-én) reggel ¾ 2-kor költsenek fel. Ha szemtanúja nem is, legalább fültanúja akartam lenni a Stern Kuppe visszafoglalásának.
Nekem rövidnek tetsző alvás után 27-én de. 1 h 45’ kor tényleg felköltöttek. Fázósan a hideg miatt a kaverna szájába álltam, s többedmagammal figyeltem, hogy mi lesz. Az éjszaka nem volt valami tiszta, s a hideg dacára is ritkás köd volt. Pontosan d.e. 1 h 50’-kor villogni kezdtek a Stizzone völgyből ágyúink. Élénk, bár nem nagyon erős tüzet adtak le a Stern Kuppéra 2 h 10’-ig. Nyomban a tüzérségi tűz megszűnése után hallani lehetett a kézigránátok puffogását, majd gépfegyver-zakatolást és hurrázást a Stern Kuppe felől. A harci zaj egy órahosszánál tovább tartott. A támadás megkezdése után nemsokára megszólalt az olasz tüzérség és hevesen tüzelt állásainkra. A Stern Kuppét azonban nem lőtték a digók. Ez pedig már akkor kezünkben volt. A Komp. ordonáncok hozták hírül, akik kevéssel ezelőtt jöttek a 4-ik századtól, hogy temérdek sok digó fogoly haladt keresztül a Reg. kmdó felé a stellung és a Pyramiden Kuppe közti válén. A hír igen jó hatással volt ránk. Az utóbbi napokban túlcsigázott idegeink lecsillapultak egy kissé.
Reggel 5 órakor visszajött a 4-ik századhoz levezetett 2 patrulom, szükség nem volt már rájuk, s Szűcs visszaküldte őket hozzám, ezt sietett végre is hajtanom, mikor megtudta, hogy az elmúlt este mily válságos volt a helyzet a Solarolo Kuppén. A patrulok sajnos Hódi nélkül tértek vissza. Megsebesült a derék altiszt, mikor kötelességtudóan elmenetelüket jelentette a 4. Komp. kmdó kavernánál Szűcs főhadnagynak. A kaverna 2 szájába, egyszerre mindkettőbe, 1–1 15-ös gránát vágott be, s tömérdek sok halottat, sebesültet csinált. Hódi egy nagy kőtől bordatörést szenvedett. A patrulok megérkezte után nemsokára 2 emberem hozta is Hódit. Eszméleténél volt, elbúcsúztam tőle, s saját embereimmel vitettem le a Reg. Hilfsplatzra. (Később Szegeden beszéltem vele, szerencsésen felgyógyult.) Az unteroffizírságot Korp. Dakónak adtam át, ki amellett (éppúgy, mint Hódi) patrul kommandáns is volt.
Reggel meglehetős csend volt a köd miatt. Bár embereim a Stern Kuppe visszafoglalása alkalmával ejtett foglyoktól lent a 4. századnál sokmindent összeszedtek, cipőjük azonban használhatatlan rossz lévén a ködöt kihasználva, több 2. géppuskás társaságában egy néhányan kimentek a stellung elé a tegnapi olasz halottak lábáról cipőt szerezni részükre, no meg kutakodni a hullák zsebeiben is. A köd miatt nem bírván tájékozódni 3 géppuskás az olasz állás közvetlen közelébe tévedt. Az olaszok észrevették őket, kiabálni és lövöldözni kezdtek. Embereink erre az összerekvirált holmi jó részét elhajigálva visszafutottak állásunkba. A digók hatalmas géppuskatüzelésbe kezdtek, majd tüzérségük is dolgozni kezdett, erős pergőtüzet adva le egy óra hosszán keresztül. A stellungunk előtt bolyongó embereinkről azt hitték tehát a digók – idegesek lévén a Stern Kuppe elvesztése miatt –, hogy támadást intézünk ellenük, felbuzdulva a hajnali sikerünkön. Mi a kavernában még nem értesültünk a dolog mikénti állásáról, azt hittük, hogy a digók támadni fognak, de megtudva mi volt az ágyú- és gépfegyvertűz oka megnyugodtunk. Avizálásunkat azonban a megszokott módon most is folytattuk, nehogy a köd miatt ismét meglepetés érjen bennünket. Azonban az ágyúzás elhallgatott és csend lett.
D.u. 4 órakor alarmot avizáltak, a digók támadtak a Stern Kuppe, de főként a 4. század ellen. A kézigránátok explodálása jól hallatszott, a köd miatt azonban semmit sem láthattunk. Fél óra eltelte után a zaj megszűnt, az olasz támadás nem sikerült, a digók visszavonultak. A 4. és 7. század emberei és a 39-esek pedig az állás előtti régi futóárokban meghúzódott digókat is visszaűzték, néhány foglyot ejtve közülük. A digók viszont Bulkai hadnagy dinerjét (7. század) fogták el. Levitték a Casa del’ Solhoz, s ott kikutatva egy olasz főhadnagy irattárcáját és aranyóráját találták meg nála. Erre a digók addig ütlegelték, míg elájult, s aztán otthagyták. Ő az éj folyamán magához térve visszamenekült hozzánk, s abschnittunkban a feldwache kavernánál ért be kimerülve a fárasztó hegymászás és a kapott ütlegek következtében. Azt a hírt hozta, hogy nagyon sok digó van a völgyben, s valószínű, hogy újra támadni fognak. Oly kimerült volt, hogy hordágyon kellett a Regts. Hilfsplatzra szállítani.
A nap hátralevő része érdekesebb esemény nélkül telt el, kivéve, hogy a digó két legnagyobb kaliberű macskát küldött a II. Baontól a konyhához és segélyhelyhez vezető szerpentinre. Megijedtünk, hogy ezt az utat, melyet eddig nem is bántott a digó, veretni fogja. Azonban e két nehéz macskán kívül több nem ment erre az útra az egész offenzíva alatt. Embereim, akik az esti menázsiért (3-an) voltak lent, s fölfelé való útjukban épp a hatalmas macska explodálása közelében voltak, baj nélkül szabadultak. Az éj nem volt tiszta, nem is bírtuk megfigyelni mi van a Piave mellett. A folytonos avizálásoktól ébren tartatva az őrségeink, erősen figyeltek, azonban az éj baj nélkül múlt el.
Másnap (28-án) reggel 6 órakor ismét alarmunk volt. A digók megint a 4. század és a Stern Kuppe ellen támadtak. A köd némelykor felszállt, s időnkint a Feldwache Kaverna szájában lévő (39-es) normál géppuska oldalozó tüzével jól támogathatta a 4. századot. Az olasz támadás meghiúsult, úgyszintén egy másik délben is.
D.u. 4 órakor is volt gyengébb olasz támadás a 4. század ellen, szintén siker nélkül; bár gépfegyvereink most nem tudtak működni az olasz ágyútűz miatt. Abschnittunk, valamint az egész II. Baon. abschnittje suttyogó tűz alatt állott. Az est folyamán a Stern Kuppe és a Monte Solarolo közti csapatokat 2 részre osztották. A régi 4. század abschnittjában egy 39-es baon maradványa őrködött (a III/39 Baon, mely az I/46. Baon sűrűsítésére rendeltetett föl), míg az 1. század abschnittját balról jobb felé számítva a 4., 7., 12. és 1. századok maradványai közt osztották föl. 2 század helyén tehát 2 Baon. Ebből lehetett tehát látni, hogy a Stern Kuppe és az 1672-ös kóté közt harcoló 1/46 és 3/39-es Baonoknak 75 %-os veszteségük volt ezideig.
A terület vázlata a csapatok elhelyezkedésével az olasz támadás előtt (Kókay László által a naplójához készített vázlat)
Az 1. század volt abschnittját megszállva tartó négy 46-os század parancsnokságát az absentierungról visszatért Strauss vette át. Az abschnitts kmdo. lent volt a 7-ik század (a baons.res) régi helyén. A Feldwache kavernából a 39-es normál géppuskások lementek zászlóaljukhoz, helyettük az eddig a 4. század szakaszában működő Div. M.G. Komp. No. 17. hatalmas, erős fiúk jöttek kavernánkba.
Az éj folyamán lementem a Sturmos kavernában tartózkodó 12. század parancsnokához, Égető fhdgyhoz. Már napok óta nem kaptunk újságot, ő kevéssel előbb kapott néhány újságot, s azt olvastuk mohó érdeklődéssel. Sajnos nem valami jó hírek voltak benne. A horvátok fellázadtak, az ottočaci (79-es) ezred elfoglalta Fiumét stb. Most már tudtuk, hogy bajok vannak otthon, s azért nem jött a frontra az utóbbi időben újság és levél, s nem az offenzíva miatt. Mi abban már mindnyájan megegyeztünk, hogy a mielőbbi béke volna szükséges, s nagyon örültünk annak, hogy akadtak végre politikusok a magyar országgyűlésben, akik követelik, hogy a magyar csapatokat vigyék haza a szerbek és horvátok, valamint a készülődő románok ellen védeni hazájukat. A háborút már nemcsak az állati sorban tengődő legénység, hanem mi csapattisztek is szívből utáltuk, hisz nekünk sem volt sokkal különb helyzetünk a rongyokban járó, s lóhúson (az se jutott mindig) és szárított „geműsén” tengődő legénységnél. Nekünk talán valamivel finomabb volt a kosztunk, de viszont oly kevés, hogy talán még egy 6 éves gyerek sem lakott jól vele, nem pedig egy éhes katona. Éreztük mindnyájan, hogy közeledik a várva várt béke, mert már képtelenség, hogy ily viszonyok mellett tovább harcoljunk, s ez lesz az utolsó offenzíva, melyben részt veszünk ebben a háborúban. Az éj nagy csendben telt el.
Másnap, 29-én reggel ködmentes, de azért borús idő volt, s az erős hideg következtében dér borított mindent. Az egész fronton óriási csend volt. Felmentem a gerincre a szétvert főállásba. Borzasztó látvány volt a szerteszét heverő iszonyatos mennyiségű olasz hullát látni. A dér belepte őket, s így annál szembeötlőbbek voltak. 8 óra után az idő kissé enyhült, s nemsokára köd ereszkedett. 10 napja elmúlt már, hogy ily csend volt, mint ma. Az olaszok szokott betörési pontjától nem mervén messze eltávolodni, az első patrul volt unterstandjába mentem, s ott egy pár sturmosommal, kik szintén kijöttek mozogni a hosszú kavernaélet után a friss levegőre, tüzet rakattam. Cipőm levetettem (nem vetettem már le 6 napja) új kapcát tekertem lábamra, s élveztem a tűz jótékony melegét. Egyszerre csak egy digó foglyot kísértek be hozzám az unterstandba. Embereim kíváncsiak voltak, hogy mit mond a digó, s mind tudták, hogy meglehetősen töröm az olasz nyelvet, szóltak a digót (szanitäts volt az olasz) kísérő 4. századbelinek, hogy vezesse be hozzám is. A digót leültettem a tűz mellé, feketekávét adtam neki, úgyhogy megjött a bátorsága. Majd megfagyott úgy didergett. Elmondta, hogy tegnap hajnal óta feküdt egy kőütéstől elkábulva (mutatta homlokát, össze volt zúzva) a stellungunk előtt. Éjjel magához tért, a digókhoz nem ment vissza, mert már elég volt a háborúból. Elmondta, hogy Comóba való. Az 5. ezredbe tartozik, mely a Brigata Aostában van. 8 Baon. Alpini pusztult el már ebben az offenzívában a Monte Waldero (Stern Kuppe) és a Monte Solarolo előtt.
Tegnap már gyalogezredekkel támadtattak, s így az ő brigádjuk is, az Aosta brigád támadott, de oly nagy veszteséggel, hogy az este a Lombard brigád váltotta le őket. Kérdésemre, hogy vannak-e angolok, vagy franciák köztük (az a hír volt az offenzíva előtt, hogy azok fognak nálunk támadni) azt felelte: „Nem tudom, uram, itt a hegyekben nincsenek, de a Piavénál lehet, hogy vannak.” S könyörögni kezdett, hogy ne haragudjak, hogy ebben a tekintetben nem tud felvilágosítást adni. No – gondoltam – te is szépen ragaszkodsz a katonai esküdhöz, a legelső kis kérdezősködésre mindent elmondasz az ellenségnek. No, de ez nem lepett meg. A digók még talán nálunknál is jobban utálták a háborút, fogságba esésükkor mindig ily csúszómászó modoruk volt. A mi digó szanitécünk pedig étlen-szomjan didergett vékony blúzában (a most támadott digók mind csak blúzban támadtak, pelerinjük nem volt (nem is lehetett egyet se fogni emiatt), s egész síró hangon beszélt, tehát inkább vénasszony volt, mint katona. Mikor egy kissé jobban megjött a bátorsága, ő kezdett kérdezősködni tőlem. Azt kérdezte, hogy talán román vagyok, hogy ily jól beszélek olaszul. Megmondtam neki, hogy magyarok vagyunk itt mindnyájan, meglepődött s nagy respektussal nézett végig rajtunk. Észre lehetett venni rajta, hogy mennyire féltek a magyar bakák hősiességétől a digók. Megmutogatta (ami elmaradhatatlan szokott lenni digó foglyoknál) felesége és két gyermeke fényképét, s nekem pedig szép képeslapokat adott, melyek az 5-ös olasz gy. ezred levelezőlapjai voltak.
Az olasz 5. gyalogezred említett képeslapja Kókay László hagyatékából
Fél óránál tovább tartó beszélgetés után végre útnak indíttattam, annál is inkább, mert már úgy megtelt a kis barakk érdeklődő bakával, akik a beszélgetést hallgatták, hogy mozogni sem lehetett.
Következő rész: „Mi is vissza fogunk vonulni még az éjjel”
Összes rész: Kókay László harctéri naplói, 1918
Korábbi naplók: Kókay László harctéri naplói, 1916-1917
