Kókay László 1918-as naplója az olasz frontról – 31. rész
1918. július 2-án hősünk rohamzászlóalja elhagyja Cosnigát, ahová annyi kellemes emlék fűzi. Szálláscsinálóként Kókay hadnagyot is előre küldik a Livenza melletti Ronchéba. Két alkalommal még visszatér Cosnigába a visszamaradt készletekért, majd július 7-én, vasárnap végleg elbúcsúzik a településtől és Antoniettától. Hamarabb kapja meg a szabadságát, mint ahogy azt gondolta, s július 9-én útra kel Szegedre. Augusztus 1-jén tér csak vissza a frontra, de az ezredét közben átvezényelték Dél-Tirolba, a Hétközség-fennsíkra…
Korán elmentem az étkezdéből, [Itt egy kisatírozott sor következik.] s reggel 4 órakor Lukács zörgetett fel. [Itt szintén egy kisatírozott sor található.] megreggeliztem s 5 órakor a Station kmdo előtt kocsira ültem a többi quartiermacher tiszt (Lt. Zong, Weydauer, Thur Steyer) társaságában, az altisztek és a dinerek gyalog indultak útnak, s megmondtuk nekik, hogy Sacile előtt találkozunk. Elindultunk ebből a kedves faluból messze, hogy talán sose látjuk többé viszont, elindultunk avval a boldog reménnyel, hogy retablirungunk talán csak kezdete annak, hogy végleg megszabadulunk innen, nemcsak, mint eddig rövid időre, ettől az átkos olasz fronttól, hol ezredünk, illetve divíziónk annyit szenvedett, ha ugyan úgy nem lesz most is, mint már annyi más esetben történt, hogy nélkülözhetetlenek leszünk, s nem engednek távozni bennünket.
Megindultunk a San Vendemianónak vivő úton. [Itt négy kisatírozott sor következik.] Lassú trappban haladtunk, elhagytuk San Vendemianót, és kiértünk a Conegliano–Udine közti remek platánfákkal szegélyezett kitűnő útra. Elhaladtunk a 24. Korps Kmdo szép kerttel övezett kastélya mellett, áthaladtunk a keskeny San Martinón, majd San Fior di Soprán, s az ezután következő út mindkét oldalán lévő terjedelmes rétségeken egymást érték a repülőszázadok terepei, legalább 150–200 repülőgép volt itt a környéken, melyek közül vagy 30 felszállóban volt, hogy egy megfigyelőgépet, melyen egy vezérkari őrnagy szállott fel az olasz állások kémlelésére, elkísérjenek. (Nagy becsben állhatott az őrnagy úr élete!) Mi pedig leszálltunk a kocsiról s az út északi oldalán lévő egyik repülőszázad hangárjaihoz mentünk, s gyönyörködtünk a gépek felszállásában s a levegőben keringő sok gépben. Majd ismét továbbindultunk.
Az országút platánfái alatt mindenütt brücken equipage szekerek álltak vég nélküli hosszúságban, s rajtuk a száz meg száz összegörbült, kilyukadt, s szétlőtt ponton, mind az offenzívában mentek tönkre. Áthaladtunk Godya di Sant Urbanón, mely a pilóta tisztek lakhelyéül szolgált. A falu mellett flieger sírokat is hagytunk el, s a sírokra a lelőtt vagy lezuhant pilóta gépének a legtöbb esetben összetört propellere is oda volt tűzve. Majd jobbról elhagyva a Orsagót, balról Cordignanót, áthaladtunk a Muda patak hídján és egy vasúti sínpáron, melyet a németek építettek (útrövidítés céljából, hogy az olaszoktól lőtt coneglianói pályaudvart ne kelljen érinteniök) Sacile és Vittoria, illetve ennek külvárosa, Costa közt. A sínanyagot az építéshez Conegliano és a Ponte Priula közti második sínpár felszedéséből nyerték. Átmenve a vasúton, az út bal oldalán egy kis iparvasút mellett haladtunk el, melyen most kavicsot toltak, és evvel javították az utat a kényszermunkára szorított civilek. Még egy hatalmas marhacsordát hagytunk el, s 8 óra tájban elértük Sacilét, hol most a 17. Inf. Divizions Kmdo és intézetei székeltek.
Sacile nem sokkal kisebb város mint Conegliano, s csinos ódon árkádos palotáival ez utóbbira emlékeztetett. A város a Livenza mindkét, de legnagyobb részben a nyugati partjára épült, s a Livenzán átvezető hidat hatalmas régi és órával ellátott őrtorony védelmezte. A városnak az állomás körüli gyárai mind fel vannak égetve, s néhány, a nyugati oldalán lévő, valamint az állomás közelében lévő házban gránátok nyomai látszanak, mik a Livenzán való átkelésért vívott harcoknak tanúbizonyságai. Emeletes állomásépülettel ellátott pályaudvara pediglen arról nevezetes, hogy alig múlik el nap, hogy az olasz repülők ne bombáznák, mivel az olasz messzehordó ágyúknak már túl nagy volna az idáig való lövés.
Megérkezve Sacilébe egy kissé szétnéztünk a városban, s egy villában lévő, átvonuló tisztek részére létesített étkezdében megkávéztunk, majd kimentünk a város nyugati szélére, hol már ott találtuk az altiszteket és dinereket. Innen északnak vezetett egy út, melyen mintegy 2 km-re Sacilétől, s kb. 23 km-re Cosnigától elértük Ronchét. Ronche lett Baonunknak kiutalva retablirozó helyül, a divízió többi csapatai is mind itt Sacile környékén nyertek elhelyezést. A 39. gyalogezred Fiaschettiben és környékén, a 46. gyalogezred Viganovóban, a 43. és 139. ezredek Saciléban és ettől nyugatra kaptak elhelyezést.
Ronche a Livenza nyugati partján épült kicsiny falu volt, szétszórtan épült, de meglehetős nagy házakkal. Temploma nem volt a községnek csak 2 kápolnája, melyek közül a főúton álló szép nagy és új volt. Ronchéban jelenleg egy osztrákokból és csehekből álló gyalogosított ulánus ezred volt beszállásolva. Nem lehettek már hosszabb ideje stellungban, mert alig lehetett rajtuk kitüntetést látni. Az ulánusok csak holnap reggel szándékoztak tovább menni, mert ma nagy gyakorlatuk volt. (Erre alkalmasak voltak!) S így előre tudtuk, ha „Baon”-unk megérkezik, a szállás miatt nagy veszekedések lesznek. Nem zseníroztatva magunkat az ulánusok jelenlététől, megcsináltuk a kvártélyt a Baonunk részére. A legjobb szállás századunknak és a 43-as Sturm Komp.-nak jutott, s a legrosszabb a 139-eseknek. Századunknak a falu nyugati oldalán lévő szép új, s meglehetős nagy parasztház padlásán, s a kurzus embereinek a mellette lévő szénapadláson csináltam helyet, a száraz kapu bejárat alatt a konyha is elfért. A tiszti lakásoknak alkalmas helyiségek és házak bent a falu közepén voltak, de mivel minden századtól kellett egy tisztnek a körletében lakni, a század épületében lévő tiszti szobát én szándékoztam elfoglalni. Igaz, hogy a szoba nem volt valami kedvező környezetben, mert udvarra nézett, s deszkaplafonja fölött volt a padlás, hol a bakák erősen dübörögtek, sőt egyszer víz is csöpögött fölülről rám, de én, hamarosan rendet csináltam ebben a tekintetben a bakák között. Kellemetlenség még az is, hogy a szoba alatt volt a tehénistálló, s az istállószag erősen érzett a szobában, és légy is rengeteg sok volt, no de azért kibírtam, mert a házigazda mindennap adott 1 koronáért 1 liter tejet. Jómódú család lakta a házat, különben az egész vidékről látszott, hogy gazdag. A házigazdának 2 fiatal beszélő papagája volt, melyekkel a bakák folytonosan plainétát (a papír centesimiseket) akartak húzatni, miért is a papagájok, különösen Mrázra, módfelett dühösek voltak. Meg akartam venni a civiltől a papagájokat, de ő csak mindkettőt volt hajlandó átadni, mégpedig 12 kg millás lisztért, mit jelenleg képtelenség volt megszereznem.
„Az Olaszországból elfoglalt részekencsapatainknak fizetett pénzek”
(Kókay László hagyatékából)
Miután a tiszteket is, és az étkezdét is elhelyeztük (az utóbbi egy szép udvarház födött filagóriájában a kertben), a falu déli szélén leheveredtünk a fűbe, a hozott útravalóból megebédeltünk, s utána mindnyájan aludtunk. A Baon csak [1918. július] 3-án reggel 2 órakor érkezett meg, mert Flicker nagy kerülőt tett velük fel Canevának, s közben el is tévedtek. Az előre küldött tisztikonyha teával várta az elfáradt tiszteket. Reggel 5 óráig, míg az ulánusok (kiknek ezredes volt a parancsnokuk) el nem távoztak, a Baon a szabadban volt kénytelen időzni. Flicker figyelmeztetése folytán összetűzés nem lett az ulánusokkal, csupán a nyugtalan vérű Mráz vágott pofon egy zugsführert az ulánusok közül.
5 órakor mikor az ulánusok eltávoztak mindenki elfoglalta a szállását, s lefeküdt aludni, kivéve talán engem, én ébrem voltam, mert aludtam eleget az éj folyamán. Másnap 4-én megkezdtük az übungsplatz-csinálást a falutól északra lévő, s nagyrészt romokban heverő téglagyár környékén. Állítólag előttünk már voltak itt Sturm Baonok, s találtunk is néhány árkot és dobópályát, de úgyszólván nekünk kellett itt csinálni übungsplatzot.
Itt van a közelben Caneva és Stevena az 5. Armé Sturm kurzusa, hol, mint mondják, hatalmas übungok szoktak lenni tüzérségi tűzzel egybekötve, s mint hallottuk, übung közben sem ritkák a halálesetek. Nekünk is kilátásba helyezték, hogy többször fogunk itt übungozni. No, köszönöm szépen, ilyen előhírek után! Megkezdtük tehát az übungsplatz csinálást, s dobóárkokat ásattunk és dróthálókat feszítettünk ki. A munkát a régi emberek csinálták, míg a kurzusbeliek attrappékat hajigáltak. Az egyiket úgy megcsapták véletlenségből egy drótozott attrappéval, hogy az arcán a hús lefordult. (Rögtön kórházba is ment.)
Délben olasz repülők röpködtek Sacile körül, nálunk is hallható volt , mikor az állomás környékét bombázták. Estefelé újból jöttek a repülők, melyek nagyszámú cseh, román, szerb és lengyel nyelvű, újság nagyságú röpiratokat szórtak le falunk környékére. Sok röpcédula kibontatlan csomagban hullott alá, melyek közül az egyik Jáksót, Schulz suszterját majdnem agyonütötte. Este az étkezdében parancsot kaptam, hogy holnap hajnalban 15 kocsival Cosnigára menjek az elhagyott holmikért a még ott lévő különítményeinkhez, mely Frohne hdgy. és zugsf. Ziegler alá tartozott. Nagyon megörültem a küldetésnek, hogy ismét viszontláthatom Cosnigát.
Másnap 5-én reggel 4 órakor indultam a hosszú kocsi kolonéval azon az úton, melyen idáig jöttünk, s reggel 7 óra előtt értem csak Cosnigába, mivel egy kocsi kereke kiesett, s soká kellett vele bajlódni. A cosnigai civil ismerősök nagyon szívesen fogadtak, s különösen Antoniettával majd egész de. beszélgettem a (régebben) doktor háza előtti kőpadon ülve. Meg is jegyezte egy arra menő honvéd pajtás: „Ejnye, pajtás ugyan mit tudsz ennyi ideig avval a lánnyal beszélni?” Szeretett volna ő is nyilván beszélgetni, de az volt a bökkenő, hogy a civilek alig akartak a honvédokkal szóba állni, na, meg rövid ideje lévén még a honvédek Olaszországban, nem is tudtak valami sokat olaszul.
Este 6 órakor indultunk vissza Rochéba megrakottan. Különféle muníciót, kézigránátot és robbantószereket vittünk, melyekből óriási készletünk volt, s ezenkívül a leszerelt legénységi szállásokban lévő priccsek egy részét. Másnap, 6-án ismét az übungsplatzot csináltuk, du. 6 órakor pedig újból Cosnigába mentem ismét 15 kocsival, s este 8 órakor már meg is érkeztünk. Zugsf. Ziegler pompás vacsorát csinált számomra, rántottát kolbásszal, utána bort. Éjszaka Flicker volt szobájában (honnan épp akkor ment ki a 34. J. Brig. telefontisztje) kaptam szállást, s itt aludt Antonietta is, reggel azután véglegesen elbúcsúztunk, mert most már igazán nem volt remény a viszontlátásra, mert minden holminkat felpakoltuk ma, a hátralévő priccseket, iroda- és katonaotthon berendezéseket, nyulakat, baromfit s azonkívül most az eddig itt hagyott különítmény is velünk jött, úgy Zugsf. Zieglerék, mint Frohne is, ki eladta a honvédoknak itt lévő veteményföldjeinket (illetve a termést). Reggel 6 órakor útnak indítottam a kocsikat, én Frohnéval együtt a pompás kis homokfutó kordén szándékoztam menni. [Kisatírozott szó.] Elköszöntem [Kisatírozott szavak.] Frohne háziasszonyától (itt aludtam én is ma éjjel), ki Frohnét siratta. [Kisatírozott sor.] Frohne háziasszonya volt az egyedüli úrinő a faluban. 2 főhadnagy fia volt neki, az egyik elesett Monte Santón, a másikról nem tud semmit. Volt is oka Frohnét siratni, mert Frohne szánalomból mindennel ellátta, most hogy elmentünk, én is édesanyámra gondolva úgy megszántam, hogy még meg se szegett kenyeremet, melyet Antoniettának hoztam, nekiadtam, ezenkívül 20 lírát dugtam a párna alá, hol feküdtem, mert a pénzt úgyse fogadta volna ajándéknak el.
½ 7 elmúlt, mikor mi is megindultunk a kis homokfutóval, végleg búcsút véve (1918. július 7., vasárnap) Cosnigától (melyet valószínűleg nem is fogunk többé viszont látni?!) Kis Perjésen át, illetve a régi Wirthschaft Amt épület mellett vivő úton haladtunk s San Fior di Soprától keletre utol is értük a lassan döcögő trénkocsikat, s ettől kezdve lépésben, ezek élén haladtunk. 9 óra után szerencsésen meg is érkeztünk Ronchére.
Játékos sturmos gyakorlat Cosnigán 1918 tavaszán
(Kókay László hagyatékából)
8-án folytattuk az übungsplatz-csinálást és a kurzusbeliek kiképzését. Este ½ 11-kor már ágyban feküdtem, mikor ordonánc jött hozzám a Baons kmdótól ki az Urlaubschseinemet hozta. Szabadságot még csak néhány nappal ezelőtt kértem, s csak 19-én járt volna még a szabadság (mert még nem volt 4 hónapja, hogy szabadságon voltam), így tehát nagyon meglepett a dolog, hogy ily gyorsan, s 10 nappal előbb, mint járt volna, kaptam meg a szabadságomat. Egy dolog bosszantott csak egyedül, az, hogy a szabadság már 9-én, azaz 1 és fél óra múlva kezdődött, s mivel a Baons Rapporton való jelentkezés miatt, csak holnap este indulhattam útnak, egy napi veszteségem már volt a szabadságból.
Másnap de. a Baons Raporton megemlítettem Flickernek ezt a sérelmet, s megkértem, hogy ezt az egy napot úgy pótoljam, hogy július 31-a helyett augusztus 1-jén rukkoljak be. Ismerve Flicker természetét, biztosra vettem, hogy meg fogja ezt engedni, de tévedtem, Flicker épp paprikás hangulatban volt, s azt mondta, szeretné csak látni, hogy már 31-én de. a Baons raporton nem jelentem bevonulásomat. Láttam, hogy most nem érdemes forszírozni a dolgot, ráhagytam, tehát ellenben föltettem magamban, hogy csak azért is augusztus 1-jén fogok bevonulni, mert sejtettem, Flicker addig elfelejti az egész dolgot, ha pedig nem, vonatkéséssel fogok mentegetődzni, s egész biztosan nem fogok szidáson kívül egyebet kapni, márpedig a szidást Flickertől senki sem vette komolyan. Délben az ebédnél búcsút vettem a társaimtól, s 5 órakor Sacilébe mentem kocsival Lukáccsal és holmijaimmal együtt. A vonat csak fél nyolckor indulhatott, én ellenben már ½ 6-kor az állomáson voltam, mégpedig amiatt, hogy legyen időm a városban is szétnézni, illetve a könyvkereskedésbe megvenni a Front című lap július 7-iki számát, melyet alkalmam volt olvasni, s melyben remekül le volt írva divíziónknak, illetve a 46. és 39. ezredeknek, de főképp nekünk, strurmosoknak június 15-én Montello elleni támadása. (A Zoche Schluhtból induló sturmosok – tehát mi – is meg voltak a cikkben említve, s ezenkívül a lap a 46. gyalogezredről Alessandro Traccarotitól származó, a Corrierre della Serában megjelent dicsérő cikk egy részletét is közli, melyet leírtam magamnak). A cikk így hangzik: „Salettuol mellett (tévedés, ezredünk nem Salettuolnál támadott, itt a 33-as divizió volt a támadó fél) a 46. rohamezred csapatai törnek előre halált megvető bátorsággal. Zömök, kicsiny, napbarnított alföldi legények ezek, az ún. Királyi Rohamcsapatok, kik József főherceg, a magyar Habsburg vezetése alatt küzdenek ellenünk. Ez az ezred már régi ismerősünk, ezzel vívtuk a világháború legszívettépőbb harcait a Doberdón…” Szerettem volna ezt a számot megvenni, de sajnos nem bírtam megkapni (még Pesten sem), mert elkapkodták Saciléban.
Imre hadnaggyal találkoztam, ki látogatóba ment az ezredhez. Elmondta, hogy Oderzo mellett van egy repülőszázadnál. Kimentem ismét az állomásra s ott vártam a vonatot. Hét óra tájban olasz repülők jöttek, s már megijedtünk, hogy megint bombázni fognak, de szerencsére az állomás melletti háztetőkön elhelyezett géppuskák, majd a környékbeli elhárító batrik, oly heves tűzbe kezdtek, hogy kénytelenek voltak a digó gépek visszahúzódni.
¼ 8-kor pontosan megérkezett a vonat, beszálltunk, s ½ 8-kor megindultunk. Lukács most is a diner kocsiba ment, míg én az egyik tiszti kocsiba szálltam. A vonat kocsijai siralmas állapotban voltak. Az ablaküveg mindenütt hiányzott, s a kocsik oldalai is ki voltak lyuggatva. Állítólag ez volt az a vonat, mit még a tavasszal San Vendemiano előtt olasz repülők gépfegyvertűzzel megtámadtak. Azóta még nem cserélték ki a tönkrement kocsikat. Jó a szegény fronti bakáknak így is... A fölmentetteknek kellenek a hinterlandban a kényelmes kocsik… A vonat oly zsúfolt volt, hogy csak állóhelyet kaptam, szerencsére csak fél óráig kellett állnom Pordenonéig, ott egy schützen hadnagy kiszállt, s én a helyére telepedtem. Vonatunk közvetlen személyvonat volt Vittorio és Budapest Keleti pályaudvar között, s sehol se kellett átszállni. Udinén, Görzön, Opcinán, St. Peteren, Laibachon át másnap 10-én du. ½ 2-kor érkeztünk Pragerhofba, hol átszálltunk időnyerés céljából du. 3 órakor a Trieszt–Gyékényes vonatra. Este 8 órakor megérkeztünk Gyékényesre, átszálltunk a Nagyvárad–Fiume-i gyorsvonatra, s már másnap, 11-én reggel Szegeden voltunk.
Szabadságom Szegeden, Hódmezővásárhelyen és Battonyán töltöttem el, s vissza elhatározásomhoz híven nem 29-én, hanem 30-án du. indultam a gyorssal Budapestre. Itt megnéztem a margitszigeti hadikiállítást, a vonatra pedig, mivel előzőleg erre figyelmeztettek, már este ½ 8-kor beültünk. Ugyanaz a vonat volt, mellyel Pragerhofig jöttünk. A vonat 12h 5’-kor indult 31-én, de nagy sokan voltak, kik nem kaptak rajta helyet. Útközben több 46-os tiszt ismerősömmel (Papp kapitány, Iványi fhdgy, Jóki és Baudis hdgy.) találkoztam, s minden kellemetlenség nélkül (ha csak azt nem számítom, hogy annak a kocsinak, hol az említett tisztek ültek, kigyulladt a tengelye) érkeztünk meg aug. 1-én ½ 10-kor Costába. Nem Saciléban szálltunk ki, hanem Costában a végállomáson, mert értesültünk róla, hogy a divíziónk távollétünk alatt jobbra ment a hegyek közé, s valószínűleg József főherceg, kit időközben a tiroli front parancsnokának neveztek ki, rendelte divíziónkat jobbra, s hogy reményünk lehet az ukrániai retablierung helyett a borzalmas Hétközség fennsíkjára menni a főherceg irántunk érzett szeretete folytán. Szegény 46. gyalogezred és szegény 17-es divízió még mindig nem szenvedtetek eleget az olasz fronton, hisz még a Hétközség fennsíkját nem is ismeritek!
(Folytatását lásd VII. könyv. Befejeztem [ennek a füzetnek az átírását] 1919. július 3-án)
A jövő héttől a következő, általa VII. könyvnek nevezett naplófüzet közreadásával folytatjuk Kókay László történetét.
Folytatás: „Kecskéknek való nyaktörő úton”
Az összes rész elérhető itt: Kókay László harctéri naplói, 1918
Korábbi naplók: Kókay László harctéri naplói, 1916-1917
